81. Fejezet: A bátorság, ami most tört fel

Szörnyű belegondolni, hogy mióta nem írtam ide részt..Annyira elhanyagoltam a Blogot, és nem is magyarázkodok, mert erre nincs magyarázat. Viszont visszaakarok térni, mert fontos nekem a Blog, és szeretném befejezni. Messze még a befejezés, de befogom fejezni. 

  - Hé, mindenki bent van, és nézi a meccseket. Ti miért vagytok itt kint? - hallottam meg Hidan mögül egy hangot. 

Hidan automatikusan megfordult én pedig közelebb léptem, hogy az illetőt szemügyre vegyem. Szinte a vér is megfagyott bennem, az érzések pedig újra feltörtek bennem.

  - Nem bántok senkit, nyugodtan válaszolhattok - állt meg a férfi, miközben csípőjére helyezte kezét - Szóval? - húzta össze szemöldökét, miközben ránk mosolygott.

Hidan lenézett rám, majd vissza a szőkére.

  A kérdés már csak az volt hogy Hidan, vagy én fogom-e tovább bírni, és melyikünk veszít. De, hogy miben? Az előttünk álló Deidara iránti érzések kezelésében.

Nem bírtam megmoccanni. Egyszerűen képtelen voltam megtenni, eme aprócska cselekedetemet. Csak néztem az előttem álló szőkeséget, ahogy megtestesült testalkata ott van előttem. A szívem ritmusa különös ütemet kezdett el járni, testem pedig gyors remegésbe kezdett. Felfoghatatlan, hogy itt áll előttem az a fiút, kit már évek óta elveszítettem magam mellől.
  - Mi a jó édes faszom - bökte ki magából Hidan eme csúnya szót.
  - Tessék? - szólalt meg ismét, az előttünk álló, kék szemű fiú.
Aprót nyeltem, és próbáltam felfogni a helyzetet, valamint erős maradni. Ez nem ő. Nem az én Deidaram. Mégis, teljesen úgy néz ki..De nem. Ez az ember csak egy megtévesztett utánzat ami egy alternatív verzió miatt jött létre.
  - Hidan..Nem ő az - szóltam alig hallhatóan, közben hangom eléggé megremegett. 

  - Ja - nyögte ki - Én is tudom - egyenesedett ki a bíbor lila szemű fiú, majd egyenest Deidara felé kezdett el közeledni.
Nem értettem, hogy miféle céllal igyekszik felé, s őszintén szólva, nem is akartam belegondolni. Hiszen Hidanról volt szó.
  Hidan megállt Deidara előtt, és csak nézett rá lefelé, hiszen jóval alacsonyabb volt, mint ő. A pillanatok teltek, s Deidara arcára is egyre inkább kérdő pillantások vetődtek ki.
S ahogy ezek a pillanatok leteltek, Hidan cselekedett. Jobb karját meglendítette Deidara rca felé, és behúzott neki. A lélegzetem is megmaradt bennem. Fel se akartam fogni, hogy mi történik jelenleg előttem.
  Hidan most komolyan képes volt megütni azt a Deidarat, aki azt se tudja, hogy mi mégis kik vagyunk?
  - Ember! - kapott az arcához a szőkeség - Normális vagy?! Hm!
Hidan arcán egy jóízű mosoly jelent meg, majd ezt követően megrázta öklét, mely némileg vérzett. Azonban a vér nem hozzá, hanem Deidarahoz tartozott.
  - Ez jól esett. Már nagyon régóta megakartam csinálni - egyenesedett ki - és huuuh, ember! - nevetett el magát - Nagyon is jól esett!
  - Rohadék - szorította össze ajkait Deidara, majd megindult Hidan felé, ökölbe szorított kezekkel - Azt se tudom, hogy ki a jó fene vagy! Mégis kinek képzeled magad, hm?!
Deidara már lassan elérte Hidant, azonban én még időben elkaptam a karját, így a fiúnak nem volt esélye nekimenni Hidannak.
  - Engedj el - nézett rám Deidara gyönyörű kék szemeivel. Szemeiben harag tombolt.
  - Nem..Nem szeretném, ha nekimennél. Szeretném, ha meghallgatnál minket, és nem lennél mérges. Annak ellenére, hogy a barátom az előbb szépen bevert neked egyet. Kérlek.. - szóltam aggódó hangnemben.
  - Ez az agresszív alak a barátod? - mutatott Hidanre.
  - Csak barátilag.
  - Barátilag - szólt gúnyosan Hidan.
  - Most mégis mi bajod van? - engedtem el Deidara kezét, s örömmel tapasztaltam, hogy nem ugrik egyből Hidannek.
  - Az, hogy elegem van, az idióta érzéseidből. Egyszer ez, egyszer az. Egyszer azaz idióta a múltadból, egyszer én. Döntsd már el, hogy valami idióta nekrofil akarsz lenni, vagy normális ember!
  - Hogy mi van? - akadt meg némileg a hangom - Tudjad, hogy hogyan beszélsz velem!
  - Mert mi lesz? Sírni fogsz? - kezdett el kigúnyolni.
Ez nagyon megalázó. Főleg, hogy nem csak mi ketten vagyunk itt. Itt van az a fiú is, ki sokat számít nekem. Legyen akármelyik világban.
  - Utállak! Komolyan utállak, amiért ekkora rohadék vagy velem! - kezdtem el kiabálni vele, s jelenleg most engem nem érdekelt, hogy Deidara is itt van - Vedd egyszer észre, hogy más embereknek is vannak érzéseik, nem csak neked, te idióta!
  - Mert az aztán engem nagyon érdekel - nevetett ki.
  - Takarodj inkább el innen! - utasítottam őt.
  - Mert ha nem, mi lesz? - hajolt hozzám közelebb, s gúnyos mosolyt engedett ki ajkain.
  - Gyűlöllek..Menj már el innen... - szóltam fájdalmas hangon.
  - Én is gyűlöllek! - üvöltött rám, majd otthagyott minket.
Csak néztem távolodó alakját, és a fejemben számtalan gondolat járkált. Olyan gondolatok, melyek egyszerűen megmagyarázhatatlanok.
  Miért tette ezt? Miért kell neki mindig végigsérteni? Jobb lesz neki? Nem hiszem. Hiszen kinek lenne jobb?
  - Mégis mi a fene volt ez? - szólt feszülten a még mindig mellettem álló, szőke hajú fiú - Egyáltalán ki volt ez az idióta? Hm!
  - Csak egy barátom..
  - És mégis mit ártottam neki? életemben nem láttam még őt!
  - Nem is neked akart ártani - suttogtam halkan a szavakat - Tudod, van egy ismerősünk, aki eléggé hasonlít rád. És valószínűleg azért tette..
  - Elég komoly gondjai lehetnek, ha csak így megüt embereket...
  - Sajnálom, tényleg..És azt is, hogy ennél jobban nem tudom neked elmagyarázni a helyzetet. Hiszen túl bonyolult, és némelyik részét, még mi sem értjük....
  - Te..Miről beszélsz? Hm - vonta fel a fiú a szemöldökét.
Rosszat mondtam. Rossz szavakat használtam ahhoz, hogy segíteni tudjak neki a magyarázkodásban.
  - Igazából nem tudom, hogy mit mondjak. Kellemetlen ez a helyzet - nyeltem aprót, majd folytattam - De mi lenne, ha meghívnálak egy ramenre, kárpótlásképpen?
  - Nem kell - legyintett a fiú - Nem vagyok rászorulva.
  - És ráérsz? Vagy esetleg dolgod van? Vagy bekel segítened a párbajokban? - kíváncsiskodtam.
  - Nem, semmiben se kell besegítenem.
  - Akkor?
  - Akkor mi van? - vonta fel szőke szemöldökét.
  - Akkor mi akadályoz meg, hogy meghívjalak valamire? - néztem rá zavartan.
  - Komolyan mondom - sóhajtott feszülten - Hogy nézne már ki, ha egy lány hívna meg engem valamire? Ez az én dolgom lenne - vakarta meg a tarkóját.
  - Nem. Én azért szeretnélek megívni, hogy jóvá tegyem, amit a barátom csinált veled. Nem gondoltam volna, hogy megfog téged ütni. Azt pedig meg végképp nem, hogy ilyen jelenetet is csinál  előtted. Őszintén szólva, eléggé kínos volt ez nekem - fújtam ki azt a levegőt, ami eddig bennem volt. Ezt követően az előttem álló fiú, kék szemeibe néztem, hogy választ kaphassak.
  - Nem is értem, hogy miképp lehettek jóban - nézett rám kételkedve - Mármint, te kedvesnek tűnsz, és egy normális emberek. Az a tag viszont, hm - fintorodott el - Egy igazi elmebajosnak, aki mindig a bajt keresi, és képtelen mással kedves lenni. Mintha direkt azért találta volna ki ő az isten, hogy legyen egy ilyen embere is, a normálisak közt.
  - Wow - ejtettem ki, eme apró szócskát az ajkaim között - Ezt nem gondoltam volna, hogy valaki ezt gondolja Hidanról - néztem Deidarara.
  - Hidan? - ismételte meg Deidara a nevet - Fura neve van.
  - Hogy érted azt, hogy fura? - néztem rá kérdőn.
  - Nem is tudom - fogta meg a saját állát - Mintha már hallottam volna valahol. Hm.
  - Ez furcsa - szóltam magam elé halkan.
  - Mármint mi? - szeppent meg a fiú.
  - Mindegy, semmi - ráztam meg a fejemet, és ezzel szinkronban a kezemet is - Menjünk inkább.
  - Te mit nem értesz azon, hogy egy lány nem fog engem megívni, hm? - rázta meg a fejét mosolyogva Deidara, nekem pedig kedves emlékek jutottak eszembe.
  - Jó, jó sajnálom - ráztam meg nevetve a fejemet.
Ezt követően Deidara elindult én pedig mentem utána. Követtem őt, hogy letudjunk ülni enni, és átbeszélhessünk pár dolgot.
  Így aztán, 10 perc elteltével egy kajáldában ültünk, egymással szemben. Az, hogy Deidara itt volt, különösen hatott rám. Ő nem az én Deidaram volt, mégis egy részem biztos volt benne, hogy ő az. De nem. Nem ő volt.
  - És hogyan is keveredtetek ide, pontosan? - fordította felém a tekintetét, miközben beleivott a vízébe.
  - Csak jöttünk megnézni a mérkőzéseket, meg erre fújt minket a szél - magyaráztam neki a hazugságomat.
  - És honnan ismeritek egymást? - jött az újabb kérdése.
  - Hm? Hogy honnan? - gondolkodtam el.
Ekkor minden eszembe jutott. Eszembe jutott az, amikor megismerkedtünk. Amikor először beszéltünk. Hogy hogyan lettünk barátok. Minden olyan dolog, amin ketten keresztülmentünk, mert ez nem volt kis dolog. Sőt, egyik sem. Annyi fájdalom, annyi megbánás, és rossz döntés..Annyi barát elvesztése, amibe mind a ketten belerokkantunk. És még messze nincs vége ennek az egésznek. Messze nincs vége.
  - Régi barátok vagyunk, igazából ez a fontos - legyintettem.
  - Biztos csak barátok, hm?
  - Ez, hogy érted? - pislogtam rá.
  - Tudod, látszik külső szemmel, hogy miképp néz rád - támasztotta meg a fejét a kezével - Szerelmes beléd, igaz?
Tekintetemmel csak oldalra néztem. Képtelen voltam válaszolni.
  - Szóval igen. Hm. És te ezt tudod is...
  - Nem tudom, hogy mit tegyek. Nekem.. - néztem rá hirtelen, hiszen viszonylag róla beszéltem  - nekem máshoz húz a szívem..
  - És azzal az illetővel mi a helyzet? merre jár? - kérdezte vidáman.
  - Azaz illető már nincs itt..
  - Miért, merre van? - szeppent meg.
  - Meghalt. Évekkel ezelőtt - szóltam gombóccal a torkomban.
  - Oh, nem tudtam. Én..Sajnálom - kerete a szavakat.
  - Nem kell - ráztam meg a fejemet - Csak..próbálom feldolgozni, viszont nem könnyű..
  - Elhiszem..Én is elveszítettem egy barátomat, még amikor 19 éves voltam.
  - Sajnálom.. - szóltam búsan.
  - Feldolgoztam már. Csupán az üressége még nem múlt el, és nagyon furcsa. Nagu pont egy olyan lány volt, aki nem ezt érdemelte volna.
Itt ekkor megállt a szívem egy pillanatra. Hogy mondta? Nagu?
  - Mi volt a barátod teljes neve? - nyeltem aprót.
  - Uchiha Nagu, miért?
Itt volt az a pont, amikor teljesen megdermedtem. Ő rólam beszél. Ebben a dimenzióban, vagy már én sem tudom minek nevezni helyen, meghaltam, amikor 19 éves voltam? De mégis, hogyan? És miért?
  Igaz is..nem árultam el neki a nevemet.
  - Csak...kérdeztem..
  - De ha már itt tartunk, téged hogy hívnak? Hm.
Na igen. Nem árulhatom el neki a nevemet. Mert akkor lehet valamit sejteni fog. Bár már az is különös, hogy a külsőm miatt nem ismert fel..
  - Nobu - vágtam rá egyből, ezt a hamis nevet.
  - Szép név - mosolygott, majd kérdőn nézett rám - Melyik klánból származol?
Na igen, az újabb kérdés.
  - Nem lényeges, nem olyan ismert az én klánom - legyintettem - Viszont szeretnék valamit kérdezni.
  - Mondd csak. Hm.
  - Ezzel a nyaklánccal kapcsolatban - helyezte az asztalra a darabot - Tudom esélytelen, de ez a nyaklánc egy fontos küldetésünknek az alappillére. Tudsz esetleg róla valamit?
  - Inkább az a vicces, hogy te nem - nevette el magát - Komolyan nem tudod milyen nyaklánc ez? Hm.
  - Nem. Miért, tudnom kéne?
  - Hát eléggé híres az a család, akinek ilyen mintás nyaklánca van - mutatott rá a nyakláncra melyen a nemesfémre voltak belevésve a számok.
  - Ezt nem egészen értem - ráztam meg a fejemet - Egy családnak ilyen számok a szimbóluma?
  - Inkább az ismertető jele. Miért? Hm.
  - Melyik család ez? - kérdeztem hirtelen.
  - A Nezuko családé. De várj már. Egyáltalán, hogy került hozzád ez a nyaklánc? Egyre jobban titokzatos vagy nekem - kezdett el méregetni.
  - Egy küldetésen vagyunk csak, tényleg..Nem mondhatok semmit, de iszonyatosan sokat segítettél. Hol találom ezt a családot?
  - Elmész Északnak, és egyenesen mész csak, és találni fogsz egy olyan Falut, melynek az a neve, hogy Rejtett Sors Falu. Bár az emberek nem igen szeretnek ott járni, mert elég sok rossz dolog történik velük. Szóval nem igen ajánlom.
  - Köszönöm, tényleg! - néztem rá határozottan, majd valami az eszembe jutott - Mondd.
  - Igen, hm?
  - Kimori és te..
  - Házasok vagyunk, és van egy Jirou nevű lányunk. Sok mindenen keresztül mentünk, de végül ez is csak összejött. Hm - nevetett kedvesen, és láttam rajta, hogy tényleg boldog Kimori mellett.
  - Gratulálok, tényleg. Kimori és a kislányod is gyönyörű.
  - Várj, te találkoztál velük, hm? - lepődött meg eléggé - Igen. De leginkább Kimorival beszéltem. És a legtöbb beszélgetésről még csak nem is tudsz - suttogtam el a végét, majd felálltam.
  - Mi, várj már! - állt fel hirtelen - Miről beszélsz? Nem értelek! Hm!
  - Nem is kell. Oly' bonyolult ez az egész, hogy jobb ha nem is tudod - ráztam meg a fejemet, majd ezt követően egy apró mosolyt engedtem felé.
  - Dehogy nem! És kezdem úgy érezni, hogy nagyon is ismerős vagy nekem..
  - Majd lehet rájössz egyszer - szóltam egy apró mosoly mellett, majd ráemeltem a szőke hajú fiúra a tekintetem - Deidara. Örülök, hogy újra láthattalak - mosolyogtam rá őszintén, és egyben boldogan is.
Deidara ég kék szemei itt kitágultak, és láttam rajta, hogy szinte megdermedt.
  - Nagu..? - ejtette ki fájdalmas hangon a nevemet, én pedig csak egy mosolyt küldtem felé.
A mosolyom következtében megláttam Deidara fájdalmas arcát, majd mielőtt bármit is tehetett volna, én hirtelen elteleportáltam magam tőle. Otthagytam őt számtalan megválaszolatlan kérdéssel, és jelenleg úgy gondoltam, hogy ez a helyes. Hiszen az embernek nem kell mindenről tudnia, és jobb ha sokszor magától jön rá a dolgok álláspontára. És jelenleg az volt a legjobb, hogy Deidaranak nem adtam meg a válaszokat. Hiszen azok újabb kérdést szültek volna benne, és ez a lánc eltartott volna a végtelenségig, és tovább.
  Egyenest a szállásra teleportáltam magunkat, és csalódottan konstatáltam, hogy Hidan nincs itt. és lehet már nem is lesz. Igaz a holmija itt található, de ő sehol sincs. Várnom kell, és hazajön.. Visszafog jönni.

Az órák teltek, én pedig ez idő alatt szépen feltérképeztem a tervemet. Elfogunk menni Rejtett Sors Faluba, ehhez a családhoz, és elmondjuk nekik, hogy mi történt velünk. Ők az egyetlen támaszpontunk, és akik tudnak nekünk segíteni. Muszáj lesz. Muszáj.
  A Falut térképek segítségével kiderítettem, hogy pontosan merre is van.
Ahogy az óra este 10-et ütött, aggódni kezdtem. Hidanról semmi életjel nem volt, és kezdtem aggódni, hogy soha ne jön már vissza, hiába vannak itt a cuccai. Megkellet keresnem, ezt tudtam jól.
Így hát elindultam a Faluba, hogy megtaláljam őt. Bejártam minden utcát, minden parkot, és minden egyes kis zúgót, hogy rájöjjek arra: Hidan nincs a faluban. 
Így jött az, hogy a falu külső részen kezdtem el őt keresni, és ahogy egyre jobban távolodtam  falutól, úgy kezdtem el érezni az ő Chakrajat. Követve ezt az iránypontot, kikerültem egy rétre, ahol a sötét ellenére láttam, hogy valaki ül egy dombon.
  Ő volt az. Tudtam. Biztos voltam enne. Így, amikor mellé értem, lepillantottam a most már fekvő fiúra. Ott feküt, kezei a nyaka alatt voltak, felől nem volt rajta póló, így fedetlen mellkasa tejesen láthatóvá vált, míg alul fekete nadrág volt rajta, nincs cipővel.
  - Hidan - ejtettem ki a nevét fáradtan, hiszen hosszú ideje kerestem már.
Ő nem válaszolt a hangomra, ami azért eléggé szarul esett.
  Hirtelen térdeltem le mellé, és érintettem meg a vállát.
  - Belegondoltál már dolgokba? - kezdett bele hirtelen, miközben bíbor lila szemeivel még mindig az eget nézte - Vannak dolgok, amik nem történnek meg soha. Akármennyire is szeretnénk azt, nem fognak megtörténni. Örökre ott maradnak az orrunk előtt, és kínzó fájdalom mellett fognak minket felemészteni. Hiába akarjuk, hogy eltűnjön. Hiába akarjuk, hogy ne ragaszkodjunk ehhez a ágyhoz, az nem tűnik el. És ha egy kicsi reményt is érzünk, reménykedni kezdünk. Aztán szépen kapunk egy pofont az élettől, és rájövünk, hogy semmi se változott meg. Semmi - beszélt monoton hangon - Az Akatsukinak vége. Vége egy olyan helynek, otthonnak, ahol olyan emberekkel voltuk körülvéve, akik osztoztak a fájdalmon. Mert csak azok tudták, hogy mi az igazság, akik a szervezet tagjai voltak. Mások hidegvérű gyilkosoknak láttak minket, akik csak saját maguknak akarnak jót, és önzőek. Azonban ez sokkal több volt annál. Mind osztoztunk a nagy fájdalmon, és próbáltuk túlélni a valóságot, ahol annyi kínt és szenvedést kellett megjárnunk. Hisz minden Akatsukis szenvedett. Az élet okozta játék a veszteség legalját hozta el nekünk.
  - Hi..
  - Nincs az Akatsuki - szakított félbe - Mi mégis szenvedünk, még mindig. Te az Akatsuki hiánya miatt. Obito hiánya miatt. Deidara hiánya miatt. Hiszen te szenvedtél a legtöbbet. Annyi mindenkit elveszítettél, mégis képes voltál felállni. Obito is sok fájdalmat okozott neked. Deidara is. Én is. Az egész világ. Mégis itt vagyunk. Hiába fuldoklunk a fájdalomban, az nem akar elmúlni. Mi vagyunk az utolsó élő Akatsukisok. és ha meghalunk, akkor vége. senki se fog emlékezni arra hogy mi kik voltunk. Jönnek más gonoszok, de olyanok, mint mi, nem lesznek mások Mi voltunk azok, akik megváltoztattuk eme világot. Megöltünk számtalan embert, és megváltoztattunk sok mindent. Ránk kéne emlékezni minden embernek, és összerezzenni, ha meghallják a nevünket. de ma már senki se emlékszik erre. A feledés homályába estünk, és nem fognak emlékezni ránk. Hiába keserítettük meg a világot, hiába volt egy pokoli évtized az az idő. Már vége. És nem számít. Ahogy az sem, hogy mi most kik vagyunk.Az emberek tudják rólunk, hogy miket tettünk, így sokan nem is fognak minden soha elfogadni. Csak a idegvérű gyilkost látják majd bennünk. Főleg te bennem - nevette el magát, majd felült - Megváltoztam.. Képtele vagyok ugyanaz a forrófejű ember lenni - szorította össze az öklét - Egy érzékeny szar lettem! Én nem ilyen voltam, a kurva életbe is! A fasznak lett vége az Akatsukinak! Minden amiatt van! Ha még minden ugyanúgy lenne, akkor nem változtam volna egy ennyire gyenge emberré. Ugyanúgy szerethetnélek, és nem tudnál róla, és Deidaraval lehet boldogok lennétek. De nem.mert nekünk ez jutott, a francba is..
  - Hidan.. - ejtettem ki a számon a nevét érzékenyen.
  - Szeretlek téged, bassza meg! Amióta megláttalak, amióta beszéltem veled először, szerelmes vagyok beléd! És hiába nem akarom, kezdelek elfelejteni - szólt érzékeny hangon.
  - Mi? - sokkoltam le.
  - Szerinted miért nem tudtam a szöszke gyereknek a Faluját? - nevetett fájdalmasan - A napokban kezdtem el ezt érezni. Hogy é is felejtek.. És már..A nevedre sem emlékszem..
  - Hidan, ne. Ne csináld..Már itt vagyunk, a végénél! Ez a nyaklánc! - kaptam elő hirtelen - Ez a nyaklánc elvezet minket a válaszhoz! Deidara elmondta van egy család, akiknek ez a szimbólumuk! Ők segíthetnek nekünk, és akkor végre minden olyan lesz, mint régen. Minden..
  - Minden olyan lesz, amint akkor. Amikor szenvedtem miattad - szólt hirtelen.
Itt rossz érzés kezdett el járkálni a mellkasomban. Igaza volt. Nagyon is.
  - Nem..Minden megfog változni. Mert nem olyan lesz a köztünk lévő kapocs. Erősebb, hidd el. Csak kérlek, ne felejts el engem..Kérlek szépen..
A következő pillanatban viszont akkora pofont kapta az élettől, hogy szinte csattant.
  - Miért..Ki vagy te? - nézett rám meredten az előttem ülő szürke hajú.
A szívem kihagyott egy ütemet. Ilyen nincs..
  - Te most csak viccelsz velem. Ez nem vicces, Hidan! - kiabáltam rá erősen.
  - Mi az istent kiabálsz, basszameg? Félsz, vagy mi? - vonta fel a szemöldökét.
A pánik eluralkodott rajtam, szemeim pedig könnyesek lettek, majd ezt követően lefolytak a sós cseppek.
  - Nem hagyhatsz magamra, egyszerűen nem! ezt nem teheted meg! Szeretlek! - mondtam ki teljesen hirtelen - Szeretlek téged, Hidan! - szóltam keservesen, ő viszont utálatosan nézett csak rám.
Az agyam kattogott azon, hogy mégis mit tehetnék ebben a pillanatban. És akkor beugrott. Obitoval még régebben beszéltük, hogy az ilyen emlékvesztős képességeknél az a kulcs, hogy felkel ébreszteni az illetőnél az érzéseket, miket feléd táplál.
Gondolkodás nélkül cselekedtem. Közelebb vontam magam Hidanhoz, majd az ajkaimat az övére tapasztottam. Nyelvemet az ő szájába fúrtam, ami neki nem tetszett, így próbált ellenkezni. Azonban nem adtam fel. Egyre közelebb, és közelebb préseltem az ajkaim az övéhez, míg végül olyan dolog, történt, amire nem számítottam.
  Hidan hirtelen ragadta meg a tarkómat, s csókolt vissza. Összerezzentem, de főleg akkor, amikor ő elhajolt, és csak két szót mondott:
  - Köszönöm, Nagu.






Remélem tetszett nektek ez a rész. Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről!  💗