Akatsuki Story: 58. Fejezet: Akatsuki

Ez a rész ismételten nem lesz hosszú, hisz egy korszakzárlaknak is hívható ez a rész.

Megannyi emlék feltűnik, s megannyi érzelem.

Kellemes olvasást, kisninják! ^^

Emlékszem. Tisztán emlékszem arra, mik történtek miután bekerültem a szervezetbe, mely otthon adott nekem évekig. Nem volt egyszerű, de végigcsináltam. Túléltem a szervezetet, hiába volt számomra nehéz.

A napok van teltek, én pedig egyre inkább visszahúzódó lettem. Nem beszéltem senkivel sem.

Orochimarut kaptam társamul. Nem tagadom, annak idején, sőt, a legelején féltem tőle. Hogy tesz velem valamit.

A ma este se volt másképp. Orochimaru ijesztően aludt. De komolyan. Embert még nem láttam így aludni, mint őt. Szóval nincs más választásom. Irány a kanapé.

Levánszorogtam a párnámmal és egy takaróval, a már említett leendő ágyamhoz, azonban az már foglalt volt.

Közelebb lépve, megpillantottam az alvó Deidarát. Rettenetesen aranyos volt, mikor aludt. De nem kelthettem fel. Próbáltam halkan elmenni, de nem jött össze, ugyanis belerúgtam a kanapé mellett heverő szemetesbe. Nagy csörömpöléssel gurult el a kanapé mögött, ezzel felkeltve az alvó fiút.

- Ki a franc szórakozik? Hm - ült fel álmosan, majd tekintete rám esett - Nagu? Te meg mi a francot csinálsz?

- Hát..én - suttogtam össze-vissza - Orochimarutól nem tudok rendesen aludni, így gondoltam, hogy kijövök ide. De ahogy látom, te már birtokba vetted, szóval nem is zavarlak tovább.

- Istenem - kapott a fejéhez kissé idegesen - Az én esetem is ugyanaz. Csak én éppenséggel Sasoritól nem tudok aludni - nevetett halkan magán - Ketten elférünk itt.

Deidara megpaskolta a kanapét maga mellett. Közben egy kisfiús, de egyben álmos mosolyt küldött felém.

Csak mosolyogni tudtam ezen, majd ahogy pár pillanattal ezelőtt is célzott rá, mellé ültem, majd magunkra húztam a takarót. Fejemet a fiú vállára döntöttem, aki annyira szerettem, hogy szavakba nem tudtam önteni.

Boldogan aludtam el, s jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy kényelmetlen a kanapé. A lényeg, hogy a kis szőke velem volt.

Ismét egy emlék. Ez is villámcsapásként hasít belém.

- A francba már! - idegeskedett a fiú, mikor beléptek az ajtón Kakuzuval.

- Mondtam, hogy jobban figyelj - sétált el mellettük Pein, közben pedig ismét kioktatta a fiút.

- Te nem tudsz magadra vigyázni?! - léptem idegesen Hidan elé.

Hidan karjából ömlött a vér, és semmiért nem akart volna elállni. A köpenyéből kitépett darabbal próbálta elállítani azt.

- Kakuzu - néztem az említettre - Te menj, mondd el Peinnek a fejleményeket. Én addig ellátom ezt a hatalmas barmot - azzal mégsem várva Kakuzu válaszát, kézen ragadtam Hidant, majd a szobámba rángattam, ahol már csak én laktam.

Nem érdekelt, hogy mennyire fáj neki az, hogy szorítom a végtagját.

- Durvábban nem lehetne?! - jajgatott, mikor leültettem az ágyamra.

- Azt hittem szereted a fájdalmat - forgattam meg a szememet, közben pedig előkerestem az elsősegély csomagomat.

- Egyébként, te miért vagy itt?

- Huh? - tekintetem őrá kalandozott.

- Mármint, milyen képességed van? Mióta itt vagyok - szemeit ekkor összehúzta a fájdalomtól - nem árultad el, hogy milyen Jutsut használsz.

- Nem érdekes az szerintem - erőltettem egy mosolyt az arcomra - A lényeg, hogy itt vagyok.

Hidan csak kérdően nézett rám, én pedig mit sem törődve mentem vissza hozzá, a dobozommal.

- Már vagy 3 hete itt vagy. Komolyan csak most jut eszedbe feltenni nekem az ilyesfajta kérdéseket? - néztem fel rá.

- Nem volt időm - vont vállat.

Elővettem a kötszert, és a fertőtlenítőt. Egy vattapamacsra ráfújtam a barna gyógyszert, majd Hidan sebére tettem, ezzel letisztítva a vért, és minden egyéb dolgot, ami akadályt nekem.

- Hé, finomabban! - szisszentet fel.

- Ha nem lennél ennyire figyelmetlen, akkor nem fájna ennyire!

Csak mormogott valamit az orra alatt.

- Mit mondtál?!

- Semmit! - nézett rám idegesen.

Gyönyörű bíbor lila szemei fáradságot tükröztek.

- Csak maradj veszteg - sóhajtottam - Megpróbálom minél finomabban, rendben? - küldtem felé egy biztató mosolyt.

A fiú bólintott, majd az ápolás következő perceiben meg se szólalt. Csak néha, néha, mikor a fájdalom túluralkodott rajta.

- Na, látod? Máris jobb ha nyugton maradsz - álltam fel a végén.

- Orvosi ninja vagy, vagy mi? - nézett rám incselkedve.

- Nem, de ez egy alap dolog szerintem. Főleg a lányoknál.

- Ezeket elvihetem? - mutatott a többi fáslira.

- Persze - nyújtottam át neki.

Hidanon látszott, hogy fáradt volt. Szemeit alig bírta nyitva tartani. Bár lehet ez a keletkezett seb utóhatása is.

Felállt, ám mikor indulni készült volna, elvesztette az egyensúlyát. Kezéből a fásli kihullott, én pedig előtte teremtem, s időben elkaptam gyenge testét.

- Hidan - szólítottam meg - Hidan..! - szólítottam meg erősebben, de nem reagált semmit.

Nagyszerű. Vérveszteség miatt elájult.

Nehezen, de megpróbáltam megtartani őt. Mire a szobaajtóig értem, elfáradtam. Hidan szobája távol volt az enyémtől, így összekellet szednem minden erőmet ahhoz, hogy eljutatthassam a saját részére. Kijöttem a szobából, ám a lábaim már remegésnek indultak, és nem hagyták abba.
- Nagu-chan? - jött egy ismerős hang mögülem.
- Tobi.. - nyöszörögtem - Kérlek segíts elvinni őt a szobájába.
Tobi egy oké jelet mutatott a hüvelykujjával, majd Hidan másik oldalára állt, így segítve nekem. Ketten, igaz még mindig nehezen, de sikerült eljutnunk a szobáig. A lábammal rúgtam be az ajtót, ugyanis a kezemmel nem tudtam.
Bent Kakuzu számolgatta a pénzét. Mikor a hangunk megcsapta őt, egyből felénk emelte tekintetét.
- Ti meg...?
- Nem bírom már - fújtam ki a levegőt, majd Tobival kiterültünk a padlón, Hidan pedig mellénk esett.
- A többit már rád bízzuk Kakuzu - sóhajtottam nagyot.

Ismét. Ismét egy emlék.

- Szóval visszavágó? - nézett Kisame kihívóan Deidarara.
- Úgy is vesztesz, szóval tök fölösleges. Hm - vont vállat a szőke.
- Ezúttal nem fogok! - sipákolt Kisame.
Én csak néztem, ahogy a fiúk bevetik minden szerencséjüket, s ezt megadta játsszák le a döntő meccset.
- Szóval - néztem rájuk.
- Kő-papír-Olló! - kiáltották egyszerre.
Míg a kis szőke papírt, addig Kisame követ mutatott.
- Mit is mondtál Kisame? Hm - nézett büszkélkedve Deidara a másikra.
- Tuti csaltál! - hisztizett a vesztes.
- Ebbe, hogy lehet csalni?! - förmedt Deidara Kisamera.
- Szóval, Mr. Vesztes, tudod mi a dolgod - mosolyogtam sunyin - Tessék - tartottam felé az alkoholos filcet.
- Hogy mindig én vesztek - vette el idegesen Kisame tőlem a filcet.
Mi Deidaraval csak jót röhögtünk azon, hogy szépen átvertük. Kisame elindult Konanék szobájába.
- Egy zseni vagy! Hm - emelte Deidara pacsira a kezét.
- Mondtam, hogy működni fog! - pacsiztam le vele.
Deidara pocsék Kő-papír-Ollóban. Viszont volt egy tervem, amivel meg is nyertük a a játékot, így Kisame vesztett, akinek összekel firkálni Konanék arcát.
A tervem egyszerű volt. Deidara adott a véréből, így tudtam őt irányítani. A Sharinganom bekapcsoltam, így előre láttam, hogy Kisame mit fog mutatni. S így, hogy irányítani tudtam a szőke fiút, garantált volt a győzelem.
- Ti meg mit vigyorogtok? Még ilyen későn se birtok magatokkal?
- Semmit, semmit Pein - próbáltam visszafogni a nevetést, ám hamar észbe kaptam.
- Te..mit... - mutattam rá meglepetten.
- Úgy néztek ránk, mint aki szellemet látott - jelent meg Konan is.
- Ti mi a rákomat kerestek itt?! Hm!
- Éhesek vagyunk? - vonta fel a szemöldökét a vezérünk - Tudjátok emberek vagyunk - kapta be a falatot.
- De ha ti itt vagytok.. - mutatott Deidara rájuk, majd rám nézett - Kik vannak a szobátokban?
- Oh, Kakuzuék szobája beázott, így megengedtem, hogy Kakuzu ma estére nálunk aludjon - magyarázta Konan.
Egy nagy gombócot nyeltem le, ami a tokomban uralkodott.
- Vajon..ezt Kisame tudja? - súgtam oda Deidaranak.
- Ja - mutatott mögém.
Magam mögé pillantottam, ahol Kisame állt. Egész teste fekete volt. Alig bírtam visszatartani a nevetést.
- Veled meg mi az isten történt?! - akadt ki a másik lány.
- Kettő csaló áldozatául estem - nyögte ki nehezen, miközben dühösen nézett.
- Egek - csapott a fejére Pein - Ti még ilyen későn se birtok magatokkal? - nézett ránk.
- Itt meg mi a fe... - Hidan és Itachi jelent meg. Ám Hidan, épphogy meglátta Kisamét eluralkodott rajta a nevetés - Mi a szent szar! - röhögött hatalmasat kék barátunkon.
- Hidan! - csikorgatta a fogait Kisame, majd lendületből megfordult, hogy behúzzon egyet a nevető fiúnak, ám helyette a másik Uchihat találta el.
- Jesszusom! - támaszkodott a falnak Hidan, nevetése pedig egyre erősebb volt.
- Kisame - suttogta Itachi.
- Nézd Itachi - emelte fel védekezésképpen a kezét - Én nem akartam, csak Hidan pont elhajolt és...
- Elég - hunyta le a szemét, majd kinyitotta.
Kisame hirtelen összerezzent, de nem történt semmi.
- Ma a kanapén alszol - azzal Itachi elhagyta a társaságunkat.
Mindenki megkönnyebbülve sóhajtott fel, hogy Itachi nem tett mindenkit Genjutsu alá.

Ismét. Ismét egy emlék.

- Mondd Obito - pillantottam rá.

- Hm? - nézett rám.

- Neked volt testvéred?

- Nem. Egyke voltam.

- Akkor azért vagy ennyire önző - vágtam hülye fejet.

- Mit mondtál? - nézett rám ijesztően.

- Csak köhögtem - tettem a szám elé a kezemet.

- Hogy jött ez így hirtelen?

- Csak eszembe jutott Akemi.

- Most halt meg, szóval ez természetes - sóhajtott nagyot.

A tűz, mely még mindig éhet, gyönyörűen szikrázta be az esti eget, és levegőt.

- Vajon.. - beszéltem magam elé, mire Obito rám tekintett - Eljön azaz idő, mikor lehull minden terhünk?

- Rengetegszer gondoltam rá, mi lenne ha lehullna minden terhem - mosolygott Obito, egy sóhajtás közepette.

- És? Mire jutottál?

- Hogy nem minden olyan egyszerű - meredt a tűzre - Vannak dolgok, amik nem hullnak csak úgy az ölünkbe. Páran ezt már megtapasztaltuk a szervezetben - suttogta az utolsó szavakat.

- Ilyen a szeretet - beszéltem én is magam elé.

Obito rám nézett, majd vissza a piros lángokra.

- Valakinek azt is könnyű megszerezni. Rin is ilyen volt. Nem ismertem olyan embert, aki ne szerette volna.

- Vajon ha úgy találkoztunk volna, és úgy hozta volna a sors, szerinted mi ketten barátok lehettünk volna? - pillantottam rá églegesen.

- Biztos vagyok benne, hogy Rin odáig lenne érted - mosolygott rám.

- Azért ennyire ne túlozz - szóltam zavartan - Nekem jelenleg az is elég, hogy te itt vagy nekem Obito.

Mosolyogtam el a végét, majd fejemet a vállára hajtottam. Hallgattuk ahogy a bogarak megannyi békítő hangot adnak ki, és a tűz ropogását.

Sose akartam elfeledni ezt a pillanatot. És nem is tudtam.

Üresség. Ez az, amit jelenleg érzek magamban. Semmi más. Volt egy családom, amit mások szervezetnek hívtak, de számomra ez sokkal többet jelentett. Mikor bekerültem, el sem tudtam képzelni, hogy vár rám Azt hittem csak szenvedés. De tévedtem. Barátokra leltem. Olyanokra, akik mindennél többet jelentettek nekem. Ha ők nem lettek volna, valószínűleg még mindig Konohaban élnék, és lehet nem lennék ilyen erős, mint most.
Erőt, és bátorságot adtak nekem, amitől én, én lettem. Vannak emberek, köztük én is, akiknek nem adatik meg mindig a jó élet. De én nem törődtem bele. Küzdöttem, és küzdöttem, míg feljebb nem emelkedtem.
Hiányoznak mind. Rettenetesen. Annyira, hogyha egy kicsit is rájuk gondolok, akkor összeszorul a gyomrom, és alig kapok levegőt. Mindnyájuk meghalt, nincs többé. A létezésük egyenlő a nullával. Legalábbis ebben a világban. Ugyanis a szívemben örökre hordozni fogom mindnyájuk emlékét. Legyen rossz, vagy jó. Elkeserítő belegondolni, hogy mind meghaltak, s csak én maradtam. Csak én. Én vagyok az, ki továbbviszi az Akatsuki nevét. Én vagyok az élő bizonyíték, hogy a valaha élt legnagyobb bűnszervezet valaha is létezett eme világon.
Fájdalommal válok meg a többiektől, de nem tehetek mást.

Vége. Ezzel, hogy Obito is meghalt. Vége. Vége az Akatsukinak.

Örökre.