62. Fejezet: A melletted lévő biztonság

Elhessegettem a sok lustaságot, s végre hajlandó voltam leülni,

hogy végre írjak valamit xD Viszont ez a rész se lesz valami hosszú, 
főleg nem az előző után, ami több, mint 8000 szavasra sikerült.

Szóval kellemes olvasást mindenkinek! 💗

Amikor már kezdett esteledni, Yamatoval mi is összeszedtük magunkat, hogy végre hazamehessünk.
  - Mondd. Te már gondolkodtál azon, hogy Hokage légy? - pillantottam fel rá.
  - Soha - gondolkodott el - Miért?
  - Csak szerintem unalmas meló? - sóhajtottam nagyot.
  - Szerintem is - nevetett egy jót - És te? Attól függetlenül, hogy világuralmat akartatok? 
  - Megüsselek? - néztem rá szúrósan, majd normál tekintetben - De mint mondtam, számomra ez unalmas. Nem szakadhatsz el a faluból, nem teheted azt, amit akarsz. Ide vagy kötelezve, s soha nem lehetsz szabad, csak azután, hogy leváltottak - hangomban érezhető volt a komolyság, és az őszinteség is.

  - Azta..nem gondoltam volna, hogy ilyen választ kapok.

  - Miért, milyenre számítottál?

  - Valami...másra - magyarázta röviden, mire én csak sóhajtottam egyet.

Nem szóltam semmit, csak haladtam tovább az úton. Egyre jobban közelítettünk felém. Mikor már előttünk voltunk, én intettem Yamatonak, hogy távozom, azonban ő megakadályozott ebben. Csuklómat elkapta, persze csak gyengéden, majd maga felé fordított.
  - Mondd. Mész mostanában majd küldetésre? - tette fel hirtelen a kérdését.
  - Nem hiszem. Csak pihenni akarok - szóltam kissé zavartan.
  - És nem lenne kedved..esetleg elmenni holnap valahova? - szólt ő is ugyanolyan zavartan.
Ő most...komolyan elhívott valahova?
  - De, szívesen elmegyek - mosolyogtam rá őszintén.
  - Akkor...mi lenne ha majd érted jönnék? - engedte el e csuklómat, majd szemeimbe nézett.
  - Jól van, várlak majd - mosolyogtam rá, majd intettem - Jó éjt, Yamato.
  - Jó éjt - ajándékozott meg a mosolyával, majd megvárta míg bemegyek, majd ő is elment.
Amint beértem, éreztem, hogy forr a fejem. Ezt minek vegyem? Egy randi? Vagy sima baráti együttlét? Bármi is legyen, holnap megtudom, hogy mégis minek véljem. De várjunk...akkor én most kedvelem Yamatot? Olyan módon? Nem tudom..semmit se tudok, hisz Deidara emléke még mindig bennem van, és nem tudom őt ereszteni. A szívem mélyén mindig is ő lesz az, akit szeretni fogok.
  Beléptem a fürdőbe, majd levetettem a ruháimat, majd a zuhany alá álltam, hogy megtisztuljak.
Annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy az valami hihetetlen. El nem tudom képzelni, hogy az Akatsukiból, hogy jutottam egészen idáig. Én, aki az Akatsuki tagja voltam, most jelenleg azon a ponton vagyok, hogy azok a barátaim, akik megölték a családom. Kicseszettül hiányoznak.
  - Miért nem lehettek itt...? - suttogtam magam elé, majd pár könnycsepp hagyta el a szememet, mely nem látszódott, a víz miatt.

Másnap reggel hangos ajtókopogásra keltem El nem tudtam képzelni, hogy ki az, és mit akar itt kora reggel. Feltápászkodtam a puha ágyamból, majd kicsit se érdekleve, hogy kócos a hajam, hirtelen kirántottam az ajtót.
  - Mi van'?! - szólaltam meg egyből.
  - Nagu? - lepődött meg a barna hajú fiú.
Amint elért a tudatomig, hogy Yamato áll előttem, én pedig úgy nézek ki, mint akin végigsöpört egy tornádó. Hirtelen csaptam be az ajtót.
  - Te..te mit keresel itt?!
  - Jöttem ahogy megbeszéltük - hangja zavart volt.
  - De..még túl korán van!
  - Mindjárt dél van.
  - Mi? -  lepődtem meg, majd az órára pillantottam a falon.
Valóban. Mindjárt dél. Ilyen sokat aludtam volna?!
  - Felöltözöm...és rendbe szedem magam. Addig..tudnál várni egy kicsit?
  - Persze - szólt.
Gyorsan elsiettem felöltözni, valamint rendbe szedtem magamat, majd ajtót nyitottam neki.
  - Ne haragudj tényleg. Öhm...nem reggeliztem még, szóval nem jössz be egy reggelire? - mosolyogtam kínosan.
  - Regeli ebédidőben? Miért is ne - nevette el magát, majd beljebb lépett.
Bevezettem Yamatot a konyhába, majd csináltam mind a kettőnknek egy kávét, valamint magamnak sütöttem rántottát.
  - Biztos nem kérsz? - kérdeztem tőle ismét, amikor leültem enni.
  - Biztos - sóhajtott mosolyogva.
Enni kezdtem, ő pedig addig a kávéját itta. Egészen addig, míg meg nem szólalt.
  - Hova szeretnél menni?
  - Azt hittem, te már kitaláltad - nyeltem félre hirtelen.
  - Kitaláltam, de azért mégis jobbnak gondoltam, hogy megkérdezlek téged is - mosolygott rám.
  - Nekem bárhol jó - szóltam, miközben befejeztem a reggelimet.
  - Akkor az én terveim alapján haladunk majd - állt fel, közben az utolsó cseppeket is kiitta a pohárból.
Elpakoltam a tányért, és a poharakat is. Majd ha megjöttem, akkor elmosogatok.
  - Mehetünk? - pillantott felém, mire én bólintottam, majd elhagytuk a házamat.
Bezárkóztam, majd a kulcsot a zsebem mélyére helyeztem. Szerencsére a múltkori eset óta lett másik kulcsom.
  - Szóval? - pillantottam Yamatora, miközben elindultunk - Merre?
  - Csak gyere. Bár lehet beletelik egy kis időbe, míg odaérünk, de megéri, hidd el - mosolygott rám.
  - Most nagyon kíváncsivá tettél - néztem rá kérdően - Hova megyünk?
Ő csak mosolygott, s nem válaszolt.
  - Gonosz vagy - néztem rá morcosan.
Ahogy haladtunk, megpillantottuk Hinatat és Narutot, ahogy jönnek velünk szembe, kézen fogva.
  - Oh, Yamato-taicho! - intett nekünk Naruto, majd mikor egymás elé értünk, ők megálltak, ahogy mi is  - Ti - nézett ránk, majd elkezdte vonogatni a szemöldökét - Mit csináltok édes kettesben?
  - Istenem - sóhajtott a mellettem álló férfi - Ahogy látom kettőtök dolga jól megy - pillantott a fiatalokra.
  - Ami azt illeti elég jól"ttebayo - nevetett visszafogottan Naruto.
  - És ahogy látom Nagu-sanéknak is - mosolygott ránk Hinata.
Az arcom vörös lett. Vörösebb a keleténél, amit Hinata észre is vett, és egy kuncogással reagálta le.
  - Jobb ha megyünk Hinata, és hagyjuk őket"ttebayo - mosolygott Naruto, majd intett, s Hinataval elindultak.
  - Olyan..gyerekesek - szóltam, miután elmentek.
  - Igen.. - szólt Yamato utánuk meredve.
Valamin nagyon elgondolkodott, ahogy Narutoék távoztak. Nem igazán foglalkoztam ezzel. Vagyis..igazából foglalkoztam, de nem akartam annyira belemélyedni ebbe az egészbe.
  Ahogy haladtunk, s kiléptünk a főkapun, már rendesen fúrta az oldalamat a kíváncsiság.
  - Kezdem úgy érezni, hogy elviszel valahova jó messzire, és eladod a szerveimet, valamit illegális szervezetnek.
  - Honnan találtad ki? - nézett rám meglepetten - Azt hiszem..lebuktam.
Egy kacaj szaladt ki belőlem.
  - Viszont tényleg érdekel, hogy hova viszel. Miért nem mondod el? - néztem rá kérdően.
  - Mert úgy nem meglepetés.
  - De ha elmondanád, akkor odatudnám magunkat teleportálni - szóltam halkabban.
  - Abban mi az élvezet? - vezette rám tekintetét.
  - Igazad van - értette végül egyet.

Már vagy fél, vagy háromnegyed órája, hogy sétálunk. Közben pedig beszélgetünk, de még mindig nem értük el az úti célunkat.
  - Yamato mik...
  - Pár perc, és ott vagyunk - szakított félbe.
  - Végre! - sóhajtottam nagyot - Ne értsd félre, csak nem szeretek sétálni.
  - Megértem - sóhajtott mosolyogva.
Ahogy felértünk a hegy tetejére, a szavam is elállt. Annyira gyönyörű volt a kilátás. Egyszerűen gyönyörű...
  - Yamato..ez csodaszép szóltam halkan.
Nemcsak a falura, de az egész völgybe belehetett látni, valamint a Végzet Völgyéig is elláthatott az ember.
  - Tetszik? - sétált mellém.
  - Igen. Ez..eszméletlen... - suttogtam magam elé.
A kellemes hegyi szél fújdogált körülöttünk, ezzel hajukat szállítva.
  - Mióta van ez a hely? - pillantottam rá.
  - Már elég régóta. Szerintem azóta, hogy Hashiramaék megalapították a falut. S nézd - pillantott a bal irányba - van itt egy kisebb étterem. Nem olyan nagy, de egész jó kajákat adnak.
  - Egész kis igényes hely - mértem végig az aprócska épületet.
  - Gyere - indult meg az étterem felé.
  - Hm? - pislogtam párat rá.
  - Enni megyünk - jelentette ki.
  - De..én nem hoztam pénzt...
  - Nem is kell - sóhajtott, majd kinyitottam nekem az ajtót, s várta, hogy belépjek.
Beléptem az ajtón, s percek múlva már egy asztalnál is ültem Yamatoval szemben.
  - Válassz valamit.
  - De mondtam, hogy nem hoztam pénzt - szóltam kínosan.
  - Miért aggódsz ez miatt? Meghívlak - adta a kezembe az étlapot, melyet eddig ő fogott.
  - Visszafizetem... - vettem át tőle.
Yamatoból ekkor egy jókora kacaj szaladt ki.
  - Én hívtalak el, és állom is a költségeket - támasztotta meg fejét a kezével az asztalon - Miért ellenzed ezt ennyire?
Magam sem tudtam a választ. Levagyok ragadva ragadva a múltban. Nem tudok olyan könnyen túllépni Deidaran, így nem érzem helyesnek az ilyet.
  - A múltam... - szóltam magam elé.
  - Mi van vele?
  - Még mindig velem van és velem is lesz. Egyszerűen nem tudom elengedni..
  - Nem is kell. Csak ne abba kapaszkodj - mosolygott rám kedvesen.
  - Tudom, hogy igazad van. De könnyű mondani, mintsem átélni..
  - Vannak akik segíteni fognak, és köztük leszek én is.
Csak egy halvány mosolyt küdtem felé, majd rendeltünk magunknak kaját.

Mikor elhagytuk az éttermet, az ahhoz közeli tóhoz mentünk. Az is, mint a táj, gyönyörű volt. Ahogy végigsimítottam a kezemet a vízen, hirtelen ötletem támadt.
  - Hey, Yamato! - szóltam neki, majd megvártam míg idefigyel, majd kezembe emeltem annyi vizet, amennyit csak tudtam, s ráfröcsköltem.
Yamato megszeppenve állt előttem, ám hamar visszakaptam azt, amit adtam neki. Nemsokára csurom vizesen kiabáltam neki.
  - Állj, feladom! - takartam el magamat a kezemmel.
  - Biztos? - nevette el magát.
  - Biztos! Csak ne fröcskölj több vizet! - szóltam egy mosoly mellett.
  - Szóval nyertem- húzott mosolyt ajkaira.
  - Nyertél - sóhajtottam nagyot.
Yamatoval kiültük a napra, hogy a ruháink megszáradjanak rajtunk. Közben pedig beszélgettünk. Így ment ez estig, míg a nap le nem nyugodott, s helyette a hold jött fel.
  - Milyen furcsa, hogy pára napja még ez veszélyeztette az életünket.
  - De megcsináltátok, és túléltük - pillantott felém.
Míg én a fűben ültem addig ő is, csak ő éppenséggel a háta mögött támaszkodott a kezeivel. Az eget kémleltük.
  - Miért nem lehet mindig minden ilyen nyugodt?
  - Eljön az idő, mikor lesz - nézett felém - Bízol bennem?
  - Bízok - mosolyogtam rá.
Yamato csak egy mosolyt küldött felém, majd nézte tovább az eget.
  - Tudod...sose gondoltam volna, hogy egyszer vége lesz a közti lévő viszálynak, és majd közösen fogjuk nézni a csillagokat.
  - Én se - suttogtam magam elé - Olyan...elképzelhetetlen az egész. Vége van a háborúnak. Már több, mint kér éve. Több, mint két éve, hogy elvesztettem mindenkit.. - szóltam halkan.
  - Ne gondolj most ilyenekre, mert rosszabb lesz.
Igaza van. Nehéz lesz, de lassan belekel törödnöm végre az egészbe.
  - Különben is. Én itt leszek, és majd felvidítalak - nézett rám mosolyogva.

  - Köszönöm - néztem rá hálásan.
A csillagok gyönyörűek voltak ma este. Órákig ültünk, és csak néztük őket, s beszélgettünk közben. Nem túlzok ha azt mondom, hogy ma boldog voltam. Hosszú ideje nem volt bennem ilyen érzés, azonban a mai napon ez is átjárt.
  Yamato hazakísért, s egy ölelés körében változunk el egymástól. Annyira jó volt a mai napom. S remélem lesz még ilyen, mert jól éreztem magam Yamatoval. Nagyon is jól.

Remélem tetszett nektek ez a rész. Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről!  💗