63. Fejezet: Megbocsájtási kedélyek

Végre ezt a részt is megtudtam írni. Már jó pár éve benne volt  a fejemben,

és eléggé boldog vagyok, hogy végre meg is tudtam valósítani. 💗

Reggel korán keltem, ami nem volt tőlem megszokott. Éppen ezért nem oktalanul ébredtem fel, ebben az időszakban. Elkel mennem..túl sokat voltam itt, és hiányzik az utazás, hogy járom a falvakat. Éppen ezért úgy érzem jelenleg, hogy ideje indulnom. 

  A mai napig nem igazán tudom felfogni, hogy én is aközött az emberek közt voltam, akik megmentették a világot a pusztulástól. Számomra ez felfoghatatlan, hisz egykoron azok közt voltam, akik a világot maguknak akarták tudni, és irányítani akarták. De ennek vége van már.

Magamhoz kaptam azt a táskámat, melyet a legelső utamnál vittem magammal. Ágyamat szépen bevetettem, majd a kulcsot megragadtam az éjjeliszekrényemről.

  A nap épp kelt fel, viszont az utcán még szinte senki se volt.

  - Hova ismét? - szólt egy hang a kapu felől.

  - Hiányzik az utazás - fordítottam tekintetemet Izumora.

  - Nem volt elég az a két év? - csatlakozott a beszélgetésbe Kotetsu is.

  - És nektek az a sok év kapuőrködés? - néztem rájuk incselkedve.

  - Megfogtál - szólt zavartan Izumo.

  - Majd valamikor jövök - néztem az égre egy mosoly keretében, majd vissza a fiúkra.

Egy mosoly terült ki arcukon, ahogy végigkövették ahogy ismét elhagyom Konohat.

  Ahogy tettem meg a lépéseket egyre távolabb a Falutól, őszintén megvallva egyre szabadabbnak éreztem magam. Semmihez se vagyok kötve, és azt csinálok amit akarok. Egyedül lehetek a gondolataimmal, és nem kell azért aggódnom, hogy történik valami a társammal. Jelenleg ez az életmód tökéletes a számomra.

Fél év múlva 

  - Ezt nem hiszem el! - csaptam teljes erővel, ökölbe szorított kezemmel a tölgyfába.

  - Lenyugodnál? - pillantott rám a fekete hajú.

  - Te komolyan ennyire puhány lettél? - emeltem rá tekintetemet, ám a kezem még mindig a fán időzött.

  - Puhány a nénikéd - szórt meg szúrós pillantásokkal a fiú.

  - Asszem..nekem elég volt egy időre belőled, szóval én másfélé megyek - jelentettem ki.

  - Mégis merre?

  - Amerre nincsenek puhányok.

  - Nagu..

  - De miért engedted el? Hisz majdnem megölt! És tudod jól, hogy egy Ketsuryugannal rendelkező egyén igen veszélyes lehet!

  - Elég vicces ezt pont tőled hallani - húzott mosolyt Sasuke ajkaira. 

Nem másért, mint azért mondta ezt, mert az egyik szememmel a Sharingannal, míg a másikban a Rinnengannal néztem rá.

  - Mindegy - egyenesedtem ki - Hazafelé beugrok Akanahoz. Te nem jössz?

  - Nem.

  - Majdnem 3 éve nem voltál otthon. Legalább Sakura miatt elmenetnél Konohaba végre - vontam fel a szemöldökömet.

  - Még nem érzem úgy, hogy hazamehetnék.

  - Ugye tudod, hogy ő vár rád?

  - Tudom - szólt halkabban, majd megfordult, hogy ismét útnak eredjen.

  - Majd még találkozunk - szóltam mosollyal az ajkaimon, majd barátnőm lakhelye felé vettem az irányt.

Mivel eléggé lusta voltam sétálni, ezért odateleportáltam magam. Már este volt, és a Kazekage házánál voltam. Hm..mi lenne ha megviccelném őket?

  Mivel nem akartam, hogy bárki meglásson, az iroda ajtaja elé teleportáltam. Vártam pár percet, majd megkíséreltem tervemet.

  - Úristen, támad az Akatsuki, mindenki fedezékbe! - rontottam be az ajtón, így a Gaara elé kerülve, s azok elé, akik vele voltak.

Hát..nem számítottam arra, ami történt.

  Gaara elkapott a homokkal, s szorított. Kankuro a bábját felém szegezte. Akana pedig meglepve állt csak.

  - Nagu? - szólalt meg a lány.

  - Hát..ez nem úgy sült el ahogy gondoltam - szóltam zavartan.

Gaara és Kankuro visszahívták fegyvereiket.

  - Mondd, mire volt ez jó? - vont kérdőre Kankuro.

  - Csak megakartalak titeket lepni - mosolyogtam rájuk.

  - Te sose nősz fel? - sóhajtott mosolyogva Akana.

  - Kéne?- billentettem kissé oldalra a fejemet.

  - És minek köszönhetjük a látogatásodat? - fonta össze karjait a Kage.

  - Épp hazafelé tartottam, és gondoltam, hogy beugrom látogatóba - kezdtem el magyarázni - Akanat úgyis régen láttam.

  - Mikor is? A háború óta nem láttalak - gondolkodott el a lány.

  - Valahogy úgy - léptem hozzá közelebb, majd szorosan megöleltem - Mi újság felétek? Látom a technológiai itt is fejlődik.

  - Te pedig már világokat mentesz - vonta fel mosolyogva Akana a szemöldökét.

  - Nem igazán kötöm senki orrára - magyaráztam zavartan - Csak azt tettem, amit jónak láttam.

  - Te, aki egykoron Akatsukis volt, most segített Narutonak világot menteni - pislogott a vörös hajú - Ekkora változást.

  - Tudod - kezdtem el pásztázni a kinti eget bentről - Mindenki változik. Valaki túl sokat is.

  - És mondd - lépett közelebb fekete hajú barátnőm - Hogy vagy? - hangja aggódó volt.

  - Mennyire túlozzam el a hazugságomat? - mosolyogtam rá erőltetetten.

  - Szóval nem jól viseled...

  - Nem - mosolyogtam rá hamisan - De megpróbálok úgy tenni, mintha minden oké lenne, ezzel hátha jobb lesz.

  - Nagu... - fogat meg a lány a kezemet - Hogy lenne már jobb?  Ezzel csak rosszabb lesz..inkább add ki magadból az érzéseidet.

  - Hogy ismét egy bőgőmasina legyen, mint régen? Nem. Nem akarok..

  - Tudod. Te semmit se változtál. De ne is. Téged mindenki így szeret, ahogy most vagy. És ha vannak rossz napjaid, vagy előtörnek a fájdalmas emlékek, akkor lesz ki veled legyen. Akár Konohaban, akár itt.

  - Köszönöm... - néztem rá hálásan.

Maradtam még pár órát, majd elköszöntem Akanatól, s Konohahoz teleportáltam magam. Izumoék aludtak, így nem tudtak őket köszönteni, hogy ismét itt vagyok.

  Ahogy tettem meg a lépéseket, egyre jobban éreztem, hogy hiányzik valami. Vagy inkább valaki mellőlem.

Mentem, és mentem, míg el nem értem azt a házat, ahol az a fiú élt, akinek elsőnek akartam köszönni.

  Amint odaértem, felvettem a köpenyem kapucniját a fejemre, így az éj sötétjében valami szektásnak tűnhettem, de nem igazán foglalkoztam ezzel, mivel így tökéletesen kitakarta arcomat.

Ahogy az ajtóhoz értem, egyszerre nyomtam meg a csengőt, és kezdtem el kiabálni.

  - Yamato-taicho! - torkom szakadtából jött ki a hang belőlem, s szerencsére nem voltak neki szomszédjai - Yamato-taicho! - hangzott hangosabban.

Ezt addig ismételtem, míg a férfi egyszer csak ki nem rántotta az ajtót, és idegesen nem nézett rám.

  - Ki a jó édes faszom az, aki ilyenkor üvöltözik?! - hangzott ideges hangja.

Ajkaimon csak egy mosoly jelent meg.

  - Ki a jó fene vagy?! - emelte meg a hangját.

  - Ejnye, Yamato-taicho.. - szólaltam meg mosolyogva - Hát nem tetszik megismerni? - a szél ekkor lekapta a fejemről a kapucnit.

A sötétben egyedül vörösen izzó Sharinganom világított.

  - Na..gu... - szólt leblokkolva a barna hajú.

  - Hazajöttem - mosolyogtam rá.

Yamato nem szólt semmit. Leblokkolt. Pillanatokig álltunk egymással szemben. Míg az én arcomon mosoly, addig az ő arcán meglepődöttség uralkodott.

  Aztán letelt azaz idő, hogy semmit se tettünk. Mert ő tett. Közelebb lépve szorosan magához ölelt engem.

  - Máskor ne lépj le szó nélkül - suttogta maga elé, közbe szorítása erősödött.

  - Sajnálom - simítottam végig kezemet a hátán - Nem erősségem a búcsúzkodás.

  - Pedig legyen az - szólt utolsó szavakba, majd nem szólt többet. 

Percekig tartó csönd honolt ránk, amit én szakítottam meg.

  - Narutoékkal...mi újság? - húzódtam el tőle érdeklődve.

  - Hinataval holnap fognak összeházasodni - magyarázta, közben lenézett rám.

  - Mi?! - akadtam ki - De jó nekik - sóhajtottam.

  - Küldtek neked is meghívót, de mivel nem voltál itthon, és nem is tudtuk, hogy visszajössz-e addig, míg nem lesz az esküvő, ezért nálam van a meghívód.

  - Megtartottad nekem?

Yamato bólintott.

  - Köszönöm - néztem rá hálásan.

  - Nem jössz be kicsit? - nézett rám zavartan.

  - Még elmegyek Kakashihoz beszélni vele egy kicsit, ha nem gond - erőltettem egy mosolyt az arcomra.

  - Nem - szólt kissé csalódottan.

  - Szia - intettem neki, majd elindultam.

Ezúttal nem teleportáltam magamat. Látni akartam a változásokat a faluban. Nem volt sok, így nem igazán volt mit nézzek.

  Ahogy haladtam, megpillantottam Irukat és Narutot. Úgy akartam elhaladni a közelükben, hogy ne vegyenek észre, mert ahogy láttam eléggé elvoltak egymással. Ám mégse jött össze a tervem...

  - Nagu? - pislogott párat a szőke hajú fiú - Nagu!

  - Hello - néztem fel rájuk, ugyanis egy hídon álltak.

  - Mondd, elmondanád, hogy miért tűntél el szó nélkül fél éve"ttebayo? - nézett le rám a szőke, mire én csak zavartan vakartam a tarkómat.

  - Nem erősségem a búcsúzkodás..

  - Yamato-taichonál voltál már?

  - Igen.

  - És odaadta a meghívót?"ttebayo?

  - Nem, de szólt, hogy megvagyok hívva - mosolyogtam.

  - Igen, szóval told oda a képed, és nem úgy, mint Sasuke! - vágott sértődött arcot.

  - Mindenképp - mosolyogtam őszintén, majd intettem neki, s haladtam tovább.

Mikor Kakashihoz értem, bekopogtam az ajtón. Ő egyből válaszolt, így beléptem.

  - Oh, nézd csak. Az elveszett báránykánt - szólalt meg, amint meglátott.

  - Nagyon vicces - szóltam, közben pedig leoldottam magamról a köpenyemet.

  - Miért mentél el?

  - Végre valaki, aki azt kérdezi, hogy miért mentem el, és nem azt, hogy miért szó nélkül - vágódtam le, a mellette lévő székre.

  - Igazából megtudom érteni, hogy miért nem szóltál. Szóval? Hogy hogy elmentél? - vont kérdőre.

  - Hiányzott az, hogy utazok. Azalatt a 2 év alatt eléggé hozzászoktam.

  - És most volt valami?

  - Semmi. Igazából csak vándoroltam, nem igazán kutattam semmit. Hazafelé pedig betértem Gaaraékhoz  - magyaráztam.

  - És Sasuke? Vele találkoztál?

  - Ja. Épp egy olyan kiscsaj..vagyis kissrác...tök mindegy mivel harcolt, akinek Ketsuryuganja volt.

  - Ketsuryugan?! - akadt ki a Hokage.

  - Jaja. Ugye milyen ritka Kekkei Genkai képessége? - mosolyogtam rá.

  - Mégis, hogy futott bele ilyen emberbe? - gondolkodott magában a férfi.

  - Passz - vontam vállat - Viszont ő volt az utolsó. Meg volt egy társa is, de róla nem tudom, hogy birtokolta-e a képességet.

  - Sasuke elintézte a velük fojtott ügyet?

  - Persze, bár a végén én segítettem neki.

  - Ennek örülök, hogy már nem emészt a düh iránta.

  - Hiába utálnám. Attól még a többiek nem jönnek vissza - szóltam kissé ridegen - Mindegy - váltottam hangnemet - Mikor lesz Narutoék esküvője?

  - 3 - válaszolta egyszerűen - Pont jókor jöttél vissza.

  - Ja, az utolsó pillanatban, és semmi ruhám sincs...

  - Sakuranak biztos, hogy van, és szívesen adna kölcsön.

  - Erre nem is gondoltam. Holnap megkérdezem őt.

  - Biztos segít majd - mosolygott rám a maszkja mögül.

Kakashival még egy óra hosszát kb beszélgettünk. Hajnali 2 lehetett amikor hazamentem. 

  Kulcs a zárban, és fordít. Beléptem, és minden ugyanolyan volt, csak porosabb. Az esküvő után kell egy nagy portalanítás..

  Ledobtam magam az ágyra, úgy ahogy voltam. A plafont kezdtem el bámulni percek után, barna szemeimmel.

  - Elkel mennem fürdeni - suttogtam magam elé, majd nagy lendületet vettem magamon, hogy a fürdőbe tudjak menni.

Amint ez megtörtént, vizet kezdtem el engedni a kádba, majd elkezdtem vetkőzni. Ruháimat rétegenként vettem le magamról, míg teljesen meg nem szabadultam tőlük.

 Amint elegendő vízmennyiség került a kádba, elzártam a csapot. Belemélyedtem a forró tisztaságba, szemeimet pedig lehunytam. A nyugalom szétáradt a testem minden porcikáján.

Percek múlva nyitottam csak ki a szememet.

  - Minden...olyan nyugodt - beszéltem magam elé, tán túl hangosan is.

Furcsa volt nekem azaz érzés, hogy nem volt semmi zűrzavar. Csak a színtiszta nyugodtság. S bekel valljam, hiányzik a zűrzavaros élet. Azaz élet, amit az Akatsukiban éltem meg.

  - Ne gondolj rá, ne gondolj rá - ismételtem meg önmagamat, de már késő volt.
Szemeimből sós könnyek kezdtek el folyni, nem találva a megállást.
  Akármennyire is akartam elfeledni a szívem mélyén lévő magányosságot, az sehogy se akart engem elhagyni. Ragaszkodott hozzám, mint kisgyermek az anyjához. És ami a legrosszabb volt, hogy nem akartam elengedni azokat, akik miatt a magányosság csak nőtt, nőtt, és nőtt.
Mások hatalomra, pénzre vágynak. Én arra, hogy visszakapjam azokat akik fontosak számomra. Igen, tudom. Tudom, hogy használni tudom az Edo Tenseit. Azonban ahhoz megkéne ölnöm embereket. És ha vissza is hoznám őket, az nem ugyanolyan lenne, hiszen akkor a bábjaim lennének. Én pedig nem ezt szeretném, hanem azt, hogy szabad emberek lehessenek, szabad akarattal.


Másnap reggel korán keltem, hogy Sakura időben tudjon nekem adni ruhát.
 Egy kopogást hagytam magam után az ajtón, s vártam, hogy a lány fogadjon.
  - Igen? - nyitott nekem ajtót percek után - Nagu! - jelent meg boldog mosoly az arcán, majd szorosan megölelt - Mi járatban? Gyere beljebb - állt odébb az ajtóból, így én betudtam menni.
  - Ami azt illeti segítség kellene - magyaráztam neki egyből.
  - Mégpedig?
  - Tegnap tudtam meg, hogy megvagyok hívva Narutoék esküvőjére, és semmi ruhám nincs..
  - Ne aggódj, orvosoljuk a problémát! - mosolygott rám.
Percek múlva, egy gyönyörű egybe részes szoknyát kaptam, ami vajszínű volt. Gyönyörű volt ez a ruha.
  - Sakura, köszönöm - öleltem magamhoz szorosan - Megmentettél.
  - Bármikor, hisz barátok vagyunk - a lány hangjában mosolyt véltem felfedezni.
  - Olyan furcsa pont tőled hallani azt, hogy a barátodnak hívsz - hangom kissé rekedezett - Sakura.. én.. - hajoltam el a lánytól, hogy a smaragdzöld szemeibe tudjak nézni.
  - Ne merd azt mondani, hogy sajnálod. Tudom, hogy okkal tettél mindent - rázta a fejét mosolyogva - Szóval minden rendben oké? Semmiért nincs okom haragudni rád.
Hálásan néztem rá. Lehet nem tudta, de szavai jól estek a szívemnek.
  - De tudod..valamit mindig is megakartam tőled kérdezni, Nagu - fúrta a tekintetét az enyémbe.
  - Mégpedig?
  - Milyen volt az Akatsukiban lenni?
  - Tudod - néztem ki az ablakon, melyen a nap sugarai játszottak - Csodálatos..
  - Ezt, hogy érted? - pislogott a lány.
  - Ezt nem lehet elmagyarázni Sakura. Ezt érezni kell. Megkel tapasztalnod, hogy milyen volt velük lenni, különben nem tudod átérezni teljesen.
  - Te, hogy éreztél irántuk?
  - Nekem ők olyanok voltak, mint a családom. Anyáék világéletükben utáltak, és a halálukkor se volt ez másképp. Sose tapasztalhattam meg a szülői szeretetet, és már ne is fogom. De, amikor bekerültem a szervezetbe, akkor azt hittem, hogy nehéz lesz. Hogy senkivel ne fogok kijönni, és a magány felemészt majd. De nem így lett.
A lány helyet foglalt az egyik széken, hogy onnan hallgathassa a mesémet.
  - Ahogy egyre több időt töltöttem ott, egyre inkább éreztem, hogy milyen is egy család tagjának lenni. Milyen érzés, amikor olyan emberekkel vagy körülvéve, akiknek fontos vagy, és szeretnek - magyaráztam, s észre se vettem, hogy közben egy mosoly terült ki az arcomra.
  - Nagu - suttogta maga elé Sakura.
  - Volt aki nem mondta ki, hogy mit érez, még az utolsó pillanatában se. Viszont annyi embertől hallottam, akiknek érzelmileg köze volt az Akatsukihoz, hogy mennyire szerettek engem. Hogy mennyi biztatást adtam, és érzelmileg mennyire összekötöttem ezt a szervezetet. Tudod, ti egy gyilkolásszó szervezetet láttatok, de közben mindenki szenvedett. Mindenki szenvedett a múltból ért sérelmek miatt, és épp ezért csatlakoztak a szervezetbe, hogy egy napon eljöjjön az a világ, ahol mindenki a fájdalom nélküli életét élheti.
  - De Nagu - lett a lány hangja, és arca is aggódó - Ez a világ...
  - Igen, ez a világ nem jött el - vágtam Sakura szavába, és közben a mosolyom őszintébb lett - Ahogy telt az idő, mindenki egyre jobban küzdött azért, hogy a túlélést biztosítsa magának. Pein volt a vezért, mégis Obito irányította a dolgokat, és küldött minket el a Bijuukért. És ismét...ahogy telt az idő, úgy küzdöttünk meg veletek, és úgy haltak meg ők. A családom sorról, sorra vesztette el az embereit. Mindenki azért küzdött, hogy a fájdalom eltűnjön belőle, de sorban haltak meg, így a fájdalom a végső extázissá vált, és már semmit se lehetett tenni ez ellen - hangom a végére elcsuklott, ahogy próbáltam erős lenni.
  - Lesz új családod - kezdett bele a lány halkan, majd hangja felerősödött - Hidd el nekem.
  - De az nem olyan, Sakura - a mosolyom eltűnt az arcomról - Én egy olyan családra vágyom, ahol mindenki egyformán osztozik a fájdalmon, a boldogságon, és minden érzésen. Egy olyan családra, mint az Akatsuki volt.
  - Ha keresed, megleled, és pedig, ahogy a többiek is, akik már a barátaid, itt leszünk melletted. Jó? - mosolya őszinte volt, s jelenleg nagy erőt adott nekem.
  - Köszönöm. Tényleg..
  - És mondd csak - változott meg a tekintete, mellyel engem vizslatott - Találkoztál...Sakuke-kunnal ezalatt a fél év alatt?
  - Összefutottam vele egy harc során, ahol segítettem neki. Tudod ő..mondanám azt, hogy semmit se változott, mert azért mégis. Az a rideg, semmivel se törödőm oldala eltűnt.
  - Ér...tem - válaszolt kedvtelenül a lány.
Mi lett vele? Hisz az előbb még ő adta nekem az önbizalmat.
  - És arra látsz esélyt, hogy ma hazajön? - hadarta el gyorsan.
  - Sajnálom, de nem hiszem. Sasuke még mindig az útját járja.
Sakura nem szólt semmit, csak ajkaiba harapott. Hirtelen cselekedtem. Gyors mozdulattal rácsaptam a lány vállára, mindkét kezemmel.
  - Mi ez a szomorú arc? - jelent meg mosoly az arcomon.

  - Sasuke hazafog jönni valamikor, és tudod miért? Mert van aki hazavárja.
A lánynak először nem esett le, majd egyik pillanatról a másikra, pipacsvörös lett az arca.
  - Mikor találkoztam vele, - ültem le a vele szemben lévő székre, majd folytattam - akkor kérdezgetett felőled, amire boldogan válaszoltam. Jó volt hallania azt, hogy érdeklődik irántad.
  - Akkor miért nem jön haza? - Sakura hangja fájdalommal teli volt.
  - Mert még nem jött el az ideje a visszatérésének. De visszafog jönni - mosolyogtam barátnőmre, amit Sakura egy öleléssel köszönt meg.


Lufik, gyönyörű díszek, sütik, és megannyi dolog, ami tökéletessé tesz egy esküvőt. Narutoék pár perce mondták ki a boldogító igent.
  Így belegondolok a történésekbe. Már gyerekkoruk óta ismerik egymást, és szeretik is. Mégis a Toneris eset után jöttek csak össze, és rá fél évre összeházasodtak. 19 évesek, míg én 21, és nekem semmi. De őszintén megvallva, mivel levagyok ragadva a múltban, így senkivel nem tudtam elképzelni a jövőmet. Az a baj, hogy még Yamatoval se. Akármennyire is bírom, barátként jobban tudok rá tekinteni, mint máshogy..
  - Hé, mit bámulsz ennyire? - érintette meg valaki a vállamat.
  - Semmi különöset - fordultam a barna hajú felé.
Ismét itt van. Itt van mellettem Yamato, azonban én képtelen vagyok többet érezni iránta, mint barátság.
  - Naruto, Hinata! - szóltam hangosan, mikor felénk tartottak.
  - Oh, Nagu-san! - mosolygott Hinata.
  - Úristen, gyönyörű vagy ebben a ruhában - szólt elképedve.
Annyira szép volt benne, mint egy valódi hercegnő.
  - Naruto, vigyázz ám rá! - kacsintottam rá egy nagyot.
  - Nincs is más célom"ttebayo! - vetett felénk egy nagy mosolyt - Oh, de ti megint ketten vagytok? - jelent meg a sunyi mosolya a fiú arcán.
  - Már megint kezdi - sóhajtottam nagyot - Naruto - néztem rá kissé ördögien - Szeretnéd az esküvőd estéjén, hogy egy szép kis Genjutsuba zárjalak?
  - Asszem megvagyok anélkül is - vakarta zavartan a tarkóját.
  - Hinata, ha bármi rosszat tenni, nyugodtan verd meg - szóltam nemes egyszerűséggel.
  - Nem én.. - szólt zavartan a lány - Nem hiszem, hogy fogok ilyesfajta módszerekhez folyamodni.
Most még ezt mondod...
  - Na, mi tovább is állnánk - azzal a szőke fiú intett, és elhagyták a tarságunkat.
Körbenéztem. Mindenki olyan boldog jelenleg. Csak az én mosolyos hamis. Ám ekkor valami hirtelen végigpásztázott az agyamban.

"Hidan feje még ott van a Nara erdőben."

Obito szavai ismétlődtek a fejemben. Másra se tudtam gondolni, mint erre a mondatra.

  - Hidan..még itt van - csúszott ki ajkaimon ez a pár szó.

  - Huh? - emelte rám a tekintetét Yamato, mire én csak megráztam a fejemet.

A szívem rettentően gyorsan vert. Beszélnem kell Shikamaruval...

Amint vége lett az esküvőnek, én meglátogattam a Nara családot. A kopogásomra nemsokára nyílott az ajtó, melyet Shikamaru anyukája nyitott ki nekem.

  - Jó napot - köszöntem illedelmesen - Shikamaru itthon van?

  - Persze, szóljak neki? - kúszott arcára kedves mosoly.

  - Azt megköszönném.

Shikamaru anyukája eltűnt a házban, majd percek után Shikamaru váltotta őt fel.

  - Oh, Nagu. Mi járatban? - pillantott rám kérdően.

  - Egy...elég nagy dolgot akarok tőled kérni..

  - Van egy tippem erre az esetre, hogy te jössz hozzám kérni valamit - húzott mosolyt ajkaira, majd az ajtófélfának dől.

  - Még ott van. Igaz? - tekintetem komor volt, ahogy a fiút fürkésztem vele.

  - Hacsak nem ásta ki magát - nevette el magát.

  - Akkor...engedélyt kérek arra, hogy kiássam, és végleg nyugovóra helyezzem őt! - hajoltam meg előtte.

  - Figyelj, alaposan átgondoltad? - hangja aggódó volt - Ennyi év után újra látni őt, illetve csak a fejét. Látszik rajtad, hogy érzelmileg még nem vagy jól, az Akatsuki felbomlása miatt. Biztos akarod?

  - Igen - egyenesedtem fel, majd ránéztem komoran - Kérlek, Shikamaru...

  - Megadom az engedélyt - kúszott mosoly ajkaira - Tudod, hogy hol van az a hely, igaz?

  - Persze, hogy tudom - válaszoltam egyszerűen - És köszönöm - néztem rá hálásan, majd megfordultam, és gyors léptekkel hagytam ott őt.

Mivel én voltam a lustaság fogalma, ezért nem gyalog mentem, hanem odateleportáltam magamat a helyhez, ahol anno Shikamaru és Hidan megküzdöttek, és Hidan feje azóta is a föld alatt van.

  A terület semmit se változott, maradt ugyanolyan, mint ahogy annál a harcnál is volt. Ahogy a földet pásztáztam a tekintetemmel, eléggé feltűnt, hogy Hidan hol volt elásva. Kicsit arrébb álltam, hogy ne pont azon a helyen legyek, amit majd felfogok szabadítani.

  - Doton: Doroku Gaeshi! - szóltam magam elé, majd kézjelet formálva a földre csaptam tenyereimet.
A föld elkezdett ingani, majd azon a ponton, ahol Hidan ellett temetve a föld felemelkedett, minden egyes részével. Szemeimet behunytam, arcomat pedig eltakartam az egyik karommal, hogy még véletlenül se essen baja a lefelé zuhanó földdaraboktól.
  Pillanatokig, sőt inkább percekig vártam, amíg minden egyes földdarab a földön landol. Ahogy ennek vége lett, tekintetem a földre vezettem, hogy megtaláljam a fiú egyetlen egy életben maradt részét.
  - Hoy, hoy, hoy, mi a fasz ez az egész?! - hangzott a nagyon is ismerős, dühös hang.
A szívem nagyot dobbant, ahogy meghallottam, a még mindig ugyanolyan hangját. Tekintetemmel őt kerestem, egy egy rönkdarabig meg is láttam. Feje pont úgy érkezett, a rönkdarabra, hogy állt. 
  Ő még nem vett észre, ám én lépegetni kezdtem felé.
  - Hah? Hé, te ki! - ordított nekem, hisz a portól nem láthatta, hogy ki vagyok - Mégis mi folyik itt?!
Mikor elé értem, hirtelen leguggoltam, így a fejünk egy szinten volt. A por elszállt, így a fiú is megpillanthatott engem.
  Ahogy meglátott, leblokkolt, s nem tudott szólni.
  - Szia Hidan - mosolyogtam rá, fátyolos tekintetemmel.
  - Na..gu..? - szólt nehezen, mire én leültem elé.
  - Igen? - döntöttem picit oldalra a fejemet.
  - Mit csinálsz te itt? - pillantott oldalra.
  - Hozzád jöttem - ahogy ezt kimondtam, ő zavartan nézett rám.
  - Mégis miért?
  - Látni akartalak.
Hidanból ekkor egy nagy kacaj szakadt ki.
  - Szerintem azzal elkéstél - vigyorgott szokásához híven.
   - Hidan - lettem komoly.
  - Mi az? - tűnt el a mosoly az ajkairól.
  - Tudom.
  - He? Mit tudsz?
  - Azt, hogy mikor berúgtunk Kisame szülinapján, te mindvégig józan voltál.
A fiúnak kétszeresére nőttek a szemei, annyira meglepődött.
  - Ki mondta el?! Kinyírom! - hangoztatta emelt hangon.
  - Az nem lényeges. Igaz, vagy nem? - fúrtam tekintetemet az övébe komoran.
  - Mit változtat a tényen, heh?! Megmondanád nekem?! Kurvára meghaltam Nagu!
  - Tudom - néztem rá fájdalmasan - Ahogy az egész Akatsuki is.
  - Mi...?
  - Hidan...nincs többé Akatsuki - szóltam rekedt hangon.
Könnyeimet próbáltam visszatartani, bár nehéz volt.
  - Hé, Nagu - szólt gyengébb hangon - Miért jöttél valójában?
  - Mert nem akarom, hogy a föld alatt szenvedj..
  - Szóval végső búcsúért - nevette el magát halkan - Jó. Tedd meg - emelte rám tekintetét, egy halvány mosollyal.
  - Hidan... - kezeim közé fogtam arcát, majd fejét megemeltem a rönkről. Csak szemeibe tudtam nézni, ahogy ő is az enyémbe - Köszönöm - szóltam fájdalommal telve, majd közelebb húztam magamhoz.
Tudtam mit teszek. Túlságosan is. Közelebb vontam őt magamhoz, s ajkainkat összetapasztottam. A fiú nagyon meglepődött, ezért se csókolt vissza. Pillanatokig tartott az egész, s amikor ő visszaakart volna csókolni, én elhúzodtam tőle.
  - Sajnálom - szóltam elfojtott hangon, majd fejét hirtelen a levegőbe dobtam - Katon: Goukakyuu no Jutsu.. - hangom rekedt volt, ahogy kimondtam ezt az egészet, s Hidan felé irányítottam a tűzet.
Ahogy ez megvolt, a földre csaptam, majd egy elég mély lyukat okoztam benne. Az utolsó pillanatban láttam ahogy Hidan feje a lyukba zuhan, majd hirtelen bezártam a lyuk tetejét.
  A szél súrolta a fák ágait, valamint leveleit. Eképpen cselekedett az én hajammal is, s a ruháimmal is, mely már nem az esküvői ruha volt, hanem a szokásos, új ruháim.
Nem gondoltam jelenleg semmire. Nem akartam. Nem akartam semmire se gondolni, mert annál rosszabb lett volna.
  Hazafelé kezdtem el ballagni. Ahogy elhaladtam az utcán, egy kő padra ültem le, mely a falu szélénél volt. Ott nagy levegőt vettem, majd kifújtam. A nap már ment le, sugarai pedig megvilágították a tájat. A szél enyhén fújt, s éppen csak annyira, hogy a ruhámat, valamint a hajamat repíteni tudja. A gondolatok oly' gyorsan cikáztam a fejemben, hogy azt se tudtam mire gondolok.
  - Nagu? - szólított meg egy hang.
A fiú hangja felé vetettem tekintetemet, és meglepődtem.
  - Akemi? - ejtettem ki a fiú nevét a számon.
  - Szia húgi - ült le egy mosoly mellett, mellém - Mondd - nézett rám felvont szemöldökkel, de közben mosolyogva - Hol is voltál az elmúlt fél évben?
  - Egyedül akartam lenni.
  - Legalább szólhattál volna, hogy elmész. Betegre aggódtam magamat. Ha nem kérdeztem meg Kotetsuékat, akkor valószínűleg utánad megyek.
  - Ne haragudj csak...nem szeretek búcsúzkodni.
  - Azt látom - sóhajtott, majd rám meredt - Hé, minden oké? - ujjai közé vette az államat, majd közelebb vont magához - Miért könnyes a szemed?
  - A Nara erdőből jöttem - kezdtem el magyarázni - Hidant kiszabadítottam a föld alól, majd végleg eltávoztattam erről a világról.
  - Képes voltál ezt megtenni? - nézett mélyen a szemembe.
  - Igen - fejemet kirántottam a szorításából - Képes voltam..
  - És jobb?
  - Már, hogy lenne jobb? - néztem rá kissé ingerülten.
  - Hiányzik. Igaz? - hangja aggodalmas volt.
 - El nem tudom mondani hogy mennyire - vettem mély levegőt, közben könnyeim utat törtek maguknak.
Akemi nem szólt semmit, csak szorosan megfogta remegő kezeimet.
  - Add ki magadból. Oké?
  - Volt egy kötelék...egy kötelék mely összekötött mindannyiunkat.
  - Az Akatsukisokat?
Bólintottam.
  - Te ezt nem értheted - néztem rá fátyolos tekintetemmel - Sőt, senki se. Csak mi..a magányos üresség mely bennem tombol nem fog kitöltődni, soha. Hiába vannak barátaim, az nem ugyanolyan. Tudom, hogy már elegetek van abból, hogy mindig emiatt depizek, de nem tehetek róla. Az elmém csak velük van tele. Velük, és azzal a számtalan emlékkel, amibe belekevertem velük együtt. Többek voltunk mi egy egyszerű szervezetnél, mely hatalomra akar törni.
  - Tudom - simította végig kezét az én kezemen.
  - És tudod mi a legrosszabb a boldog emlékekben? Hogy tudod, hogy soha többet nem fognak megtörténni újra. Hiányzik Deidara...rettenetesen..ha előbb elmondtuk volna egymásnak, hogy mit érzünk, akkor talán lett volna időnk együtt lenni. De nem így történt. Azt akarom, hogy itt legyen. Itt legyen velem, és öleljen a végtelenségig. Csókoljon míg bele nem fáradt..őt akarom..minden egészével, és hibájával. De nem fog visszajönni, igaz? - temettem síró tekintetemet az övébe.
  - Nem fog...
A könnyek patakként zúdultak ki belőlem. Fájt. Nagyon fájt, hogy akit mindennél jobban szeretek meghalt, és nincs itt velem. Ma már teljesen megértem, hogy Obito mit érzett.
  - Hidan is..akármennyi is volt forrófejű vagy hülye..ő is mindig mellettem volt...és szeretett. Mindvégig, hiába tudta, hogy én mást szeretek. És képes volt miattam szenvedni...most pedig..eltávoztattam őt végleg..de nem akartam...szeretem őt...rettenetesen - hangom akadozó volt, s a levegő is belém szorult egy pillanatra - Sajnálom...én..én..
  - Ne kérj bocsánatot azért, aki vagy. Nagu, engedd el magad nyugodtan. Figyelj...becsukhatod a szemed, hogy ne lásd, amit nem akarsz látni. De nem csukhatod be a szíved, hogy ne érezd, amit nem akarsz érezni.
  - Mi..?
  - Ne próbáld meg elrejteni az érzéseidet, és azt, amit rossz. Ha bármikor, ismétlem, bármikor rosszul vagy, vagy magányos, akkor gyere hozzám. Ha kell, csak hozzám. Én itt leszek veled, és tartani fogom benned a reményt, hogy érdemes élni. Ketten felépítjük újra azt a magabiztos falat, amire szükséged van.
  - Akemi..úgy hiányoznak - szóltam keservesen.
A szél felerősödött, de ez engem kicsit se érdekelt jelenleg.
  - Bármit megadnék, hogy visszakapjam őket..bármit! Annyira, de annyira szeretem őket még mindig, hogy fáj! - néztem a bátyámra a könnyzápárom közepette.
A fiú nem szólt semmit, csak szorosan magához fogott.
  - Köszönöm - hullott ki számon halkan egy hang.

Így igaz. Sose tudnám őket elfeledni. Örökre itt lesznek bennem, én pedig őrizni fogom az emlékeimben őket.

Remélem tetszett nektek ez a rész. Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről!  💗