74. Fejezet: Mindent érted

Heyho, kisninják!  💗

Sajnálom, hogy több, mint 1 hónapig nem volt rész, csak nagyon sok minden összejött..

Próbálom nektek ezt megadni, hogy havonta részek, viszont nem ígérek semmit. 

Remélem ennek ellenére se haragszotok, és elnyeri a tetszéseteket a rész.  💗

  - De miért? - morrant fel a szőke hajú fiú.
  - Mert azt mondtam, hogy nem!
  - De miért? Legalább egy indokot mondj!
  - Boruto! - szóltam rá - Nem fogom apádat Genjutsuba zárni, egy másodpercre se. Akármennyire is kéred!
  - De olyan vicces lenne - húzta ajkait gonosz mosolyra - Szerinted nem?
  - Nem - jelentettem ki fapofával.
  - Ünneprontó vagy. Akárcsak az öreg..
  - Te pedig szemtelen.
  - Tudom.
Egy nagyot sóhajtottam, majd levágódtam a barna kanapéra, mely Borutoék nappalijában helyezkedett el.
  - Hinata mikor jön haza? - hunytam le a szememet, s közben feltettem a kérdésemet.
  - Majd este, mivel Himaval elmentek piknikezni - magyarázta a szőke, majd leült mellém.
Percekbe nyúló csönd telepedett ránk, amit végül Boruto tört meg.
  - Mondd..
  - Hm?
  - Ki az a szürke hajú ember? Akinek olyan különös, bíbor lila szemei vannak, és olyan tekintete, valamint nézése, hogy még Sasuke-san is összeszarja magát.
Nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Vicces lenne, hogyha Sasuke megijedne. Nagyon vicces.
  - Nos, azaz ember... - kezdtem el - ..Ő Hidan.. - miért ennyire nehéz erről beszélnem?
  - Ki ő neked"ttebasa? - pillantott rám, gyönyörű kék szemeivel.
  - Egy nagyon fontos ember az életemben..  - nyeltem aprót.
  - Szereted? - böködte meg az oldalamat, mire fejbe csaptam.
  - Ne mondd hülyeségeket. Szeretem. De nem olyan módon, mint ahogy te gondolod.
  - Oh, úgy, mint anya apát ese..Várj... - halkult el egy kicsit - ...ő az a Hidan, akiről meséltél?
Aprót bólintottam, és egy apró mosolyt is húztam ajkamra. Már vártam, hogy mikor fog rájönni.
  - Szóval..Ő az"ttebasa.. - bámult maga elé.
  - Igen..Szóval nem tudom elmondani, hogy miként is tekintek rá. De szeretem.. - kezdtem el morzsolni ujjaimat.
  - Most hol van? - emelte rám a fiú a tekinteté.
  - Orochimarunál..Összevesztünk kissé..
  - Menj el hozzá"ttebasa! - állt elém, majd rám mutatott.
  - Hah? Hogy mi van? - emeltem a magasba a szemöldökömet.
  - Menj el hozzá, és mondd el, hogy szereted!
  - Nem szeretem őt! - lepte el pír az arcomat.
Boruto csak egy mosolyt húzott arcára.
  - Menj már.. - szólt kedvesen - Látom rajtad, hogy mennyi akarsz.
Igaza volt. Menni akarta. Egyenest Hidanhoz. Közelebb léptem a fiúhoz, majd szorosan megöleltem. Közben összpontosítottam a Chakramat, s Orochimaruhoz teleportáltam magam. Meglepetésemre ott volt Naruto. Asszem..
  - Klón? - kérdeztem rá, köszönés helyett.
  - Igen - mosolygott a szőke hajú - Mi járatban?
  - Hidan - válaszolt helyettem Orochimaru.
  - Csövi - intettem neki - Suigetsu?
  - Elment Karinnal, és Juugoval. Majd valamikor megjönnek - válaszolt kígyó barátunk.
Ajkaimat szólásra nyitottam, mégse a mondatára válaszoltam.
  - Elvihetem Hidant? - kérdeztem meggyötört hangon.
  - És ah nem tud viselkedni? Most is úgy jött vissza, hogy ideges volt, és szinte majdnem szétzúzta az alsó szintet - sóhajtott Orochimaru.
  - Pontosan"ttebayo. Figyelj.. - tette a kezét a vállamra - Értem én, hogy fontos neked. De szabni kell egy határt.
  - Én..képes lennék rá, hogy ne így viselkedjen - néztem Naruto szemeibe - Kérlek..Nem akarom, hogy itt éljen..
  - Tud majd viselkedni? - meredt a fiú a szemeimbe.
  - Bízd rám Hidant. Csak rám - tettem a mellkasomra a kezemet - És minden rendben lesz..
  - Jó.. - egyezett bele - De tényleg viseld a gondját - sóhajtott.
Egy köszönömöt elmormogtam neki, majd egyenest a cellájához indultam. Ez a hely még mindig sötét, és rideg. Ahogy haladtam, egyre jobban emésztett valami. Végül beértem a folyosóra, ahol Hidan cellája is volt. Ahogy egyre gyorsabban mentem, végre odaértem ahhoz a cellához, ahol Hidan volt. Az ágynak nevezett helyen feküdt. Vajon ébren van?
  - Mi van már Orochimaru? - hangzott a fiú hangja, kicsit se kedvesen. Nem szóltam. Hallgattam.
Hallottam ahogy káromkodik magában valamit.
  - Ha nem tudsz szólni semmit, akkor inkább menj el! - emelte meg a hangját.
  - Menjek el? - szólaltam meg lágy hangon.
Hidan ahogy volt, felpattant az ágyról.
  - Nagu.. - suttogta maga elé, miközben rám meredt.
  - Szia.. álltam a cellához, s teljesen őt néztem.
  - Miért vagy itt? - vont kérdőre, s oldalra nézett.
  - Mert..látni akartalak.. - haraptam bele az ajkamba - Hiányzol.. - vallottam be őszintén, amit jelenleg éreztem.
Ő nem szólt semmit, csak felállt, majd a cellához sétált. Kezét ráemelte a rácsra, majd engem nézett. Csak úgy, ahogy ő, a rácshoz emeltem kezemet, amit ő hirtelenjében meg is fogott. Összekulcsolta ujjainkat, nekem pedig nagyot dobbant a szívem.
  - Szia, picur.. - mosolygott rám, bíbor lila szemeivel.
  - Hé..kiviszlek innen.. - nyeltem aprót - Kiviszlek, és nem kell itt raboskodnod. Beszéltem Narutoval. Azt mondta, hogyha kordában tudlak téged tartani, akkor velem lehetsz, messze ezektő a rácsoktól.
  - Komolyan..?
  - Igen. Minden rendben lesz.. - suttogtam magam elé.
Húzódtam el lassan, majd a falról leakasztottam a kulcsokat, melyek a zárat nyitották. Kinyitva azt, egyből kinyitottam az ajtót is. Így most már előtte állhattam, mindenféle akadály nélkül.
  Ajkaim megremegtek, ahogy láthattam őt, immáron teljesen közel. Egy szót nem tudtam kinyögni. Csak szorosan megöleltem őt, amennyire csak tudtam.
  - Soha többet ne menj el.. - szóltam fájóan, meleg bőrébe.
  - Nem fogok..Nem hagylak magadra, Nagu.. - simogatta a hátamat, miközben körülölelt.
Belebújtam az ölelésébe, mely megnyugtató volt. Erre vágytam. Semmi másra..
  Hidan lassan elkezdett velem hátrálni, míg az ágyra nem ült velem. Közel bújva hozzá, másztam, s helyezkedtem el az ölében. Karjaimmal a hasánál öleltem át, míg ő a vállamnál szorított magához. Fejemet a nyakába fúrtam, szememet pedig lehunytam.
  - Minden rendben? - kérdezte aggódó hangon.
  - Nem tudom.. - suttogtam ki magamból - Szeretném, hogy minden rendben legyen, de félek, hogy ez nem így van..
  - Miért? Itt vagyok. Ismét együtt lehetünk.
  - De az nem olyan..Tudod jól, hogy szeretek veled lenni...de.. - szóltam halkabban - másra is vágyom. Vissza a múltba. Amikor még minden rendben volt.
  - Tudom..Nekem is hiányzik - vallotta be - De te is tudod, hogy nem lehet visszamenni az időben.
  - Tudom.. - szorítottam jobban magamhoz - Hidan..
  - Hm?
  - Magányos vagyok.. - vallottam be fájóan, könnyeim pedig lefolytak az arcomon.
Feltörtek az emlékek, melyek ólomként hatottak a lelkemre. A nehézség most kitört, gyenge könnyek formájában.
  - Shh..Minden rendben. Én itt vagyok, ugye tudod? - simogatta a hátamat - Soha nem foglak téged elhagyni, ezt felejtsd el. Mindig itt leszek neked, ha baj van. megvédelek, és megmosolyogtatlak, ha szükség van rá. És nem csak én..Itt van a testvéred, és Kimoriék. Suigetsuval is jobb lett a viszonyod. Téged csak szeretni lehet, Nagu - puszilt bele a nyakamba, melytől kirázott a hideg.
  - De egyedül érzem magam..Nagyon egyedül - kezdtem el zokogni.
  - Ez azért van, mert vége. Vége az Akatsukinak. Hiába teltek el évek, te nem felejtettél. Nem felejtetted el, hogy miken mentünk keresztül. A megannyi fájdalmat, és boldogságot Benned él minden emlék, az Akatsukiról. A szervezet, mely egy napon világuralomra akart törni, benned él tovább.
  - De..a..többiek.. - martam a bőrébe fájóan.
  - Mosolyognak, mivel még élsz. És én is, hogy veled lehetek. Nem szeretném látni, hogy szomorú vagy, érted? - kezdte el puszilgatni a nyakamat gyengéden.
Nem tagadom, hogy jól esett. Mert igen. Nagyon is jól esett, ahogy ajkai a bőrömet súrolták. Viszont úgy éreztem, ez nem helyes.
  - Hé..
  - Tudom, tudom - hajolt el, majd szemeimbe nézett. Hüvelykujjával kitörölte a könnyeimet - Ne sírj - csókolta meg a homlokomat.
Fejemet visszavezettem a vállára, ő pedig szorosan ölelt. Percekig tartó csendünket, ő zavarta meg.
  - Suigetsu elmondta, hogy valaki megpróbált megölni..
  - Az már mindegy..
  - Nem - nézett a szemembe, eltolva magától - Hol van az a féreg?
  - A Tűz Országának hivatalos börtönében, egy elzárt helyen..
  - Vigyél oda.. - mélyesztette ujjait idegesen vállamba.
  - Hid..
  - Most! - parancsolt rám.
Megtöröltem a szememet, majd felálltam.
  - Minden okés? - fogta két keze közé arcomat.
Miért akarom megcsókolni? Miért jut ilyen az eszembe?
  - Minden - hunytam le szememet, és nem mozdultam.
Semmi nem vetett ránk fényt. Csupán, a puszta sötétség lepte el a helyet. Kezeimet az övére helyeztem, megszorítottam. Hidan közelebb hajolt, s már éreztem lélegzetét ajkamon. Mindössze, egy gyenge, de érzelmes puszit adott ajkaimra.
  Ahogy fogtam a kezét, összpontosítottam Chakramat, s egyből a börtön előtt teremtünk.
A hideg is kirázott, amikor megpillantottam a helyet. Pirultan néztem Hidanra, a puszi után.Valamiért..Furcsa érzés volt bennem..

 Ő csak mosolygott rám, majd beléptünk a börtönbe. Ott elmondtuk, hogy mit is akarunk. Belementek, s szóltak, hogy előkészítik Nicot. Kint vártuk, hogy bemehessünk.
  - Ezt..odakellet volna már adnom.. - nyúltam a zsebembe, majd egy kis tekercset emeltem elő, melyet felé tartottam.
  - Hát ez meg micsoda?
  - Oldd fel, és meglátod.. - küldtem felé, egy apró mosolyt.
Hidan bátortalanul elvette tőlem, majd szétnyitotta és a földre terítette. Kezével csinálta a feloldó jelet, majd a tekercs közepén lévő Pecsétre csapott. Füst keletkezett, melytől másodpercekig nem láttam. Amikor a látásom kitisztult, a fiú kezében megpillantottam, a már ismerős tárgyat.
  - Végre már! - nevette el magát, majd megpörgette párszor a kaszát a kezében - Úgy hiányzott! - ölelte magához.
  - Orochimaru adta oda, még napokkal ezelőtt. Most végre, újra a tiéd.
  - Köszönöm.. - küldött felém egy mosolyt, s közben jeleztek, hogy bemehetünk.
Beléptünk, a nem túl nagy szobába. Ott volt egy asztal, ahol Nico ült, egy bilincsben. Chakra elszívó bilincs.
  Az ajtóban két őr állt. Hidan az asztal mellé állt, én pedig leültem, Nicoval szembe.
  - Lám, lám. Az Akatsuki - nevette el magát - Na mi van? Újra alapítjátok a szervezetet, vagy mi?
  - Fogd be, csicska - nézett rá idegesen Hidan.
  - Csicska? - ismételte el Nico - Szóval te vagy Hidan..
  - És akkor? Miért bántottad, Nagut? - nézett rá, szúrós szemekkel.
  - Mert ő volt az utolsó Akatsuki tag. De baszki, neked is felkellet bukkanni, így már több gondom van! - emelte meg Nico a hangját.
  - Neked meg mi bajod van? - vonta fel a szürke hajú a szemöldökét.
  - Semmi! Csupán azt akarom, hogy az Akatsuki tűnjön el, örökre!
  - Mi csak azt szeretnénk tudni, hogy mégis mit ártottunk, konkrétan neked.. - beszélte hozzá kedvesen. Nem akartam bunkó lenni.
  - Miattatok haltak meg a szüleim!
  - Mit tettünk velük? - kérdeztem.
  - Elindítottátok azt az idióta háborút, ahol rengetegen meghaltak! Tudom ám! Yamanaka Ino, és Nara Shikamaru apja is miattatok halt meg, itt Konohaban!
  - Tudom.. - szóltam halkabban - Tudom jól, hogy rengeteg ember miattunk halt meg.
  - Uchiha Madara..Uchiha Obito.. - mondta ki, eme két nevet.
  - Mi van Madaraval, és Obitoval? Egyáltalán.. Ki azaz Obito? - szólt idegesen Hidan, majd rám nézett.
Igaz, ő ennek az igazságnak a titkát nem tudja.
  - Tobi igazi neve..
  - Várj.. Hallottam már Uchiha Obitoról..Lehetetlen, hogy Tobi legyen az! - akadt ki a fiú.
  - Pedig ő volt. Én..szinte mindvégig tudtam.. Obito - néztem oldalra. Eszembe jutottak az emlékek.. - Velem volt mindig.. - halkutam el. Éreztem, hogy könnyes lesz a szemem.
  - Hé.. - guggolt le elém Hidan, majd megfogta a kezemet, másik kezét pedig arcomra vezette - Nincs baj..
  - De kis meghitt pillanat..De ez sajnos nem változtat a tényen, hogy gyilkosok vagytok! Hidegvérű gyilkosok, egytől egyik! Egyikőtök se jobb a másiknál! Annyi embert ti öltetek meg, hogy egy józan ember meg se tudja számolni! Miért jó ez nektek?! - vágott Nico fájdalmas arcot - Elveszítek mástól azt, ami fontos! Obitoék felelősek a szüleim haláláért, de ha nincs a háború, amit ti gerjesztettetek, akkor ez nem történik meg! Velem lennének, és nem kellett volna fájdalomban felnőnöm! Tudjátok egyáltalán, hogy milyen az, amikor elveszik az embertől azokat, akik a legfontosabbak neki?! Végig abban a hitben élni, hogy igazából meg se történt ez az egész! És amikor rájössz, hogy valójában igen, és soha többé nem érhetsz hozzájuk, rohadt szar érzés! Elveszni a fájdalom feneketlen üregében, arra várva, hogy mikor lesz vége ennek az egésznek! Soha nem jönnek vissza, soha nem beszélhetsz velük, és soha nem mondhatod el nekik, hogy mennyit is jelentettek neked..Hogy mennyire szeretted őket, még ha néhanapján össze is vesztetek, vagy rosszban voltatok. de ott voltak neked.. - halkult el - Ott voltak, a nehéz időkben, és segítettek neked. A vidám pillanatokban csak velük tudtál nevetni, és boldog voltál, amiért mosolyt csaltatok egymás arcára.. - kezdett el szipogni - Hogy újra megöleld őket, vagy azt halld tőlük, hogy mindörökké veled lesznek.. - hullottak könnyek az arcáról - De nem lehet! - nézett ránk kiabálva, miközben a könnyek hullottak belőle - Mert ti mocskos gyilkosok nem engedtétek, hogy az ártatlanok éljenek! A pokol legmélyén kéne elrohadnotok nektek, mivel azt se tudjátok, hogy milyen szeretni valakit!
Mégis..Hogy mondhat ilyet? A levegő megakadt a mellkasomban, ahogy a szavakat hozzánk vágta. Rosszul esett.. Tudtam nagyon jól, hogy sokan haltak meg miattunk. de mi is érző emberek vagyunk..
  - Miért élsz még? - állt fel idegesen Hidan, ökölbe szorított kezekkel.
  - Hidan.. - ijedtem meg.
  - Miért élsz még te szerencsétlen?! - emelte meg a hangját - És ráadásul..Hogy mersz velünk így beszélni?! Tudod te egyáltalán, hogy kihez beszélsz?! Ez a lány - mutatott rám - annyi mindenen keresztül ment! Több dolgon, mint te! Az egész szervezetet szerette, és szereti a mai napig! Szenvedett a szerettei halála miatt, valamint az egyedüllét miatt! Mégis itt van! A szülei kitagadták, és megvetették, mégse omlott össze! Erős maradt, és végigcsinálta, miközben azok, akiket szeretett, a szeme előtt haltak meg! Ártottak neki, és mégis őt hibáztatták mindenért, holott ez a lány csak arra vágyott, hogy valaki tiszta szívéből szeresse! Arra, hogy valaki ott legyen vele, és ne hagyja, hogy a mélybe zuhanjon fenekestül! Sajnálom ami a szüleiddel történt, de ez nem megoldás! Azért indítottuk azt a szaros háborút, hogy visszakapjuk azokat, akiket szerettünk! Hogy végre mi is élvezzük az életet! Erre te azt mered mondani, hogy mi szívtelen gyilkosok vagyunk, holott csak a szeretetre vágytunk, melyet alig kaptunk meg az élettől?! - csapott idegesen az asztalra, már kiabálva - Hát kurvára szétverlek, csak merj mondani még egy rossz szót a szervezetünkre! Ha a szádra veszed az Akatsukit, a beleidnél lógatlak téged fel egy fára! Semmi jogod hozzá, hogy a szádra vedd, azt a szervezetet, akik a kurva békéért küzdöttek, és az elérhetetlen szeretetért, akkor nem állok jót magamért..És ha. - kapta el idegesen a ruháját elől és továbbra is kiabált - Ha még egyszer a szádra veszed ezt a gyönyörű, és sebezhető lányt, akkor feláldozlak Jashinnak, aki egy életen keresztül kínozni fog! Meg ne halljam még egyszer, hogy rossazt mondasz arra az emberre, aki mindennél jobban szerette az Akatsukit, és minket is! Mindennél jobban szerette a családját, és azt a helyet, amit otthonnak nevezhetett! Otthonnak azt a helyet, ahová mindig hazatérhetett, és már alig várták, hogy otthon legyen! Azt a kibaszott hülye épületet, mely otthon adott az Akatsukinak! - üvöltötte Nico képébe Hidan a szavakat, én pedig csak most vettem észre, hogy folynak a könnyeim.
Nico mosolyra húzta ajkait, majd vörös szemekkel, de megszólalt.
  - Ezzel még nincs vége..
Erőt vettem magamon, majd kirángattam Hidant a folyosóra, ahol már csak ketten voltunk. Az egész teste remegett az idegtől. Mit tegyek? Hogy nyugodjon le? Félek.. Nem tudom, hogy mitévő legyek és Hidan nagyon, de nagyon ideges.
  - Kurva élet.. - szakadt el tőlem, majd a falhoz lépett, s erőből belevert. A fal berepedt - Kurva élet, kurva élet, kurva élet! - kiabálta el magát idegesen, ahogy egyre jobban verte öklét a falba.
Előtte álltam, s csak néztem, ahogy kárt tesz magában. Lábaim a földbe gyökereztek, és nem bírtam megszólalni, se mozdulni. Féltem..Megijedtem Hidantól.
  - Hidan.. - szóltam alig hallhatóan, s könnyeimmel küszködve néztem rá.
  - Mi van?! - emelte rám tekintetét, miközben rám üvöltött.
Szemei teljesen ködösek voltak a dühtől, én pedig teljesen megrémültem ettől. Hidan, ahogy látta, hogy rémületem az egekben van, elvette kezét a faltól. Szemei kezdtek visszaállni a szokásos csillogásukba. Egy fájdalmas nevetés hagyta el a fiú száját.
  Testével  afalnak dőlt, majd lecsúszott rajta. Térdeit felhúzta, majd karját arra helyezte.
  - Mit művelek? - szólalt meg, meggyötört hangon.
Mi történik? Alig bírom felfogni..
  - És ha ezt megnéztük, akkor jövet a következő - hallottam meg egy ismerős hangot.
  - Igen, de mégis jobb, ha nem azt vesszük számításba - jelent meg egy hölgy, és amint meglátott minket, megállt.
  - Azuki-san? - nézett a nőre a barna hajú, majd ránk - Nagu..?
  - Yamato.. - szóltam fájón. Mit csinál itt?
  - Mit csinálsz itt? - vont kérdőre, majd Hidanra nézett. Csak most ne szóljon be neki, mert nekimegy.. - És ő?
  - Tenzo, ismered őket? - nézett a nő a férfire.
  - Tenzo? - ismételtem el a nevet, amit a nő mondott Yamatonak - Miért hív így..?
  - Mert.. Ez az igazi nevem, Nagu - nézett a barna hajú, komoran a szemembe.

Remélem tetszett nektek ez a rész. Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről!  💗