- Mi? - néztem elkerekedett szemmel a mellettem álló, szürke hajú fiúra.
Szorongatni kezdtem Hidan kezét, hogy végre reagáljon a szavamra, hiszen teljesen lefagyott. Komolyan ők lennének Hidan szülei? Az anyukája élőben még gyönyörűbb, mint a képen, amit láttam.
- Hidan, válaszolj már! - néztem fel rá frusztráltan, de jelenleg esélytelen volt, hogy magamra hívjam a figyelmét.
A két felnőtt felénk sétált még mindig, és nagyon is feltűnt nekik, hogy Hidan bámulja őket, így a férfi volt az első, aki megállt. Hosszasan végignézett rajtunk, majd felvonta a szemöldökét.
- Mit bámulsz, kölyök? - szólalt meg mély hangján.
- Shinra? - szólalt meg a hölgy is, miközben a férfire nézett, majd utána ránk.
- Szerintem süket - sóhajtott Shinra, majd megforgatta a szemét.
- Jó lenne ha nem bámulnál folyamatosan - fintorgott ránk a nő.
- Gyere Tamaki, menjünk - szólt gúnyosan a férfi, majd elfordultak jobbra, de nem hagyhattam, hogy elhalasszuk a lehetőséget, és különben is. Rájuk vártunk.
- Elnézést! - szólaltam meg hirtelen, miközben feléjük néztem - Szeretnénk beszélni magukkal!
- Beszélni? - fordult hátra Tamaki, miközben meg se állt - Nem igazán érdekel, amit akartok.
- És ha azt mondom, hogy nálunk van ez? - mutattam fel hirtelen a nyakláncot.
Ekkor másodpercek alatt előttem termedt Shinra, majd idegesen nézett le rám. A porfelhő mely körénk gyűlt, nagy volt. A fuvallat milyet a szél belekapott a hajamba és Shinraéba is.
- Azt honnan szerezted? - szólalt meg rekedtes hangon.
- Egy nőtől kaptuk, aki azt mondta nekünk, hogy ennek a segítségével, - lóbáltam meg a nyakláncot - megfogjuk találni őt.
- Mi van? - fintorgott rám Shinra.
- Ez nem a mi világunk - kezdte bele - Ez a nő bezárt minket ebbe a világba, és hazaszeretnénk jutni, még időben. Ha nem sikerül, akkor örökre eltűnünk a föld színéről.
- Mi van? - röhögött ki minket Tamaki, aki épp akkor érkezett oda - Eléggé összelehetsz zavarodva, kislány.
- Azt pedig kérem vissza - tartotta a kezét Shinra - És nem mondom kétszer.
- Mondj egy jó indokot, amiért segítenénk - fújtatott a nő.
- Kérem! - néztem rájuk esdekelve - Nem akarunk eltűnni a világról! Hazaszeretnénk menni a barátinkhoz, és a családunkhoz.
- Nem érdekel minket. ide a nyakláncunkat! - lépett közelebb Shinra.
- Hallottátok, nem? - szólalt meg rideg hangon Hidan - Azt mondta, hogy hazaakar menni - lépett mögém, és éreztem a mellkasát a hátamnál - Szóval nyögjétek ki szépen, hogy hol van Mirai Yuno - utasította őket.
- Már megint mibe keveredett az a kis pernahajder? - idegeskedett Shinra.
- Most mondtam el - szóltam egyre türelmetlenebbül.
- Honnan tudjuk, hogy nem akartok nekünk ártani? - fonta össze a nő a kezét.
- Elég legyen már - szólt idegesen Hidan - Kurva gyorsan nyögjétek ki, hogy hol van Yuno! - Hidan ekkor a lábával feldobta a kaszáját, és elkapta, majd megpörgette párszor - 5 másodpercet kaptok.
- Ne akarj kikezdeni velünk, fiam - húzta össze a szemét Shinra.
- Csak segítsenek nekünk, és már itt sem vagyunk! Csak mondják el nekünk, hogy hol van! Mást nem kérünk, és ez olyan nehéz lenne? - akadtam ki reménytelenül.
- Hogy képzeled, hogy ekképp beszélsz velünk?! A szüleid nem tanítottak meg a jó modorra? - hüledezett Tamaki.
- Különben is, kik vagytok ti?! - szólt Shinra.
Válasz helyet csak lehunytam a szememet, majd egy másodperc múlva ki is nyitottam. A Sharingan fénye tükröződött a szemeimben.
- Egy Uchiha... - suttogta Tamaki.
- Mit keres itt egy Uchiha? - lépett hátra Shinra.
- Maguk ténylege nynire értetlenek? - kezdtem ideges lenni - Mondják el könyörgöm, hogy hol van Yuno, és már itt sem vagyunk és a nyakláncot is visszaadjuk!
Shinra és Tamaki ekkor összenéztek, majd ismét ránk. A kezüket maguk elé emelték, majd szemeiket hirtelen lehunyták. A tekintetemet Hidanra emeltem, és felvont szemöldökkel néztem rá A fiú csak értetlenül meredt rám, majd megvonta a vállat értetlenül. Visszavezettem a tekintetem az előttem álló illetőkre, ők pedig behunyt szemmel egy nagyon bonyolult kézjelet csináltak. Mielőtt bármit is tudtunk volna tenni, már csapdába estünk, hiszen alkalmazták rajtunk a Jutsujukat.
Mire újra pislogtam, egy nagyon is ismerős helyen voltam. A portól alig láttam valamit, valamint a hulló, apró kövektől, de mégis tudtam, hogy ez milyen hely, hiszen örökre a tudatomba égett. Ahogy kezdett eloszlani a por, egyenesen belátást nyertem Sasorira, a nagymamájára és Sakurara. Meredten bámultam őket, a következő pillanatban pedig Sasori bábujai leszúrták őt, pont ugyanúgy, ahogy az hosszú évekkel ezelőtt történt. Pont úgy, ahogy az életét veszítette. Éles fájdalom hasított a mellkasomba, és úgy éreztem, hogy most először élem át ezt a szörnyű érzést. Aztán hamar rájöttem, hogy ilyen érzés volt az is, amikor végignéztem Sasori halálát. Az ajkaim remegni kezdtek, ahogy a testem is. Az agyamban forogtak a kis kerekek, míg rá nem jöttek arra, hogy ezt valószínűleg Shinraék művelték. Csak tudnám, hogy mi ez az egész. De most, hogy látom ahogy Sasori élettelen teste a földre hullik, úgy kezdek én is darabokra hullani. Remegő lábaimat megemeltem, és rohanni kezdtem Sasori felé. Ahogy futottam, a kis kavicsok úgy mozogtak a lábam alatt, de ez nem tudott érdekelni. Ahogy Sasorihoz értem, hozzáakartam érni, de a kezem áthatolt rajta.
- Sasori? - szóltam alig hallhatóan
Se ő, se a rajtunk kívüli emberek nem reagáltak a szavamra. Nem hallanak, nem is látnak. Én pedig nem érinthetek meg semmit, és senkit ezek szerint.
Szemeimmel Sasori arcát néztem, és azt, ahogy a szemei végleg lecsukodnak.
- Ne, ne csináld! Ne menj el, basszus! Mindenkinek szüksége van rád! Ne menj el, mert innen kezdődik az igazi pokol! - rázkódott meg a vállam.
Azonban ő tényleg nem hallotta meg a szavaimat, és hirtelen minden sötét lett egy pillanatra, és a következő pillanatban egy erdőben voltam, és a földön térdeltem. Magam elé vezettem a tekintetemet, és egyenest azt láttam, ahogy Hidan Shikamaru csapdájába esett, és a Nara fiú az öngyújtóval szórakozik.
- Ne...Bármit, csak ezt ne - remegett meg a hangom, és remegő lábakkal felálltam - Könyörgöm, bármit, csak ezt ne! - tettem az arcomra a kezemet, és szorosan ott tartottam - Nem akarom látni, ahogy ismét meghal. Nem... - suttogtam meggyötörten, és egyben könnyes hangon.
Hallottam ahogy Hidan kiabál neki. Hallottam ahogy Shikamaru válaszol neki. Hallottam, ahogy az öngyújtót meggyújtja, majd elhajítja.A szemeiről automatikusan elvettem a kezemet, és láttam ahogy Hidant eléri az öngyújtó. Forró könnyeim lefolytak az arcomon, hiszen nem akartam újra átélni ezt a borzalmat. Hidanhoz akartam lépni, és egyet sikeresen előreléptem, és a kezemet is előreemeltem,d e mielőtt élrhettem volna őt, hirtelen másik terepen voltam, és Kakuzu volt előttem, teljes életnagyságban, és haldokolva. Pont előttem állt, de ő nem láthatott engem.
- Kakuzu - szóltam meggyötörten, és hozzáakartam érni, de a kezem átment a testén.
Éreztem ahogy egyre nagyobb súly lesz a mellkasomon, ahogy Kakuzu a szemem láttára kezdett el haldokolni. S mikor rájöttem, hogy hiába minden, mert nem lát, szorosan behunytam a szememet. Tudom mi a helyzet. Sajnos tudom, de nem értem miért kell. Miért vetítik le nekem az Akatsukisok halálát? Mit ártottam én nekik?
Másodpercek elteltével éreztem egy kisebb fuvallatot. ismét változás. Könnyes szemeimet lassan nyitottam ki, és találtam magamat szembe Deidaraval. Deidaraval, és magammal, miközben az első csókunkat váltottuk meg. A mai napig érzem az első csókunk érzését, és melegségét. Ott akkor, külső szemmel sokkal kevesebb időnek tűnt ez az egész, ám amikor megtörtént, akkor úgy tűnt, hosszú percekig tart.
Ahogy elhajoltunk egymástól, Deidara szólt Obitonak, ő pedig megragadott engem, hogy biztonságos helyre vigyen. Rohanni kezdtem, és amikor Deidara előtt voltam, ő hirtelen eltűnt, én pedig előreestem a lendület miatt. Éreztem a mellkasomban azt a hatalmas fájdalmat, ami a halála miatt éreztem akkor, és egész életemben.
Esőcseppeket láttam magam körül, és a szívem megállt egy pillanatra. Blokkolva és remegő ajkakkal emeltem előre a tekintetemet, és nézhettem végig újra, ahogy Itachi elveszíti az egyensúlyát, a földre hull, és meghal. Képtelen voltam felfogni ezt az egészet, és remegve fordultam felé, majd néztem halott testét.
- Itachi... - suttogtam a szavakat - Kérlek.. - hullottak le könnyeim - Kérlek, nyisd ki a szemed. Ne csináld ezt! Legyen ez egy rossz álom! Nem halhatsz meg! Még annyi mindent szerettem volna veled megélni, annyi mindent akartam neked mondani! Szerettem volna, ha magam mellet tudhatlak. Itachi...Kérlek... - suttogtam elgyengült hangon - Nyisd ki a szemedet..Gyere vissza hozzám... - hunytam le a szemeimet zokogva.
Éreztem ahogy a mellkasomban egyre nagyobb a súly, és szinte letaszít a földre. Olyannyira képtelen voltam másra gondolni, hogy a következő dolog amire felfigyeltem, Nagato szavai voltak.
- Elég..Nem akarom hallani! - szorítottam össze a szememet, és a fülemet is befogtam erősen.
Nem akarom hallani a hangjukat. Nem akarom újra megtapasztalni azt a fájdalmat, amikor elveszítettem őket. Látni azt a jelenetet, ahogy az élet távozik a testükből. Nem szeretném.
- Legyen már vége - szóltam fájdalmasan magam elé, miközben a földet kezdtem el kémlelni.
A fülemről némileg elhúztam a kezemet, hiszen nem tudtam, hogy mi következik. A fejemet felemeltem, és szembesültem Kisame halálával, melytől a szemeim nyitva maradtak. Képtelen voltam bármit is mondani, csak éreztem ahogy forró könnyeim elhagyják barna szemeimet.
A következő helyszín pedig egy olyan halál volt, amit én soha nem láttam. és lehet jobb is lett volna. Mivel most láttam először eme jelenetet, a szemeim meredten figyelték ahogy legjobb barátom végez Konannel. A szívem hirtelen beszúrt, a hasam görcsölni kezdett, a szemei pedig csak könnyesebbek lettek. Nem akartam látni. Nem akartam látni ahogy Konan meghal. Az a lány, aki mindig mellettem volt, mióta az Akatsukit erősítettem.
- Mi a francot tettél, Obito - rekedt meg a hangom majd hirtelen magam elé néztem kitágult szemekkel - Nem, és nem..Obito következik - repedezett meg a hangom, és a következő pillanatban megjelent előttem Obito halála, valamint a Narutoék, és én, ahogy szenvedek.
A hasam erősen göcsbe rándult, és a sírógörcs rám tört. Sose fogom elfelejteni ahogy Obito életét veszítette, és mindig lepörög a szemem előtt. Erre tessék, most élőben nézhetem végig, ismét.
- Kérlek...Ne csináld ezt..Ne csináljátok ezt - szóltam fájdalmas hangon, ami el is torzult - Ne vegyétek el tőlem őket újra! Ne vegyétek el tőlem újra Obitot! Nem akarom - hunytam le a szememet.
A mellkasomba éles fájdalom költözött, ami sose tudott eltűnni, és most újra felszínre tört.
Éreztétek már magatokat lelkileg a padlón? Amikor megmagyarázhatatlan módon fájt a mellkasotok és a lelketek, de olyan szinten, hogy csak bőgni tudtatok? Fájt, és senkinek se tudtad elmondani, hogy mégis mennyire, mert féltél, hogy akkor ítélkezni fognak, vagy furcsának találni, vagy csupán csak problémaként kezelik, és nem érdekli őket. Jómagam sokáig ebben éltem, és még a mai napig is félek megosztani a szeretteimmel, amikor lelkileg rosszul vagyok.
S jelenleg rosszul voltam. Émelygett a világ, és csak elakartam tűnni. Azt akartam, hogy ez az egész soha ne is történt volna egy, és minden rendbe legyen. de ilyen sajnos nem lehetett.
Mielőtt komolyabbra fordult volna a dolog, egy erősen szorítást éreztem mind a két karomon, oldalt. A szorítás erősödött, és egy ismerős hangot is hallottam. A szemeimet erősen behunytam és engedtem, hogy fájdalom feleméssze a testemet. Egészen addig, amíg a hang nem erődösödött, számomra pedig minden kitisztult, és Hidan hangját nem hallottam. A szemeim kipattantak a helyükről, és amint megláttam a leizzad Hidant, akinek szürke tincsei a homlokára tapadtak, kitört belőlem a zokogás újra.
- Meghaltak..Meghaltak..szóltam rázkódó vállal.
Hidan csak mélabúsan nézett rám, majd megsimogatta az arcomat.
- Már évekkel ezelőtt elmentek, Nagu - szólt halkan.
- Nem... - szóltam meggyötörten.
- Ők már nem jönnek vissza - harapta el a mondanivalója végét a szürke hajú.
- Annyira, de annyira hiányoznak - remegett meg a testem - Nem bírok nélkülük élni, Hidan. Én erre képtelen vagyok - omlottam össze.
- Eltudtál tőlük búcsúzni, úgy, ahogy kellett - ült le elém a földre, a guggolásból - Elmondtad nekik, amit kellett, és ők is neked. Vagyis remélem - szólt halkabban.
- Tényleg nem bírom...
- De, csak ne beszél ilyeneket.
- Nem, Hidan - néztem mélyen a szemébe - próbálom magamat erősnek mutatni, de ez csupán a látszat. Ettől függetlenül belül darabokra vagyok törve, akárcsak egy törött tükör. Pókhálósra van törve a lelkem.
- Egy ilyen seb sose fog begyógyulni. Soha nem segít rajta az idő, mert túl mély és fájdalmas - szóltam halkan.
- Hang Országába kell mennünk - szólt meg, és egészen másról kezdett el beszélni.
- Mi? - néztem rá furcsállva.
- Én percekkel ezelőtt tértem magamhoz - kezdett el magyarázni, miközben az égre nézett - Én csupán a sensei-em és a szüleim halálát éltem át, míg te 11 embernek a halálát - nézett rám végül - Miután visszatértem, arcátlanul, de megmondtam nekik a magamét, és azt, hogy ne szórakozzanak a fiúkkal. Ők persze nem értették a helyzetet, így elmondtam nekik, hogy a mi világunkban ők a szüleim. És valószínűleg itt is, csak az itteni nem meghat, még kiskorában - magyarázta halkabban.
- Hittek...neked? - szóltam nehezen.
- Hittek - húzta el a száját - Anyám sírva nézett rajtam végig, és csak megölelt. Annak a srácnak igaza volt - húzott apró mosolyt a szájára - Ők csak azért lettek ennyire mogorva, és bunkók, mert elveszítették a fiúkat. kedves emberek ők, hiszen a mi világunkban is ilyenek voltak.
- És...mi lett végül? - nyeltem aprót.
- Elköszönhettem tőlük - szólt halkan - Úgy, ahogy mindig is akartam, az eredeti helyett.
- Ezt, hogy érted? - néztem rá értetlenül.
- Mindegy - rázta meg a fejét, majd felvette a kezébe a kaszáját, és visszaállította tekercsé, majd ezt követően elette - Holnap elmegyünk Hang Országába, de ma pihenjünk le.
- Jó - töröltem meg a szememet.
- Figyelj - nézett le rám - Feltudsz állni?
Erőt vettem magamon, hogy felálljak, de a lábai feladták a szolgálatot és összerogytam.
- Faszom - motyogta Hidan, majd lehajolt hozzám, megragadott a combomnál, majd felrántott magához, és a testéhez szorított - Nem tudsz teleportálni, igaz?
Csak megráztam lassan a fejemet, miközben izmos karjaiba kapaszkodtam.
- Szerinted van itt fogadó? - nézett körbe.
- Van pénzed?
- Bassza meg - motyogta maga elé - Alszunk a szabad ég alatt.
- Jó - szóltam életkedvtelenül.
- Miért húzod lefelé a szádat? - nézett a szemembe Hidan.
Összeszorított ajkakkal néztem gyönyörű bíbor lila szemeibe, és képtelen voltam elhinni, hogy ezt miért is kérdezni.
- Igaza volt Kakuzunak... - motyogtam halkan.
- Mi van? - nézett rém felvont szemöldökkel.
- Tényleg buta vagy - suttogtam.
- Tényleg? - nézett rám sértetten - Akkor most leteszlek, és gyere gyalog, jó?
- De nem tudok járni - szóltam ijedten, amikor kezdett lefelé engedni.
- Én meg nem vagyok okos - vont vállat.
Erőtlenül kezdtem el kapaszkodni Hidan köpenyébe, hiszen nem akartam, hogy letegyen.
- Olyan kis erőtlen vagy jelenleg - szorított újra magához, most már szorosabban.
Én felemeltem a tekintetem, és mélyen a szemébe néztem.
- Bármit csinálhatok veled. Ugye tudod? - szorította meg a combomat - Akármit - húzta gonosz mosolyra a száját, majd közelebb hajolt az arcomhoz.
- Hé... - húztam hátra a fejemet.
Hidan ekkor hirtelen egyik kezével elengedte a combomat, majd felcsúsztatta azt a tarkómra, és megállította a fejem mozgását.
- Tudod milyen régóta szeretném, ha rám is úgy néznél, mint Deidarara? - suttogta maga elé a szavakat.
- Tudom - szóltam bűntudattal a hangomban.
- Amit múltkor mondtál, - cirógatta meg a tarkómat egy szem ujjával - azt komolyan gondoltad?
- Mármint?
- Miután összevesztünk, és velem aludtál. Azt mondtad, szeretsz.
- Igen - halkultam el.
- Hazudtál? Vagy csak az esti hangulat miatt mondtad? - kérdezte kíméletlenül.
- Beszéljük meg akkor, amikor ennek vége van, jó? - simogattam meg az arcát - Akkor már minden rendben lesz.
- Miért nem most? - lazított a szorításon - Miért halogatod mindig?
- Tisztázni szeretném magamban a dolgokat, és eldönteni milyen módon szeretlek - szóltam őszintén.
- Menj a francba - engedett el hirtelen, én pedig hangos puffanással a földre estem, és bevertem a derekamtól lefelé mindenemet - Kurvára elegem van, hogy szórakozol velem, és folyamatosan hitegetsz! Mert ezt csinálod, bazd meg! Nekem nem kell így a szereteted, tartsd meg magadnak! - fordult meg, majd idegesen elindult.
- Most hova mész? - néztem utána megilletődve, és próbáltam felállni, de annyira fájt mindenem, hogy képtelen voltam rá - Hidan! - kiabáltam utána.
Képes volt ledobni a földre, és szerintem a fenékcsontos is eltörött. Viszont igaza van. Nem adok neki rendes választ, és ő pedig szenved. Szörnyű vagyok, viszont egy ilyen helyzetben képtelen vagyok normálisan gondolkodni.
De most mégis mit csináljak? Egyedül nem tudok felállni.
- Hidan, légy szíves! - kiabáltam utána - Sajnálom, oké?
Ám hiába kiabáltam, ő nem állt meg. Nagyszerű. Pont most nem kéne veszekednünk, erre itt hagyott, mert egy rohadék voltam vele.
- Tényleg szeretlek, basszus. Túlzottan is - motyogtam az orrom alatt.
Nehezen, de összekapartam minden erőmet, és a kerítéshez kúszva megkapaszkodtam benne, és erőt véve magamon felhúztam magamat. A kerítésbe kapaszkodva néztem Hidan távoli alakját, és úgy éreztem, hogy egyre jobban hiányzik mellőlem. Nem szeretek vele veszekedni, de sajnos nagyon sokszor megesik. Mind a kettőnkben tombolnak az érzések, amiket nem tudunk kifejezni rendesen.
- Menj a fenébe akkor - motyogtam magam elé lehunyt szemekkel, miközben nehezen, de próbáltam haladni a léptekkel - Sose hagyod, hogy elmondjam, hogy szeretek veled lenni. Hogy szeretem amikor megvédesz. Hogy szeretem amikor nézhetem az arcodat és a szemedet. Hogy szeretem amikor hozzámérsz, mert kiráz tőle a hideg, jó értelemben. Hogy egyszerűen szeretem a társaságod, és szeretek veled lenni. Hogy egyszerűen..egyszerűen - szóltam alig hallhatóan, és egyre szorosabban szorítottam össze a szememet, mintha ezzel csak eltűnnének a gondjaim. De nem tűntek el.
- ...hogy egyszerűen szeretlek.... - hallottam meg egy ismerős hangot, mire kinyitottam a szememet.
- Menj a fenébe - szóltam halkan.
- Na gyere - mosolygott Hidan, majd hátat fordított, leguggolt, én pedig erőtlenül a hátára másztam. Ő a combomnál megfogott szorosan, én pedig átkulcsoltam a kezemet a nyakánál.
Hidan magához szorított, én pedig magamba szippantottam illatát.
- Azért, - szólalt meg halkan, és némileg zavartan a hangjában - ha letelepedtünk valahol, engeded magad egy kicsit, és hagyod, hogy szeretgesselek?
- Mi? - kérdeztem megilletődve.
- Csak engedd, hogy azt csináljak veled, amit akarok! - szólt morcosan.
Megszeppenve pislogtam rá, bár ő ezt nem láthatta. Végül arcomat belefúrtam a tarkójába, és egy apró puszit adtam bőrére.
- Jó.
Órákkal később már javában kezdett sötétedni, és mi találtunk az erdős szélén egy tökéletes helyet, ahol tudtunk tűzet gyújtani. A mi világunkban már sokkal fejlettebb minden, így a tűzgyújtás már nem is lelhető meg. Mi azonban nem abba a korba születtünk, így maradtunk a régi módszereknél.
A világ megváltozott, és teljesen más lett. Sokkal fejlettebb, és egyszerűbb. Azonban én úgy vélem, hogy a régi idők sokkal jobbak voltak. lehet, hogy nem volt ekkor a technológia sehol sem, azonban azok voltak az igazi jó idők, minden fájdalom ellenére is. Jelenleg a technológia nagyban meghatározza az emberek életét, ahogy Borutoékét is. Ők nem tudják, hogy milyen az, amikor csak kimentek a barátaiddal játszani, és az egyszerű dolgokból, iszonyatosan jó játékok születnek. Ők a technológia világába születtek, és nőttek fel, így nem tapasztalhatják meg soha régi idők szépségeit.
Miután Hidannal kellőképpen gondoskodtunk arról, hogy ne fagyjunk meg, nyugodtan ülhettünk a tűznél. Tudni kell, hogy Gőz Országában nappal nagyon meleg van, éjjel pedig rettentően hideg. Az itt lévő gőz miatt van ez.
- Miért pont ide kellett jönni? - motyogtam halkan magam elé, miközben összehúztam a köpenyemet magam előtt.
- Talán nem kéne ilyen lengén öltözni - nézett rám vacogva.
- Kin nincs póló? - vontam fel a szemöldökömet kérdően.
- Ez az imidzsem! nézett rám bosszankodva - Mindig is így járkáltam.
- És hogy csinálod, hogy soha nem lettél beteg? - néztem rá kíváncsian.
- Na ez egy jó kérdés, amire én is szeretném tudni a választ! - húzta a száját - De addig jó, amíg el nem kapok egy hülye betegséget - de amúgy, baszki. Neked tűz alapú a Jutsud, szóval csinálhatnál egy kis meleget.
- És mi a szart csináljak? Gyújtsam fel az erdőt? - sóhajtottam fáradtan.
- Hát nekem az is jó - vont vállat - Viszont ha ez így folytatódik, akkor megfogok fagyni.
Ekkor apró sóhajtottam, majd kiemeltem az egyik kezemet a köpeny alól, és csettintettem egyet. A tenyeremen egy közepes méretű tűzcsóva jelent meg. Az arcom elé tartottam, és így némileg melegítette az arcomat.
- Komolyan? - fintorgott Hidan.
- Ember, nem én tehetek róla, hogy a saját Jutsudon kívül semmit se tudsz.
- Elfoglalt ember vagyok - nézett rám gúnyosan - Nem érek rá ilyen hülyeségekre.
- Éppen ezért fogsz megfagyni - vontam vállat.
A következő pillanatban egy elég erős szél törte meg a csendet, és eloltotta a kezemben lévő tűzet.
- Asszem nem csak én fogok megfagyni - szólt hozzám gúnyosan.
- Jó, oké, ez már nem vicces - állapítottam meg - Miért nem lehet meleg? Miért kell mindennek ennyire lehűlnie a gőztől este? - siránkoztam.
- Nem tudom - vont vállat Hidan.
Ekkor percekig tartó csönd telepedett ránk, és csak a tűznek a ropogását lehetett hallani, valamint a tücskök ciripelését.
- Fázom. Nagyon - szóltam alig hallhatóan.
Kezdtem érezni, hogy a kezeim lefagynak, és a lábamat is alig éreztem már.
- Valami túlélési ötlet? - szólt Hidan vacogva.
- Nem tudom. valahogy fel kéne magunkat melegíteni - néztem körbe, majd megállapodott a tekintetem rajta. Hidanon nincs póló - Az emberi test nagyon meleg tud lenni, ah kellőképpen felmelegszik.
- Igen, és? - nézett rám értetlenül.
- Én megtudok halni, de te nem - néztem rá, miközben lefagyott lábakkal felálltam, és közelebb mentem hozzá. Előtte leültem, és szerencsére ő közelebb is volt a tűzhöz - Ha azt akarjuk, hogy megéljem a reggelt, akkor segítened kell, hogy felmelegedjek.
- És hogyan? Azt nem akarod elárulni? - fintorgott rám.
- Bújjunk össze - szóltam némileg zavarban a hangomban.
- Na de jó - forgatta meg a szemét, majd lenézett rám - Tényleg ennyire fázol?
- Nem érzem már a kezeimet - szóltam halkan.
- Gyere ide - szólt halkabban, majd terpeszbe ült, és széttárta a köpenyét.
Vacogva másztam hozzá közelebb, az ölébe ültem, majd a kezeimet átvezettem a karjai alatt, és a hátánál öleltem magamhoz szorosan. Hidan ekkor összezárt a köpenyt és úgy tartotta, hogy fedett helyen legyek. Kicsit felsszisszentettem, ugyanis a teste nem volt a legmelegebb, de ahogy szorosabban bújtam hozzá, kezdtem érezni, hogy már nem fázom annyira.
- Na, mi a helyzet ott bent? - tette az állát a fejem búbjára.
- Jobb. Sokkal - fúrtam a fejemet a mellkasába.
- Értem - motyogta ki magából a szavakat, majd magához szorított - Meddig fogod így bírni?
- Nem tudom, de remélem sokáig.
- Nagu.
- Hm? - emeltem fel a fejemet, majd belenéztem az ő szemébe.
Hidan csak szemezett velem, majd ezt követően közelebb hajolt, azonban az ajkam előtt megállt néhány centiméterre. Éreztem meleg leheletét az ajkaimon, de egyikünk se cselekedett semmit.
- Én... - szólt alig hallhatóan - Valamit elkel mondanom.
- Hm? - szóltam meglepve, és nem erre számítottam - Mit?
- Tudod meghaltak a szüleim - suttogta még mindig ajkaimra.
- Tudom - vezettem fel kezemet az arcára, majd megsimogattam.
- Én.. - kezdett bele halkan, majd a homlokát hirtelen a vállamra helyezte - Én öltem meg őket, ezt is tudod...
- Tudom - suttogtam alig hallhatóan.
- Sose mondtam el, hogy miért tettem - suttogta halkan.
- Ha nem szeretnél erről beszélni, akkor nem kell - simogattam meg szürke tincseit.
- Bizonyítanom kellett - kezdett bele rekedt hangon - Máskülönben nem tudtam volna továbblépni.
- Ezt mégis hogyan érted? - húzódtam el tőle, ő pedig fáradtan nézett a szemeimbe - A szüleim mindig a legjobbat akartak nekem, de tudták jól, hogy belőlem nem lesz olyan ninja, mint másokból. Többet láttak bennem, és azt akarták, hogy bizonyítsam be, hogy egyedül is boldogulok, és képes vagyok bármire.
- De miért pont őket? - csuklott el a hangom.
- Ők kértek erre, s ezáltal erősebb lettem - szólt alig hallhatóan - Ezután találkoztam Leko-sannal, akinek elmeséltem a történetemet, és utána vele éltem.
- Sajnálom, hogy így éltél gyerekként, és ezen kellett keresztülmenned.
- Nem kell - vont vállat - Nem azért mondtam el neked, hogy sajnálj. csupán szerettem volna, ah tudod milyen is vagyok valójában. Gyilkosnak születtem, nem tehetek ellene semmit.
- Már hogy lennél gyilkos? - néztem rá elképedve.
- Vannak emberek, akik rosszabbak még nálad is, Hidan.
- Igen? És kik? Ők nem vették el számtalan ember életét, mint én. Vagy talán igen?
- Nem tudom, mert nem ismerem őket, de téged igen. És ha te nem lennél, akkor nem tudom, hogy mi lenne velem - néztem rá őszintén - Én pedig elfogadlak téged úgy, ahogy vagy.
Hidan ekkor furán nézett rám, majd elhajolt rendesen.
- Nem vagyok én olyan jó ember, mint hiszed, Nagu.
- Ezt most miért mondod?
- Van valami, amit elkel neked mondanom még. Vagyis, amit már régóta elkellet volna, de nem akartam.
- Miről beszélsz? - néztem rá értetlenül.
- Amikor Deidaraval találkoztál, mondott neked valamit arról az éjszakáról?
Elkerekedett szemekkel néztem Hidanra, és a szívem gyorsabban kezdett el verni.
- Hogy amit Kimori mutatott, annak van folytatása, és történt még valami, miután Obitoval a kádban feküdtünk.
- Történt igen - szólt halkabban - Amiről Deidara is tudott, és..Én is - vallotta be végül.
- Mi? - szóltam elcsúszott hanggal - Te tudtad mindvégig a teljes igazságot arról az estéről? - másztam ki indulatosan az öléből.
- Tudtam - bólintott.
Ekkor éreztem, hogy a világ mintha forogni kezdene velem. Mindvégig tudta, hogy mi volt valójában, mégse mondta el. Most viszont nem érdekel, ha akár a föld is ránk szakad. Ő elfogja nekem mondani az igazságot.
Remélem tetszett nektek ez a rész. Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről! 💗
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése