A percek csak teltek, és teltek, mi Hidannal pedig nem mozdultunk. Az előbb elveszítettem őt. Elvesztettem, és nagyon kicsin múlt, hogy ne kapjam őt vissza. A gyors döntésemnek köszönhetően azonban itt maradt velem. Itt maradt, megannyi kérdéssel, amire félek, hogy nem fogok tudni válaszolni.
Tekintetemmel mindenfelé nézte, csak a szürke hajú fiúra nem. Viszont éreztem, hogy tekintete folyamatosan rajtam időzik, és nem is áll szándékéban rólam.
- Ez mégis mi volt, Nagu? - vont kérdőre hosszú percek múlva.
Barna szemeimmel belenéztem az ő bíbor lila szemeibe. Sok minden lapult azokban a szemekben, de most leginkább megválaszolatlan kérdések, és értetlenség.
- Még régen mondta Obito, hogy érzelmekkel visszalehet hozni az embert az ilyen állapotokból - kezdtem bele a magyarázkodásba.
- Erről beszéltem, baszki - állt fel, miközben kicsit se nyugodt hangon beszélt hozzám - Játszol az érzéseimmel - nézett le rám.
- Tessék? - illetődtem meg - Az előbb mondtam neked, hogy sze...
- Nem - szakított félbe - Csak azért mondtad, hogy szeretsz, mert bepánikoltál amiatt, hogy egyedül maradsz és nem tudod megoldani ezt a szaros ügyet, és a végén majd azt is elfejted, hogy ki vagy. Még mindig Deidarat szereted.
- Igen. Szeretem, hiszen soha nem fogom őt elfeledni. Nem tudnám. Viszont te itt vagy, és érzek irántad valamit, ami most erősebb, mint a Deidara iránti szeretetem. Egyszerűen nem hagyod, hogy megmutattam ezt a szeretetet feléd.
- Hülyét csinálsz belőlem, baszki - túrt idegesen a hajába.
- Nem, nem csinálok belőled hülyét, Hidan! Csupán esélyt se adsz nekem ahhoz, hogy bizonyítani tudjak neked! - szóltam felháborodva.
- Cseszd meg, nem kell ez a szereteted! - emelte meg rám a hangja - Nem kell egy olyan szeretet, ami egy régi szerelemből maradt meg, és abból próbál kivirágozni!
- Ez nem igaz!
- Ki is volt az, aki kihasznált valakit, mert Deidara miatt depressziós volt, és ráadásul ittas is? - nézett rám gúnyos mosoly mellett - Ki volt az, aki kihasználta a másikat, és folyamatosan hülyét csinált belőle? Mindig küldte felé a jeleket, puszit adott neki, utána pedig beközölte, hogy nem akar tőle semmit se! Aztán ott van még Yamato is, és ki tudja, még hányan! - szólt teljes felháborodsággal.
- Mégis miről beszélsz? - döbbentem le, és a szívem erősen kezdett el verni, miközben felálltam, és farkasszemet néztem vele.
- Arról, hogy egy ribanc vagy! - ordított rám - Mindenkit magadba szédítesz, majd lekoptatod!
- Ribanc? - kérdeztem vissza - És így várod el, hogy bármit is viszonozzak? Komolyan? - kérdeztem fájó mosoly mellett.
- Mert már elegem van, Nagu! Kurvára elegem van! Ilyen vagyok, én nem tudok kedves, és csöpögős lenni az emberekkel, mint te vagy Deidara, vagy akárki! Nekem ez nem megy, nekem ilyen a személyiségem! Tudod te is nagyon jól! Fogadj el ilyennek, vagy menj a fenébe!
- Az a bajod, hogy nem lehetek a tiéd, Hidan. Semmi más. Nem tudod elfogadni, hogy az egyetlen ember akire támaszkodhatsz ebben az időben nem tud beléd szeretni olyan tempóban ahogy te akarod. És ez nagyon kezd a személyiségedre menni, ugye tudod? Jó lenne ha ez eltűnne végre.
- Tudod mit? - röhögött velem szembe - Bárcsak végre eltűnnél emiatt a szar Jutsu miatt - köpte felém idegesen a szavakat.
Iszonyatosan rosszul estek a szavai. Könnyezve fontam a mellkasom előtt össze a kezemet, majd az végre néztem. Összeszedtem minden gondolatomat, és ész nélkül megszólaltam.
- Tudod mit? - néztem rá könnyezve - Bárcsak a klónom megölt volna téged - szóltam rekedt hangon.
Ez erős volt. Tudom jól, hogy az volt, de úgy éreztem visszakel vágnom az előbbi miatt.
- Az jó - mosolygott rám - Mert én is.
S ahogy Hidan kimondta a szavakat ott hagyott engem, egyedül. Ahogy elment, forró könnyeimnek utat engedtem, és felnéztem az égre. Mikor lett minden ilyen rossz? Mikor lett ilyen rossz a kapcsolatunk, hogy mindig csak veszekedni tudunk? Miért nem tartunk össze pont most, amikor a legnehezebb idők vannak?
- Bárcsak itt lennétek. Ti biztosan tudnátok kezelni a helyzetet - néztem fel az égre, ahol a többiek lehet pont engem néztek.
Hiányoztak. Szörnyen hiányoztak. A mai napig képtelen vagyok felfogni, hogy meghaltak. És a hiányuk nem fog csillapodni, örökre bennem marad. Egy beforrhatatlan seb lesz mindörökké, amire semmi gyógyír nem lesz.
Percek elteltével visszamentem a szállásra. Sötét volt, és Hidan az ágyon feküdt, a fal felé fordulva. Én tényleg szerettem őt. És hiába mondott nekem bármi sértőt, vagy fájdalmasat, nem tudtam rá haragudni. A szeretem túl erős volt iránta, és nem érdekelt, hogy mekkora fájdalmat okozott nekem.
Lassú léptekkel haladtam az ágyhoz, majd leültem a szélére. Másodpercek figyeltem Hidant, majd lefeküdtem mellé, és a takaró alá bújtam. Ezt követően egyből közeledni kezdtem hozzá, míg testünk össze nem forrt. Kezemet átvezettem a karja alatt, majd a mellkasa előtt elhelyezve, magamhoz szorítottam őt. Éreztem teste melegét, hiszen nem volt rajta póló, valamint szíve heves dobogását.
- Hagyjál békén - szólt halkan, miközben próbált elhúzódni, én azonban nem engedtem.
Magamhoz szorítottam ahogy bírtam, és nem engedtem, hogy elmeneküljön. Hiába mozgolódott, én továbbra is magamhoz szorítottam őt. Hidan addig-addig próbálkozott, míg végül feladta, és hagyta magát. Fejemet izmos hátába fúrtam, miközben kezemmel bőrét cirógattam.
- Tényleg szeretlek téged - motyogtam meleg bőrére, mire éreztem, hogy összerezzen.
Percekig csönd volt, amit végül ő tört meg.
- Eszedbe ne jusson eltűnni.. - szorította meg a kezemet, mellyel átkaroltam - Soha..
- Te pedig ne halj meg.. Soha..
- Ez az egy dolog, amire tényleg képtelen vagyok - nevetett halkan.
- Nem hagynám, hogy megtörténjen..
- Én sem, hogy eltűnj - suttogta halkan.
Aznap este könnyebben eltudtam aludni, és merem állítani, hogy Hidan miatt. Ő előbb bealudt, mint én, és hallottam ahogy szuszog. Valami iszonyat édes volt, és megtudott nyugtatni.
Reggel nem volt mellettem senki amikor felkeltem. Tapogatózni kezdtem, de rákellet jönnöm, hogy tényleg nincs ott senki.
- Hidan.. - motyogtam magam elé, miközben a fejemet elfordítottam a párnán.
- Na mi van álomszuszék? - huppant le Hidan hirtelen az ágyra. Kócos szürke tincsei az arcába lógtak.
- Azt hittem eltűntél - ásítottam egyet.
- Én ugyan nem - vont vállat, majd az ágyra támaszkodott - Menj zuhanyozni, és majd induljunk - nézett a szembe.
- De olyan puha az ágy - nyújtóztam nagyot.
Hidan ekkor egyik kezét a combomra helyezte, majd gyengéden ránehezedett, és fölém mászott. Barna szemeimmel az arcát kezdtem el kémlelni. Hidan egy pimasz mosolyt küldött felém, majd combomba mart nem túl erősen és homlokomra adott egy puszit. Kellemes bizsergés járta át a testemet, de főleg a combomnál és a homlokomnál.
- Mi lenne ha.. - kezdtem bele halkan, miközben a szemébe néztem. Azonban képtelen voltam folytatni. Olyan mélyen bámult a szemeimbe, és olyan furcsa érzéssel, hogy a szavak a torkomban akadtak.
- Igen? Folytasd csak - hajolt közelebb, majd lassan a nyakamhoz hajolt, nekem pedig gyorsan kezdett el dobogni a szívem
- Ha miután vége lenne ennek az egésznek, - nyeltem aprót - akkor..
- Akkor? - húzott mosolyt ajkaira, és éreztem meleg leheletét a bőrömön.
- Megbeszélnénk ezeket a do..Hah.
Képtelen voltam befejezni amit akartam mondani. Hidan hirtelen, és erősen csókolt a nyakamba, mire akaratom ellenére is, de kiszaladt belőlem egy sóhaj. Éreztem hogy pimasz mosolyra húzza ajkait, majd erősen rámarkolt a combomra, és újra nyakamba csókolt. Ajkaimba erősen haraptam, hogy még véletlenül se adjak ki egy hangot se. Direkt csinálja, és nagyon jót szórakozik ezen. Tudom jól.
- Hé, fejezd be - szóltam rá halkan.- Én semmit se csináltam - közölte egyszerűen.
- Menthetetlen vagy - hajtottam a fejemet a vállának.
- El kéne menned zuhanyozni - simította feljebb a kezét a combomon - Ha szeretnéd akkor segítek levetkőzni - csúsztatta be hirtelen a kezét a pólóm alá, mire én reflexből felültem.
Ahogy hirtelen felültünk, Hidan a lábaimra ült, és a feje az enyémtől körülbelül 10 centiméterre lehetett. Pimasz mosolya még mindig ott volt ajkán, és nem halványította el.
- Engedj zuhanyozni - néztem a szemébe mélyen.
- Kényszeríts - szólt pimaszul.
- A térdemnél ülsz.
- Igen, és? - vonta fel szürke szemöldökét.
- Ne akard, hogy hirtelen felrúgjak.
Beletellett pár másodpercbe míg leesik neki, és miután leesett egyből leszállt rólam.
- Így nem játszunk! - ugrott fel hirtelen, majd hátrálni kezdett, miközben két kezével takarta ágyékát.
Csak küldtem felé egy mosolyt, majd besiettem a fürdőbe.
A zuhanyzás után elkészültem, majd levettem a nyakláncot a nyakamból, melyen a koordináták voltak. Így egyedül az Obitotól kapott nyaklánc volt a nyakamban, amin egy kard díszelgett. Olyan rég volt már a 18. születésnapom...
Hidannal végül elindultunk ki a faluból. Mielőtt eljöttünk volna azonban, vettünk kettő köpenyt. Rajtam a szokásos ruhám volt. Fekete haspóló és fekete rövidnadrág ninja cipővel. Hidanon hasonló nadrág és ninja cipő, mint anno az Akatsukis nadrágunk és cipőnk. Mindössze annyival különbözött, hogy szürke volt a nadrág. Felül szokásához hívően nem volt póló. A kaszájának a kis tekercsét a nadrág szálán található tekercstartóba tárolta. A köpenyeink feketék voltak, azokon pedig kapucni volt. Felül csatolhatósak voltak, így nem tudtuk őket összecipzározni. De jelenleg nem is érdekelt minket, hogy milyen a köpeny.
- Odatudsz vinni? - nézett le rám Hidan bíbor lila szemeivel.
- Amíg a köpenyeket vetted addig elmentem a Tsuchikagehoz, és megkérdeztem, hogy hol találjuk ezt a családot.
- Na? És melyik országban vannak?
- Gőz Országában.
- Nagyszerű - forgatta Hidan a szemét - És ott hol?
- Hang Országa felől, van egy határátkelő. Egy kisebb Falu, és ott találjuk őket. Ott ha megkérdezzük őket, akkor tudni fogják.
- Mi a család neve?
- Nezuko - néztem fel rá, majd a kezemet nyújtottam felé - Na gyere. Vessünk ennek végre véget.
Hidan megfogta a kezemet, én pedig elteleportáltam magunkat abba a kis faluba, ahol megkel keresünk ezt a családot. Ahogy megérkeztünk, a szél felkapta a köpenyünket, hajunkat pedig lágyan fújta.
- Elég kicsit falu - nézett köbre Hidan.
A falu közepén voltunk szinte, de így se tűnt nagynak.
- Na akkor meg kéne kérdezni, hogy hol a klán - néztem körbe.
- Na várj - nézett rám Hidan - Ez most család, vagy Klán?
- Nezuko-klánban van egy családnak az a szimbóluma ami rajta van ezen - szorítottam a kezemben a nyakláncot - Viszont a klánon belül van egy család, egy férfi és egy nő, akik ilyen nemesfémmel készítik a klánnak a szimbólumait.
- És mi is lesz ha megtaláljuk őket?
- Ezt a nyakláncot adta nekünk az a nő, aki ezt csinálta velünk. Állítása szerint ez fog minket elvezetni hozzá. Viszont nekünk azt mondták, hogy ez egy családé. A család tudni fogja pontosan, hogy hol van ez a nő.
- És ha nem? - ropogtatta ki Hidan a nyakát - Akkor minden felesleges volt.
- Tudni fogják. Biztos. Tudniuk kell..
- Mégis honnan tudhatnák?
- Ez nem csak egy egyszerű nyaklánc Hidan - lógattam felé - A Tsuchikagenál kicsit utánakérdeztem. Azt mondta, hogy a család tagjai képesek beazonosítani, hogy akinél volt előzőleg, merre is tartózkodik. És mivel annál a nőnél volt, ellopta tőlük. Bár az jó kérdés, hogy mit is akarhatott vele - sóhajtottam.
- Engem nem is annyira érdekel - vont vállat Hidan - Na kérdezzük meg, hogy hol ez a família, találjuk meg azt a ringyót, verjük le, és menjünk haza.
Halkan kuncogtam, majd Hidan után igyekeztem. Végig akartunk kérdezni, de szerencsére már az első ember megtudta nekünk mondani, hogy hol találjuk a klánt.
- Ha végigmentek ezen az ösvényen, akkor eljuttok a Nezuko-klánnak a területére - válaszolt nekünk az idős hölgy.
- Köszönjük szépen! - mosolyogtam rá, majd sietősen elindultam arra, amerre mondta.
Hidan szorosan jött mellettem, és addig meg nem álltunk, míg el nem értünk a klán területére. Ott egy darabig senkit se találtunk, majd belefutottunk egy tizenéves fiúba.
- Szia - léptem oda hozzá - Ne haragudj a zavarásért, csak egy kérdésünk lenne feléd.
- Mi van? - köpte oda a szavakat.
- Te kis.. - indult meg felé Hidan, de én visszarántottam.
- Egy családot keresünk. Esetleg tudod, hogy itt tőletek kik gyártják ezt? - mutattam felé a nyakláncot.
A barna hajú megnézegette a nyakláncot, majd felvonta a szemöldökét.
- Miért van nálatok Shinra-sanék egyik nyaklánca? - nézett ránk kételkedve.
- Hosszú történet, de szeretnénk nekik visszaadni, és kérdezni valamit tőlük. Itt vannak esetleg? - néztem rá érdeklődve.
- Hamarosan megkel, hogy jöjjenek. Bár én a helyetekben nem igen beszélnék velük. Barátságtalan mind a kettő - rezzent össze a fiú.
- Kettő? - kérdeztem vissza.
- Ja. Shinra-san, és a felesége Tamaki-san. Mióta a fiúk meghalt, mind a kettő megváltozott. Elég rendesek, és kedvesek voltak előtte. De utána - sóhajtott a fiú - nem lehet hozzájuk semmit szólni, mert idegesek lesznek, és egyből megakarják támadni az embert.
- Mi? - ijedtem meg.
- De azért sok sikert - intett a fiú - Itt megvárhatjátok őket - szólt, majd elment.
Ahogy elment, én felnéztem Hidanre. Furcsa arcot vágott.
- Veled meg mi van?
- Semmi csak.. - fogta meg fejé, miközben összezárta a szemét - Fáj a fejem amióta azzal a sráccal beszélünk.
- És valahonnan nagyon ismerős nekem ez a két név..
- Igen? Honnan? - néztem rá kíváncsian.
- Ne faggass már, mert nem tudom - szólt nyögésen - De hallottam már a nevüket, nem is egyszer szerintem.
- Most kíváncsi vagyok, hogy honnan ismered őket.
- Hát őszintén szólva én is - dőlt neki az oszlopnak, mely a kerítesnél helyezkedett el - Shinra, Tamaki. Tamaki, Shinra - mondogatta magában halkan Hidan a neveket.
- Na? - néztem rá kíváncsian.
- Semmi! - kapott a hajába idegesen - Itt a nyelvem hegyén.
- A sensei-ed neve esetleg az egyik? Vagy az ismerősének.
- Nem - ráncolta idegesen a szemöldökét - Leko-sannak nem voltak ilyen ismerősei. Csak velem beszélt, és azokkal a shinobikkal akikkel útközben összefutottunk. Idegőrlő, hogy nem tudom kik ezek, pedig komolyan ismerem őket.
- Esetleg - kérdeztem halkabban - A szüleid nevei?
- Esélytelen - röhögött fel kínosan - Ők meghaltak. Nem lehetnek itt - rázta a fejét hitetlenkedve.
- Hidan, itt bármi megtörténhet. Deidara él, és Kimorival vannak együtt. Én soha nem éltem Rejtett Szikla Faluban. Sőt, ebben a világban nem is létezem. Az, hogy mi nem vagyunk sok dolgon változtat, ugye tudod?
- Volt egy fiúk, aki meghalt - beszélt maga elé - Nem volt testvérem.
- Hidan, mi itt nem létezünk. Az a kisfiú nem te voltál, ha ők a szüleid.
- Lehetetlen, hogy ők éljenek. Ilyen nincs - röhögött fel erőlttetten - Az én szüleim biztos, hogy nem léteznek egy ilyen elcseszett világban.
- Az egész Akatsuki létezik ebben az elcseszett világban - néztem fel rá.
- Hülyeség az egész - szólt maga elé, majd kiemelte a kis tekercset a zsebéből.
Feldobta a kis tekercset a levegőbe, csinálta a kézjelet, mire a tekercs átváltozott a kaszájává, ő pedig elkapta ahogy lefelé érkezett, és párszor megpörgette. Ahogy ezzel megvolt, maga mellé emelte, és szorította.
- Az meg minek?
- Hallottad, hogy mit mondott a srác - sóhajtott - Valószínűleg nekünk jönnek majd. Akár akarjuk, akár nem. Vagyis lehet ez lesz. Abból amit a gyerek mondott, erre tudok következtetni.
- Én csak azt akarom, hogy vége legyen már - hajtottam a fejemet a vállára.
- Vége lesz. Hamarabb, mint gondolnánk - nézett le rám gondterhelt arccal, majd megszorította a kezemet, és egy óvatos puszit adott a fejemre.
Belefúrtam az arcomat a vállába, miközben mellette álltam, és visszaszorítottam a kezét.
Így voltunk percekig, míg nem egy hangos csattanást nem hallottam. Egyből felkaptam a fejemet a hang irányába. Hidan leejtette a kaszáját. Kezemet iszonyatosan erősen kezdte el szorítani, én pedig emiatt felnéztem az arcára. Szemöldöke tekintete ledermedt, szemei tágra nyíltak, teste pedig remegni kezdett. Nem értettem, hogy mi történik, ezért abba az irányba fordultam, amerre ő nézett. Felnéztem és megpillantottam két személyt, ahogy felénk jött.
A férfin felül fekete ruha volt, míg alul sötétlila nadrág, és térdig felérő ninja cipő. Fekete haja egyik fele oldalra volt fésülve. Kezeit tarkója mögött kulcsolta össze. A nőnek ugyanolyan szép szürke haja, és bíbor lila szemei voltak, mint Hidannak. A nő szemének a színe megegyezett a férfi szemének színével. Ő is sötétlila felsőt viselt, rövidebb fekete nadrággal, ami alatt hálós harisnya volt, és rajta is térdig érő ninja cipő volt. Gyönyörű volt. Egyszerűen gyönyörű. Ahogy őket kémleltem, egy erős emlékkép ugrott be pár másodpercre, aminek következtében én is erősen kezdtem el szorítani Hidan kezét.
A képet még nagyon régen láttam Hidan szobájában. Egy olyan alkalommal, amikor visszamentem, és a törmelékek között megláttam ezt a képet. Akkor tisztában voltam, hogy a szülei meghaltak, és tudtam is, hogy ezek csak ők lehetnek. És azok a személyek, akik azon a képen voltak, teljes életnagyságban sétáltak felénk.
Hidan erősebben kezdte el szorítani a kezemet, remegő ajkait pedig szólásra nyitotta. Végül csak két szót mondott, melytől a szívem tényleg kihagyott egy ütemet. Olyan két szót, amitől nem csak a szívem hagyott ki egy ütemet, de rájöttem, hogy az élet tényleg sorstalanságot képes okozni.
- Anya, apa? - suttogta Hidan meggyötörten.
Remélem tetszett nektek ez a rész. Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről! 💗
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése