57. Fejezet: Végső fájdalom

Heyho!

Elérkeztem egy meghatározó résszel.

Gondolom a címből már leszűrtétek, hogy mi történhet ebben a fejezetben,

de azért nem lövöm le a poént.

Érzelmekből nem lesz hiány, azt garantálom.

Kellemes olvasást, mindenkinek! ^^

Obito..nem kel fel. Sőt, nem is ébredezik, melytől majd' megszakad a szívem legbelül. Az érzés, hogy elveszítem őt, erősebb, s fojtogatóbb mindennél. Többé nem lesz itt mellettem, hogy kihúzzon a bajból.

  Leguggoltam Obito elé, s bámultam őt. Bámultam azt a fiút, aki mindenkinél többet jelentett számomra jelenleg. Csak néztem, ahogy alszik, vagy talán még ennyit sem tesz. De remélem, hogy ez nincs benne a pakliban.

Percekig csak így cselekedtem, míg Kakashiék a hátam mögött azt beszélték, hogy miként hozzák vissza Sasuket. Azonban én nem figyeltem. Képtelen voltam, akár egy percre is levenni Obitoról a szememet. Aztán jött, hogy mégis leemeltem róla tekintetemet, ugyanis ő nyöszörögni kezdett. A többiekre néztem, azonban azonnal vissza is néztem Obitora. Ő lassan nyitotta ki a szemét.

  - Obito? - suttogtam érzékeny hangon, közben pedig aggódva néztem rá.

Mikor végleg kinyitotta, sötét szemeit, a fejéhez kapott. Nyilván fájt neki, mindezek után, ami történt.

  - Obito - csoszogtam közelebb hozzám, s nem tudtam megállni hogy szemeim ne könnyezenek.

Az érzelmeim túlcsordultak rajtam, s megöleltem őt szorosan.

  - Már azt hittem...hogy nem ébredsz fel - suttogtam a nyakába, közben pedig, majd' megfojtottam az ölelésemmel.

  - Hol vagyok? - suttogta Obito maga elé.

  - Obito! - szólt Kakashi, mire a fiú felé emelte tekintetét, én pedig elhúzódtam tőle.

Kezét elemelte a fejétől, majd ismét megszólalt.

  - Azt hittem meghaltam - vizslatta kezét, mely nemrég még fején telepedett meg.

  - Meggyógyítottalak - szólt Naruto klónja is.

  - Naruto! - nézett Obito a szőkére.

  - De... - suttogta Naruto, lehajtott fejjel.

Tudjuk. Mind tudjuk, hogy ez nem tart örökké. Obitoból ettől függetlenül eltávolították a Bijuukat, és nem tart örökké Naruto gyógyítása.

  - Igen - hunyta le a szemét Obito - Tudom - sóhajtott, ám hamar felriadt - Mi történt Madaraval? Legyőztétek őt? - nézett rám kérdően.

  - Nem, a dolgok kicsit másképp végződtek - magyarázta Kakashi.

  - Elmesélhetek nektek mindent egyszerűen - tárta szét Naruto a karjait.

  - Nem tudom mi történt, de ezek szerint nem győztétek még le az ellenséget - komorodott el Obito - Szóval..vigyetek a harchoz!

  - Ezt te sem gondolod komolyan! - néztem rá csúnyán - Épphogy felkeltél, s nem me...

  - Nagu! - szólt közbe Obito - Te is tudod nagyon jól a dolgok menetét.

  - Tudom - szorítottam ökölbe a kezemet, mely a combomon pihent - De attól még nem akarom, hogy minél előbb bekövetkezne. 

  - Nem fog - sóhajtott, majd felállt - Csak bízz bennem - nézett komoran.

Azt szeretném, hogy mosolyogjon rám. De nem teszi. A Tobi, aki volt, már nincs többé. Sőt. Lehet, hogy soha nem is létezett igazán...

Rohanni kezdtünk arra, amerre Narutot érzékeltük. Ám, egyszer csak megálltunk, mikor nagy robbanást hallottunk.

  - Arra! - mutatott Naruto klónja az égbe.

Odapillantva az igazi Narutot véltem felfedezni. Épp Kaguyaval harcolt, s ahogy elnéztem, nem igazán boldogult vele. Kaguya erősebb volt. Sokkal, de sokkal. Kaguya, mikor a fiúnak lankadt a figyelme, jéggel szorította össze, így ő nem tudott menekülni. Kaguya megjelent az égen, így már mi is láthattuk kilétét.

  - Mi történik? - kérdezte Sakura, miközben Kaguyát nézte.

Ám nem csak Sakura volt az, aki az ellenséget figyelte, hanem Obito is. Ám nem is igazán Kaguyat, hanem a mögötte lévő, átjárót nézte.

  - Te is látod, igaz? - kérdésemet Obitonak szántam, de közben én is az átjárót néztem.

  - Igen. Ez a Tér-Idő Jutsu egyik formája.

Mind csak figyeltük másodpercekig Narutot, majd Obito megszólalt.

  - Azt mondtad, Sasuke hirtelen eltűnt?

  - Igen - válaszolt a klón.

  - Azt gyanítom, hogy elvitte egy másik dimenzióba. Sőt, biztos, hogy ez történt vele - magyarázta az idősebb - Egy másik tér-időből lépett ki. Ez hasonló az én Dojutsumhoz. És - nézett rám - neked is hasonló Jutsud van, Nagu.

Igaza volt. Nekem is a tér-idő egyik fajtája van. Habár...az fejlődött, mikor a másvilági Hidan, visszaküldött minket, ebben a világba.

  - Be tudsz lépni? - szólt Kakashi.

  - Ha rezonálóm a Kamuimat, akkor legközelebb, amikor csatlakozik és megnyit egy portált, egy másik dimenzióba, akkor valószínűleg betudok lépni. Ha Sasuke ott van, akkor visszatudom hozni, ebbe a dimenzióba.

  - Rendben! - bátorodott fel, Naruto klónja -  Akkor én megyek, és támogatom az igazi énemet!

  - Azonban - lett komoly Obito - Hatalmas mennyiségű Chakrara lesz szükségem, hogy megcsináljam, mivel ez nem az én tér-időm. Ha elfogy a Chakram, amíg ott vagyok, akkor végem. És Sasuket se tudom visszahozni hozzátok.

  - Akkor megyek veled - szólt a klón.

  - A klónod Chakraja nem elég.

Elgondolkodtam, majd Sakurara néztem, s ő is rám. Ugyanarra gondoltunk, mind a ketten, majd Obitohoz sétáltunk, miután bólintottunk egymásnak.

  - Obito - szólaltam meg én, először - Kettőnk ereje elég lesz?

  - Az én Byakugo Chakram, és Nagu Chakrája elég lesz? - mutatott magára a lány.

  - A minimumhoz igen, elég csak a te Chakrad, Sakura - nézett ránk Obito -  Azonban. Csak egy embert tudok magammal vinni, a jelenlegi erőmmel.

A szél bánatosan kapott bele a hajamba, átéreztetve velünk azt az érzést, hogy mekkora bajban vagyunk. Mi legyen? Csak egy megoldás van. Nincs több titoktartás, őszintének kell lennem.

  - Obito - álltam mögé - Engem nem kell magaddal vinned. Magamtól is eltudok menni.

  - Huh? Mégis hogy tudnál Nagu? - vonta fel a szemöldökét a másik Uchiha.

  - Mikor elküldtél Deidarat, s engem, a másik világba, akkor történt mindez. Az ottani Hidan elmondott mindent. Mindent arról, hogy találkoztatok, és hogy elmeséltétek egymásnak, hogy milyen a két világ.

  - Szóval találkoztál vele - sóhajtott - Igaz is. Máskülönben nem is tudtatok volna visszajutni. És? Mit akarsz ezzel mondani?

  - Mikor arra került a sor, hogy hazajöjjünk, Hidan mondott valamit...

  - Mégis mit?

 - "Ezzel a Jutsuval Nagu lesz egy új képességed. Mégpedig a Tér-Idő Jutsu felső fokozata" - idéztem fel, Hidan szavait.

Obito összerezzent. Mégis miért?

  - Te komolyan megszerezted a Karuit? - rezzent meg a hangja.

  - Karui? - ismételtem el - Az meg mi? - vontam fel a szemöldökömet.

  - Egy nagyon ritka Tér-Idő Jutsu fajta - válaszolt Kakashi.

  - Ej, Nagu - mosolyodott el végre Obito - Nem hittem volna, hogy ebben túlszárnyalsz.

  - Én ezt nem értem. Milyen Jutsu ez? - lepődött meg Sakura.

  - Nem csak a saját teremben, de más dimenziókban is tudok utazni. Ez a Jutsu...hasonlít a Rinnenganhoz.

  - Elképesztő - suttogta Sakura.

  - Egyébként képzeld, ezt nem is meséltem - nevetett magában Obito.

Kicsit se érdekelte őt, hogy nekünk a világot kéne megmentenünk. Ő mesélni kezdett.

  - Mikor elsőnek megláttam Hidant, azt hittem, hogy a mi Hidanunk. Nem volt rajtam a maszkom, viszont nem tudtam, hogy hogy reagáljak arra, hogy ő ott van. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy nincs rajtam maszk. Persze hiába kezdtem el Tobisan viselkedni, ő nem értett ebből semmit. Végül nagy nehezen kiderítettük, hogy mi is a helyzet.

  - Sose változtok meg - mosolyogtam rá békésen, mire ő viszonyozta a mosolyát.

Így igaz. Ők sose változnak. Ahogy az emlékek sem.

  - Akkor Sakura, gyere velem. Nagu jön utánunk - szólt Obito - Megígérem, hogy megtalálom, és visszahozom Sasukét - nézett Narutora.

Naruto tekintetét Obiton hagyta, majd így szólt:

  - Obito. Köszönöm, hogy megmentettél engem"dattebbayo - hajolt aprócskát az idősebb előtt - És Sasuket is - szólt, miután már ismét egyenesen állt.

Obito tekintete Naruton időzött, de csak pár másodpercig. Mindezek után, az égre meredt mely gyönyörűen csillogott, még ebben a háborús időszakban is.

  - Ne köszönd, egy olyannak, mint én - beszélt komoran hirtelen - Csak tartsd a szemed az ellenségen.

Ekkor Naruto klónja, szintén arra meredt, melyre barátom. Csak néztem a fiúkat, hogy mily' csöndben nézik az eseményeket. 

  Naruto mély lélegzetet vett, mely mellé egy apró mosolyt is kúsztatott.

  - Szóval nincs több álarc, mi? - mosolygott a szőke hajú klónja

A klón hajába oly' könnyűséggel kapott a szél, mintha csak az igazi Naruto állna előttünk. Obito egy szólt nem szólt, csak meredt maga elé.

  - Én...Nagu legjobb barátja vagyok. Kakashi barátja, és az apád tanítványa vagyok, egy Uchiha, mint Sasuke..és...én vagyok a senpaidod, aki osztozik az álmodon. Nem vesztegetem az időm beszédre, mert lassan lejár az időm.

Dobban. Szétesik.

Ez történt a szívemmel, jelen pillanatban. Ahogy Obito kimondta a végzetes szavakat, egyre jobban rémültem meg, a valóság okozta rémálomtól.

  - Figyelj Nagu - egyenesedett ki.

Obito haját, ugyanolyan könnyűséggel fújta a hideg szél, mint Narutoét. Sőt, mint mindannyiunkét.

  - Tőled azt kérem, hogy had sétáljak előtted, és haljak meg érted.

Könnyező szemeimmel csak meredtem a fiúra, míg le nem hajtottam fejemet. Obito megfordult, majd kezével megpaskolta a fejemet.

  - Nem vagyok kutya - emeltem fel fejemet, így Obito keze lecsúszott róla.

  - Néha olyan vagy - mosolygott sóhajtva egyet - Mivel Naruto klónja nem nyel el sok Chakrat, ezért őt is vinnünk kell.

  - Azt mondod nehéz vagyok? - néztem rá mérgesen.

  - Lehet - mosolygott vállat vonva - Tartások a kezeteket rajtam, - szólt Narutoéknak - így bármikor eltudunk teleportálni egy másik térbe. Te pedig Nagu - nézett rám.

Obito mellé sétáltam.

  - Hm? - néztem rá, egy pislogás mellett.

  - Nem tudom, hogy biztosan oda tudsz teleportálni, ahol mi leszünk, úgyhogy - nyújtottam felém a kezét - Ezért biztos, ami biztos.

Lenéztem Obito kezére, majd megfogtam azt, jó szorosan. Ez az érzés, a melegség érzése, felülkerekedett rajtam. Obito mellett mindig is biztonságbna éreztem magam, de ezúttal eltudta érni azt, hogy teljes mértékben érezzem azt, hogy nincs mitől félnem. Minden rendben lesz, csak bíznom kell benne.

  - Biztos, ami biztos - suttogtam magam elé, majd megszorítottam a kezét.

  - Értettem! - reagált későn Sakura, majd rátette a kezét Obito vállára.

Kaguya eddig nem, viszont most már teljesen felénk fordította lenéző, s unott tekintetét. Nem cselekedett semmit, csak bámult minket.

Naruto szintén követte a rózsaszín hajú lány cselekedetét, s megfogta az idősebb vállát.

  Az ellenséges nő percekig minket vizslatott, majd tekintete visszavándorlott Narutoéra. Naruto, ahogy nézte Kaguyat, úgy vándorolt a szeme ránk.

  - Észben kell tartatunk -  szólaltam meg - hogy még ha az ő dimenziójában is kerülünk a Kamuival, érzékelni fog minket.

  - Pontosan - értett egyet Obito.

Kaguya, hirtelen cselekedett ekkor. Minden oknál foga indult meg szélsebesen, a fogvatartott szőke fiú felé. Sebessége nem ismert határokat. Zengett a levegő a morajlásoktól, s attól, hogy az ellenségek harcoltak egymás ellen.

  - Ez az én idő terem! Erőtlen vagy itt! - üvöltött a nő, miközben egyre közelebb kerekedett Naruto felé, aki még mindig nem mozdult egy tapotat se.

Ám Narutonak se kellett több. Hirtelen olvasztotta ki magát, a jégcsapdából, melybe már oly' régóta volt beszorulva.

  Kaguya támadásba lendült, amit a fiú sikeresen ki is védett. Az ellentámadás visszavert Kaguyara, s nekirepült egy jéghegynek.

  - L..lenyűgöző - suttogta a lány mellőlem.

Az ellenségünk csak ült másodpercekig, ami perceknek tűnt. Hosszú perceknek. 

  Az igazi Naruto megidézett tömérnyi árnyékklónt, melyek ellepték a területet. S nem is restelltek egyszerre rátámadni, a fehér hajú nőre. Kaguya azonban nem hagyta magát. Támadott, mellyel eltüntetett rengetek klónt. A nő mosolyra húzta a száját.

  - Most ez a hely, az én tér-időm! - rontott ki Naruto a porfelhőből, egyenesen Kaguyara.

Ám nem csak ő. Még pár klónja is követte, azzal rátámadtak. Kaguya menekülni akart, ezért maga felett, ahol Naruto nem támadta meg, létrehozott egy átjárót. Nekünk ez tökéletes volt.

  Obito hirtelen nyitotta meg a Mangekyou Sharinganját, ahogy én is. Éreztem, hogy a Karui Chakraja kezd a testembe áramlani.

Kaguya bement az átjárón, Naruto igazi énje pedig utána loholt.

Hirtelen teleportáltunk el. Én mindvégig szorítottam Obitot kezét. Féltem. Kicsit se tagadom ezt.

Végül kinyitottam a szememet, pont abban a pillanatban, amikor földet értem.

  - Sikerült - suttogtam magam elé, majd felálltam.

Magam köré néztem. Csak Sakura és Obito volt ott. Szóval Narutonak sikerült Kaguyanal lennie. Ennek örülök.

  - Narutonak köszönhetően sikeresen eltudtunk rejtőzni a Tér-Időben - állt fel Obito - De eltűnt, még ha egy klón is. Ti vagytok az egyetlenek, akikre támaszkodhatok - nézett ránk.

Ám én, épphogy felálltam, térdre estem. 

  - Lehet..nem kellett volna - kaparni kezdte a torkomat, a feljövendölő vérmennyiség, míg ki nem engedtem magamból, egyenesen magam elé - Ilyen felelőtlenül, és ezenkívül nagy mértékben használnom elsőnek.

  - Nagu! - kapta a fejét felém a másik lány.

  - Megvagyok - intettem a kezemmel - Csak egy nagyon kicsit pihennem kell.

  - Mi van veled? - kérdezte aggódó hangon a lány - Egyre jobban gyengülsz, és a legkisebb Jutsutól is elfáradsz.

  - Rengetek órát kihagytam azzal, hogy nem pihenek. Jobban leszek - vettem mély levegőt. 

Nagyon remélem, hogy tényleg így lesz, s nem kellett hazudnom Sakuranak.

Kimori szemszög

Kinyitottam a szememet. Sehol semmi. Mindenhol pusztulás nyoma vezethető csak. Magam mellé pillantottam. Guro teljes egészében ott állt mellettem. Kenji sehol sem volt. Azonban....érzékelem Akemi Chakrajat, szóval jobb is, hogy ő nincs jelenleg a köreinkben.

  - Mi történt? - néztem Gurora, közben pedig még mindig  a földön ültem.

  - Ennek is ilyenkor kell bekövetkeznie - méregette idegesen az eget.

Odapillantottam, ahova a fekete hajú is. A szemeim tágra nyíltak, ajkaim remegésbe kezdtek a látványtól, amit nem is akartam látni. Megtapasztalni meg végképp nem szerettem volna.

  - Ugye nem.. - rezzent össze a testem, mielőtt végigmondhattam volna, amit szerettem volna.

  - De - komorodott el a mellettem álló fiú, majd rám nézett - Huh? Kenji hol van?

  - Én..ne.. - dadogtam összevissza, mint valami szerencsétlen. Jelen pillanatban annak is éreztem magamat, ám Guro közbeszólt.

  - Hol van Kenji, Kimori?! - kiabált rám a fiú.

  - Fogalmam sincs - suttogásom halk volt, hiszen miközben elmondtam apró szavaimat, ráfigyeltem. Talán túlzottan is.

Tekintetem ijedt volt, hisz Guro nem szokott velem kiabálni. Megemelni esetleg, de kiabálni még nem hallottam, főleg nem úgy, hogy rám szegezi éles hangját.

  - Ahj - rázta meg a fejét - Ne haragudj - sóhajtott idegesen, ezzel kifújva megmaradt levegőjét is - Mikor láttad őt utoljára?

  - Mikor elkiabáltad magad, hogy hunyjuk le a szemünket. Akkor még ott állt mellettem - gondolkodtam el - Azután pedig itt nyitottam ki a szememet ismét. De Kenji...nem volt itt.

  - Rohadtul örülök neki, hogy ennek az idiótának is most kell elvesznie. És még a Chakrajat se érzem. Viszont - rezzent meg hirtelen majd maga elé meredt.

  - Én is érzem Akemit. Itt kell lennie valahol.

  - Viszont ha tényleg működött a Hold-szem terv, akkor Naguéknak aludniuk kellene, nem? - kérdeztem a fiútól, aki a társaságomban volt. 

Kérdésem közben felálltam, így már egyenlő magasságból tudtam nézni őt.

Guro csak meredt maga elé, egészen addig, míg én meg nem szólaltam, ugyanis eszembe jutott valami. 

  - Guro, hogy lehet, hogy mi nem merültünk álomba?! - kérdeztem kissé kiakadva tőle.

  - Akemi tanított egy Jutsut, az ilyen esetekre - magyarázta.

  - Miféle Jutsut? - pislogtam rá párat.

  - Tiltott szóval inkább nem is avatnálak bele - állt elém - Neked legyen csak annyi a lényeg, hogy ezáltal megmenekültünk. Oké? Mással ne foglalkozz - simított végig az arcomon.

  - És Kenji? - nyeltem aprót. 

Kapart a torkom, s féltem. Féltem attól, hogy nem lesz meg Kenji, és Naguékkal mi van.

  - Megtalálom. Meg ismered. Mindig eltűnik, ismeretlen okoknál fogva, aztán valahogy mindig előkerül a semmiből. Szóval ezúttal is bízom abban, hogy így lesz.

Csak a számat húztam kedvtelenül, melytől Guro morcos pillantással ajándékozott meg.

  - Nyugodj már meg, morcika - mosolygott, majd apró csókot adott a számra.

  - Nem tudok megnyugodni, ha a barátaim veszélyben vannak - suttogtam, s közben nekidöntöttem fejemet a mellkasának.

Fejem nem sokáig pihent a mellkasán. Pillanatok múlva karjaimmal körülfogtam őt, hogy szorosan megölelhessem. Fejemet vállára hajtottam. Ölelésemmel széttudtam volna roppantani őt. De nem tudtam.

  - Félek...nem tagadom, félek - hagyták el a következő szavak a számat.

  - Nyugalom - sóhajtotta a fiú, de közben suttogott.

Percek elteltével Guroval elindultunk, arra, amerre Akemit éreztük. Bő 5 percbe is beletelt, míg odaértünk. Hogy hova? A háború rideg területére.

  - Itt meg...mi a fene történt?! - ijedt meg Guro.

Körbenéztem mindenkin. Bevoltak bábozódva, s közben a valóságtalan álmaikat élték.

  - Ez..nagyon ijesztő - suttogtam, majd követtem Gurot, s így haladtunk tovább.

Ahogy egyre jobban közelítettük befelé, annál jobban éreztem a hatalmas Chakrat. Ez nem..nem lehet Akemi Chakraja.

  Hirtelen megálltam. A vér is megfagyott bennem.

  - Kimori? - pillantott rám vissza a fiú.

  - Le..lehetetlen - rezzentem össze - Itt van..itt van ő..

  - Huh? Mégis kiről beszélsz? - vonta fel a szemöldökét.

Hirtelen elszállt minden félelem belőlem. Lendülettől duzzadva kezdtem el rohanni arra, amerre az erős Chakrat éreztem. Pillanatok múlva meg is láttam azt, amit kerestem. Illetve inkább akit kerestem.

  - Rikudou...Sennin... - suttogtam sokkolva magam elé.

Guro időközben utolért, s elcsípte a szavaimat.

  - Mi..mit keres itt a Hat Út Bölcse,  Otsutsuki Hagaromo?! - akadt ki barátom.

Az idős felénk emelte pillantását. Közben rájöttem, hogy nincs egyedül.

  - Mi a franc folyik itt...mit keresnek itt a volt Hokagék?! - kiakadásom ma már sokadjára növekedett.

  - Kimori? - szeppent meg Hiruzen-sama.

  - Hiruzen...sama..? - lépegettem előre, közben torkomon a hang reszelős volt.

Hiszen ő meghalt..akkor..akkor meg mit keres itt?

  - Hiszen te meghaltál - suttogtam már alig halhatóan, mikor odaértem hozzájuk.

  - Amint látod felélesztettek minket az Edo Tenseiel - mosolygott szokásához hívően.

Könnyeim utat törtek maguknak. Hiruzen-sama rettenetesen kedves volt velem, főleg, hogy be is fogadott a faluba, s engedte, hogy a lakosa legyek. Nagyon sok mindent tanultam tőle, egészen addig, míg Orochimaru meg nem ölte őt.

  Guro hirtelen termedt mögöttem, s hátba vágott, hogy szedjem össze magamat.

  - Hé! - törölgettem a szememet, melyek már csak pirosak voltak.

  - Kik ezek? - tette fel a kérdést Hagaromo.

  - Tényleg..ti..kik is vagytok? - méregetett minket a Negyedik - És mégis, hogy lehetséges, hogy nem aludtatok el?

  - Használatomban áll egy Jutsu, mellyel ellentudok állni, az ilyesfajta trükköknek - mutatott magára a fekete hajú fiú, aki velem volt.

  - Megtaláltad Nagut igaz? - mosolygott rám Hiruzen-sama, tématerelésképpen.

  - Meg - vettem mély levegőt mosolyogva.

  - Te honnan ismered Nagut? - nézett rám meglepetten Minato.

  - Hosszú történet, de a lényeg annyi, hogy gyerekkori barátok vagyunk.

  - Ismerős a Chakraja - beszélt maga elé Hashirama, majd kiegyenesedve közelebb sétált hozzám -  Mondd. Hogy hívnak?

  - Uzumaki Kimori - válaszoltam illedelmesen.

  - Az Mito klánja - szólalt meg Tobirama is, kinek kezei összevoltak fonva maga előtt.

  - Akkor azért. Tudod, Uzumaki Mito volt az én feleségem - mosolygott rám barátságosan.

Sok mindent hallottam már Senju Hashiramaról. Mindig is tiszteltem, s álmaimban sem gondoltam, hogy egy napon majd találkozom vele.

  - Tudom - mosolyogtam - Régen a szüleim rengeteget meséltek a klánom múltjáról. Mito-sanról is rengeteget hallottam. Csodás nő lehetett, gyönyörű személyiséggel és küllemmel.

  - Az is volt - mosolygott továbbra is az Első. 

  - Benned kit tisztelhetünk? - lépett Guro elé Minato.

  - Asuya Guro - válaszolt egyszerűen.

Tipikus Guro. Legalább tiszteletteljesebben mondta volna..istenem...

  - Oh, a ti klánotok az, amelyik a fegyverekkel foglalkozik, nemde bár? - csodálkozott el Minato.

  - De. Mindenki erről ismer fel minket. Valamint - Guro ekkor elhúzta a kesztyűjét, mely kezén pihent.

Kézfején a klánjának a jele díszelgett.

  - Viszont, nem ezért jöttünk ide - toltam el Guro kezét -  Mi történt itt?

  -  Otsutsuki Kaguya feléledt - jött egy ismerős hang a távolból.

A barna hajú fiú, végül ideért hozzánk.

  - Akemi?! - lepődtem meg. Akkor jól éreztük, hogy itt van.

  - Nagut és a többieket, akik sikeresen elkerülték az álomvilágot, magával vitte, egy másik dimenzióba.

  - Visszafognak jutni? - ijedtem meg.

  - Ugyan már. Tudod milyen idióták - sóhajtott mosolyogva Akemi - Nem kell őket félteni.

Akemi épphogy befejezte a mondanivalóját, maga elé pillantott, ezzel meglátva, a Hat Út Bölcsét.

  - Ki ez a tata? És hogy tud lebegni? - rázta meg a kezét, Hagaromo alatt.

Tátott szájjal néztük végig a fiú tettét.

  - Idióta! - verte fejbe Guro a fiút - Ő a hat Út Bölcse!

  - A Hat Út Bölcse csak egy legenda - vont vállat.

  - Bebizonyítsam, hogy valódi vagyok? - sóhajtott Hagaromo.

  - Igent ne mondd! - súgtam oda a fiúnak.

  - Nincs időnk erre! - szólt ránk Tobirama - Akár hiszi, akár nem, nem jókedvéből van itt.

  - Huh? - Akemi, Guro, s én is Tobirama felé fordultunk.

  - Nem most van tudtommal a bingó klub gyűlése - vágott a barna hajú fiú fapofát - Szóval azért nem jöhetett.

  - Valaki juttassa már álomba! - csapott a homlokára Guro.

  - Egyébként Kenjit hol hagytátok? - hagyta figyelmenkívűl a kérdést, majd körbenézett.

  - Valamerre eltűnt - magyaráztam.

  - Mindegy - nézett ránk Akemi - Most az a lényeg, és a legfontosabb, hogy bíznunk kell Naguéknak, hogy legyőzik Kaguyat, épségben visszajutnak ide.

  - Na álljon meg a menet! - hadonászott Guro - Ha legyőzik ezt a Kaguyat, akkor, hogy fognak visszajutni, mégis megmondanád?!

Akemi elgondolkodott, majd a következőket mondta:

  - Biztos kitalálnak valamit.

Miért vagy ilyen optimista, te ütődött? Legalább aggódhatna Naguért, ahogy én is teszem.

Vissza az én szemszögembe

  - Nagu, te pihenj egy kicsit. Sakura! - nézett Obito a lányra.

Sakura bólintott határozottan.

  - Tudom! Mindent bele fogok adni! Többet is, mint Naruto! - nézett határozott pillantásokkal az idősebbre.

Kakashi egyedül maradt, Naruto társaságában. Remélem minden jól alakul náluk is.

  Obito letérdelt a földre, Sakura pedig a háta mögé állt, hogy így tudja őt biztosítani az elkövetkezendő percekben.

  - Ennek a Tér-Időnek kapcsolódnia kell a többihez. Egyesével megnyitjuk őket, és keressük meg Sasuket - magyarázta Obito.

  - Biztos...bírni fogod? - vettem mély levegőt.

  - Igen. És ha nem is. Legalább megpróbáltuk. 

  - Értettem! - nézett rám Sakura.

Szemeiben láttam, hogy segíteni akar. Nagyon is, s mindent belefog adni.

  A lány ráhelyezte Obito vállaira kezeit. Ideges volt a légkör, nem is kicsit. Sakura aktiválta a Byakugoját. A fekete hullámok nem csak a lány testét, de Obitoét is körülölelték. Ez biztosított mindent jelenleg. Ez volt az alap, hogy sikerüljön Sasuke megmentése.

Obito aktiválta a Mangekyou Sharinganját. Mindkét szeméből vér távozott. Magam mellé pillantottam az égbe. Az átjáró kezdett megnyílni. De mégis melyik dimenzió kapuja lehetett ez?

  Aztán hirtelen világossá volt számunkra, hogy melyik dimenzió is volt ez valójában. Az, ahol az előbb voltunk. Nem, nem a jég lepte. Hanem a lávás.

  - Itt voltunk korábban - szóltam magam elé.

Már sokkal jobban éreztem magam, így melléjük álltam, ha esetleg történne valami.

  - Viszont - szóltam halkabban - Én nem érzékelem Sasuke jelenlétét odabent.

  - Én sem - szólt Obito.

Obito ekkor hirtelen az arcához kapott.

  - Obito! - kiáltottam.

Az idősebb vészesen kapkodta a levegőt. Nem fogja bírni. És Sakura sem.

  - Jó..cseréljünk - szóltam határozottan.

  - Biztos? - aggódott Sakura.

  - Igen.

Sakura utat engedett nekem, én pedig beálltam Obito mögé.

  - Nem fogom hagyni, hogy meghalj - suttogtam, miközben rácsaptam a kezeimet a vállára.

  - Gyerünk a következőhöz! - szólt az idősebb.

  - Igenis!

Erőt vettem magamon, hogy átadhassam Obitonak a Chakram. Így mentünk a következő dimenzióhoz, ami egy rettentően furcsa hely volt.

  - Ez...meg mi? - kérdeztem magamtól hangosan.

A hely zöld volt, pár hegyes talajjal ellátva.

  - Itt sincs - szólt erőtlenül Obito.

Obito előrébb dőlt, s kapkodta a levegőt. Jobban, mint az előbb.

  - Hé.. - rezzent össze a torkom, s próbáltam őt tartani - Pihenned kéne egy kicsit..

  - Nagu, most fogd be a szád! - szólt rám.

  - Huh..?

  - Maradt még Chakrad?

  - Bőven - suttogtam.

  - Tarts még eleget, hogy visszatudjatok jutni - nézett rám komoran - Ha rosszra fordulnak a dolgok, és nem találjuk meg Sasuket...

  - Nem. Erre ne is gondolj. Miért nem tudsz pozitívabb lenni? - csesztem le őt  - Tobinál pozitívabb embert nem ismertem soha.

  - Tobi már nincs - válaszolt ismét komolyan.

  - De. Tobi mindig is benned élt, és benned lesz - mosolyogtam rá, egy halvány mosoly keretében.

  - Hihetetlen vagy - mosolygott aprót, majd visszafordult előre - Következő!

Jött a következő dimenzió, ahol furcsa érzésem támadt. És nem véletlenül. A dimenzióból barna víz kezdett szivárogni, mely végül robbanásként tört ki. Megragadtam Obitot, és egy magasabb pontra mentem vele.

  - Sakura? - kerestem őt a tekintetemmel.

  - Megvagyok! - válaszolt.

  - Savtenger - szólt maga elé Obito.

Sakuranak füstölni kezdett a ruhája. Mellényét másodpercek alatt dobta le magáról, ruhájának ujját, pedig letépte, nehogy megsebezze őt a maró sav.

  - Jól vagy?! - akadtam ki, mikor megláttam az égő sebet a karján.

  - Jól vagyok! Ez semmiség! - húzta össze arcát, ami azt jelentette, hogy igenis nincs jól - Megvagyok. Ti..folytassátok Sasuke keresését. Elvégre...orvosi ninja vagyok - mosolygott halványan.

  - Ez a hely se volt az.. - hunyta le a szemét a másik Uchiha.

Nagyot sóhajtottam, majd visszaálltam Obito mögé. Egy nagyon kicsit fáradni kezdtem, de ez nem volt semmi.

  - Oké, következő!

Ismét jött a következő dimenzió, azonban ez más volt. Több enegergiát kellett belefektetnem, s nem csak nekem. Obitonak is. Ez a hely, több erőt elnyelt belőlünk, mint azt képzeltük volna. Megterhelő volt nekem ez a dimenzió, s Obitonak is.

  Amint kinyílott, s a szemünk elé tárult, melegem lett. Hogy miért? Annak az oka egyszerű. Egy sivatagi dimenziót nyitottunk meg. Habár nehezen láttam, mivel minden egybemosódott számomra, mégis észrevettem egy aprónyi mozgást, a sűrű homoktengerben.

  - Itt van! - kiabáltam el magam.

  - Sasuke-kun! - kiabált Sakura is.

Sasuke csak ment, míg hirtelen meg nem állt, s felénk ne fordult. Sakura időközben talpra állt ismét.

  - Sasuke-kun! Erre! Siess! - a lány hangja egyre megviseltebb, és fáradtabb volt.

Sasuke elkezdett futni felénk, de éreztem, hogy az erőm egyre kevesebb lesz, a testem pedig fáradtabb.

  - Még csak..egy..kicsit - suttogtam erőtlenül magam elé.

Az átjáró kezdett összeszűkülni, ami nem jelentett jót. Nagyon nem.

Erőt véve magamon, egyre jobban áramoltattam át Obitoba a Chakramat, melytől ő fájdalmasan felnyögött. Azonban hiába volt minden erőfeszítésünk. Sasuke előtt bezárult a kapu.

  - Sasuke-kun! - kiabált Sakura, s már alig állt a lában, ahogy én is.

Obito hirtelen szakadt el kezeim alól, így már nem juttattam belé több Chakrat, ami hozzám tartozott.

Obito nehezen kapkodta a levegőt. Olyan volt, mintha súlyokat kellett volna magán tartani, s közben lélegeznie is. Az én lábaim se bírták már sokáig. Megbillentem oldalra, ám megmaradtam a lábamon. Egy bizonyos ideig, ugyanis egyensúlyt vesztve dőltem előre, egyenesen Obito mellé. Oldalamra estem, s nem tudtam eldönteni, hogy mi a rosszabb. Hogy bevertem mindenem és most fáj, vagy az, hogy mennyire fáradt lettem, és kimerült.

  Sakura se bírta tovább. Kibillent az egyensúlyából, s lendületet vesztve kezdett el hátrafelé zuhanni.

Azonban, mielőtt a földet érte volna, valaminek nekiütközött. Sőt, helyesbítek. Valakinek, aki nem más volt mint Sasuke. Ő kapta el, s akadályozta meg, hogy törékeny teste, a kemény talajhoz üközzön.

A szél felkapott, mely jót tett fáradt lelkemnek és testemnek. Hajunkat oly' könnnyűdséggel vitte, mintha egy apró tollpihe lenne az egész.

  - Hogy csináltad? - pillantott Obito Sasukera, de közben nehezen szólt, a levegőhiány miatt.

  - Ez az egyik képességem - jelentette ki - Mozogni tudok a terek közt, bár csak egy adott távolságban. De ennek köszönhetően sikerült.

Nehezen ültem fel, s rájöttem, hogy miként is cselekedett. Sakura mellényét használta, hogy helyet tudjon vele cserélni. Bele se merek gondolni, hogy mi lett volna, ha nincs ott az a mellény.

Eltelt pár perc.

  - Ő segített nekünk, visszahozni téged - nézett Sakura Obitora.

  - Ő? - szólalt meg Sasuke.

Obito ekkor láttam, hogy erős fájdalmai vannak. Ami engem illet, én még mindig nem tudtam felkelni. Nem volt hozzá erőm. S Obito is kezdett kifáradni. Fájdalmasan felnyögött, majd előreesett, kezeivel épphogy megtudta magát tartani a talajon.

  - Obito! - fordultam hirtelen hozzá, ám nagy hiba volt.

Hányinger kerülgetett, s rosszullét. Ez a hirtelen mozdulat pedig rátett egy lapáttal.

  - Tarts ki! - tartotta meg őt Sakura.

Obiton láttam, hogy nemsokára elveszti az eszméletét. S így is lett. Pillanatokon belül eszméletét vesztette.

  - Obito! - szóltam felé riadtan.

  - Nem halt meg - állapította meg Sakura - Csak..kimerült..

  - Sakura..kérlek... - mutattam magamra.

  - Úgy tudom, hogy te magadat is tudod gyógyítani.

  - Tudtam. De az a képességem elveszett - szisszenhettem fel, az erős fájdalomtól

  - Máris! - sietett hozzám a lány.

Sakura gyógyítani kezdett, melytől egyre jobban éreztem magam. Mikor velem végzett, Obitohoz igyekezett.

  - Ne erőltesd túl magad - suttogtam neki.

A földön ültem, hogy még egy kicsit pihenhessek.

  - Legalább tehetek valamit - hunyta le a szemét, majd gyógyítani kezdte az eszméletlen felnőttet.

Percek múlva, Obito hirtelen nyitotta ki szemeit.

  - Hála az égnek! Visszatértél! - mosolygott aggódva a rózsaszín hajú lány.

Obito nehezen ült fel. Arcán fáradt mosoly pihent meg.

  - Valamit még megkell tennem! - szólt - Visszaviszlek titeket!

Bólintottam, majd Obito Sasuket, én pedig Sakurat juttattam vissza Narutohoz.

  Másodpercek alatt földet értünk. Naruto klónjai még mindig Kaguyaval harcoltak, az igazi Naruto társaságában. Kakashi maradt ott, ahol eddig is volt. Sasuke megindult Naruto felé. Sőt, pillanatok alatt ott is volt, ahol a többi Naruto.

Kaguya foglyul ejtette az igazi Narutot, s beleszúrta a hasába azt a rudat, melytől szétporlad a teste. Lesokkoltam. Nagyon is.

  - Nincs miért aggódni - szólt nyugodtan Kaguya.

Azonban mi nem voltunk nyugodtak. Naruto teste elporladt.

  - Lehetetlen! - idegeskedett Obito.

  - Naruto! - szólt síró hangon a lány, aki mellettem állt.

Ám, mielőtt teljes porladás érte volt a szőke fiú testét, az eltűnt. Így megbizonyosodtunk arról, hogy az csak egy klón volt. Hatalmas kő esett le a szívemről.

  - Hála az égnek - sóhajtottam nagyot.

  - Köszönöm, Nagu, Obito, és Sakura-chan! - mosolygott ránk az igazi Naruto.

  - Mi? Jól vagy? - vette el a kezét Sakura a szájától, ám még mindig sokk hatása alatt volt.

  - Megrémítettél! - mosolygott megkönnyebbülve a másik Uchiha, aki az én társaságomban volt.

  - Sasuke! - suhant Naruto az ifjabb Uchihahoz - Megköszönted nekik?

  - Figyeld az ellenséget! - szólt zavartan, de egyben idegesen a fiú.

Hát persze, hogy nem köszönte meg. Pff, nem is számítottam másra igazából.

  - Anyám - szólalt meg ezúttal Fekete Zetsu - Mivel most már mind a ketten itt vannak, ezért nem takarékoskodtunk a Chakraval.

  - Tudom - reagálta le, egyetlen egy szóval az ellenségünk.

Kaguya széttárta karjait, harmadik szeme pedig bekapcsolódott, ismét. Változást éreztem, így magam köré tekintettem. Ismét. Ismét dimenziót váltottunk. Abban a dimenzióban voltunk, amit láttunk már egyszer, mikor Sasuket akartuk megmenteni. A táj rózsaszínben pompázott, bár nem volt annyira erős színe, mint Sakura hajának. A talaj, látszólag tüskés volt, ám az érintése egyáltalán nem volt hozzá hasonló. Nyugodtabb volt, és zöldebb. Sokkal sötétebb volt ez a zöld, mint rózsaszín hajú, lány barátunknak a szeme.

  Fogalmam sincs, hogy milyen dimenzió volt ez, de a gravitációja egyenlő volt a nullával. Alig bírtuk magukat tartani, mivel valami vészesen húzott, s egyben nyomott a talaj felé. Naruto klónjai is eltűntek.

A testem rettentően nehéznek éreztem, így moccanni is alig tudtam. Ez csakis...egy nehéz gravitációjú dimenzió lehet. Azonban...

  - Azonban ez rá is hat - szóltam nehezen.

Mindenki Kaguya felé pillantott. Rá is hatott a dimenzió hatása, nem csak ránk. Azonban az ellenséges nő, még így is cselekedett. Felemelte mindkét kezét, melyekből egy-egy szürke rúd ágazott ki, mellyel a testünket simán elporlassza. Megijedtem. Sőt, nem csak én. Obito is, sőt, mindenki.

  - Ne! - rezzent meg Kakashi.

Aztán bekövetkezett. Kaguya szabadjára engedte a rudakat, melyek Narutoék felé szánták élesen a levegőt.

  - Térj ki, Sasuke! - állt fel nehezen Naruto, s sikerült neki valamennyire arrébb menni.

A két fiú még időben ugrott szét, így nem találta el őket, az ellenség hallos támadása.

  - A gravitáció zavarja a célzást - magyarázta meg magának Fekete Zetsu, hangosan.

  - Most már hozzászoktam. Többet nem hibázok - jelentette ki Kaguya, majd ismét két rúd emelkedett ki a kezéből.

  - Nem hagyom! - dőlt előre Obito, hogy kitudjon törni, a gravitáció okozta fojtásból, így nehezen, de sikerült neki elindulnia.

Obito Kaguya felé kezdett rohanni. Utána akartam nyúlni, de már túl késő volt, a testem pedig nem akart moccanni. Egészen addig, míg be nem kapcsoltam a Sharinganom. Ott már nem volt kérdéses. Mentem Obito után, hogy megakadályozzam abban, hogy hülyeséget csináljon. Csak úgy mint Obito, Kakashi is megindult, hogy megmentse a fiúkat.

  Obitoék már majdnem elérték Narutoékat, amikor Kaguya ismételt támadást indított.

Lépéseim megsokszorozódtak, ahogy rohantam Obito után.

Kakashiék az utolsó pillanatban sikeresen is elvégezték tervüket: Narutoék előtt teremte, így megvédve őket a haláltól. A rudak félelmet nem ismerő sebességgel közelítettek feléjük.

Nem, nem nem, és nem! Nem fogom hagyni, hogy ezt tegyék! Főleg nem Obito!

  A rúd, mely Kakashihoz közelített, hirtelen eltűnt. Obito volt az, aki a Kamuijával eltüntette. Azonban a sajátját nem, így szélsebesen hasított végig a testén a halálos rúd csapása.

A szívem kihagyott egy ütemet, mikor végre Obitohoz értem. Lábaim ledermedtek, egy szót nem tudtam szólni jelenlegi helyzetemben.

Ő, csak nehéz mosollyal illetett meg engem. Attól a mosolytól, a szívem megszakad jelenleg.

  - Ez..nem lehet..igaz... - suttogtam magam elé sokkolva.

  - Obito! Te! - kapta ijedt tekintetét Kakashi volt társára.

  - Kakashi...egy kicsit még itt maradsz - szólt nyugodtan Obito - Ne siess utánam - mosolygott maga elé, fáradt tekintetével.

Csak álltam Obito mellett, s szememmel végigkísértem, ahogy a hasa bomlani kezd, a rúd körül. A gravitációnk visszatért.

  - Nem..nem..ez nem lehet - sétáltam el Obito mellett, így elé kerültem - Miért, Obito, miért?! - kiabáltam vele, torkom szakadtából, nem érdekelve, hogy mennyire fáj.

Naruto Obito mögé állt, kezét pedig a hátára helyezte, hogy segíteni tudjon rajta.  Ugyanis Obito háta is kezdte feladni, s a repedés szintvonalát is elérte.

  - Teljesen hasztalan Naruto - mosolygott Fekete Zetsu - Meghalt. Elporlad akár a szemét, és meghal.

  - Elég, Naruto! Igaza van - szólt komoran Obito.

  - Miket beszélsz, Obito? - nevettem fel kínomban.

  - Miért szimpatizálsz vele? Hisz az ellenséged volt. Aztán végül is, ő is egy áruló számunkra. Egy vesztes mindkét oldalon - nevetett Zetsu.

Kezeimet ökölbe szorítottam.

  - Az ellenségei és a barátai egyaránt kitagadták. Senki se nevezné őt családtagnak vagy barátnak. Egyedül van és semmije nem maradt - nevetett tovább, az átkozott féreg - Elveszített mindent, ami valaha fontos volt neki, és nem tudta valóra váltani az álmait sem. Csupán egy bolond, tele hibákkal.

  - Elég volt! - kiabáltam el magamat - Ne merj vele így beszélni, te szánalmas aljadék, mert megbánod! - fordultam felé - Te nem tudsz semmit se! Semmit! Igen, hibázott, de nincs egyedül!

  - Nagu, elég - szólt rám.

Hirtelen fordultam vissza, így tekintetemet Obiton hagytam.

  - Miket beszélsz...? Tudod egyáltalán, hogy miket beszélsz?! - kiabáltam vele - Feltudod fogni egyáltalán ezt a helyzetet?

  - Nagu, igaza van. Megérdemlem.

  - Nem, Obito...egyáltalán nem - suttogtam magam elé.

Könnyeim gyülekezni kezdtek a szememben.

  - Te nem érdemelsz meg ilyen dolgokat, és főleg nem, hogy mondják is neked! Ha te nem lettél volna, akkor semmi értelme nem lenne az eddigi életemnek. Te miattad lettem az, aki jelenleg is vagyok! - ruhámat meglebbentette a szél, s a löket, mely a tőlem pár méterre álló Uchiha fiú miatt jött létre.

Sasuke rátámadt Kaguyara, mire a nő ismét dimenziót váltott. Abba a dimenzióba kerültünk, ahonnan visszahoztuk Sasuket. 

  - Megint dimenziót váltott?! - idegeskedett Kakashi.

  - Naruto! - kiáltott neki Sasuke - Ezúttal bízd rám az elterelést. Rajta már amúgy sem lehet segíteni - célzott Obitora.

A pulzusom a magasba emelkedett. Nem bírtam felfogni a helyzetet.

  - Előre megyek! - kiáltott az Uchiha fiú, majd ahogy mondta, így is cselekedett.

  - A francba! A francba! - szidta magát Naruto.

  - Obito...könyörgök..tarts ki - léptem lassan elé, így közelebb kerültem hozzá.

  - Ennyi elég. Köszönöm Nagu - mosolygott rám.

  - Huh? - néztem rá hirtelen.

Könnyeimben úszott a szemem, de még nem sikerült kifakadniuk.

  - Amennyi időt veled töltöttem, megtanultam pár dolgot. Sőt, rengeteg minden tanítottál nekem.

  - Ne mondd ezt. Ne köszönj meg semmit, hisz még nem kell! Még nincs vége.

  - Mindennek vége van egyszer. Élünk és meghalunk. Ez az élet körforgása.

  - Nem - rezzent meg a hangom - Nem lesz így vége. Hisz te meg én mindig együtt voltunk. Akármi volt, érted? Akármi...!

  - Minden rendben lesz, hidd el - Obitoból egyre jobban bomlottak le a darabok.

  - Nem! - emeltem meg a hangomat - Hisz nem emlékszel? Azt ígérted, hogy létrehozzuk azt a világot, ahol mind a ketten boldogok lehetünk. Nekem nem kell ez a világ! Nekem elég, ha te itt vagy nekem! Úgy, hogy könyörgöm, ne hagyj itt...bármit megteszek, érted? Bármit...csak ne hagyj magamra, úgy ahogy a többiek is tették..!

  - Ők sem maguktól hagytak itt téged.

  - Tudom. De elmentek, és nincs tovább...vége..mindenki meghalt, akit szerettem, szóval ne tedd ezt - léptem közelebb, így már kevesebb, mint 2 méter volt közöttünk.

  - Nem tudom meghálálni azt a mérhetetlen nagy szeretetet amit adtál nekem, ezzel pedig túltudtam élni. Túléltem ezt a rémálombeli világot, hála neked - mosolygott rám.

  - Kérlek Obito - szorult el a torkom, hangom pedig mérhetetlenül fájdalmasan szólalt meg - Ne hagyj itt engem.

  - Lesz más, aki betölti a szívedben hagyott űrt - pillantott Sakuraékra.

  - De nem érted, hogy az nem olyan! Ha te is itt hagysz engem, akkor senkim sem lesz! Nem érted?! Mindenki meghalt, aki fontos volt nekem! Mindenki! Téged nem akarlak elveszteni! Senkim se maradt. Ne hagyd, hogy a bennem lévő üresség tovább növekedjen, és végül felfaljon a fájdalommal. Te vagy a legfontosabb az életemben, Obito. Szóval könyörgök...könyörgök - kapkodtam a levegőt.

Obito teste már javában bomlott szét, már nem kellett neki sok, hogy távozzon ebből a világból.

  - Nem tudom miről beszélsz, hiszen én mindig itt leszek veled. Legyen akármi is a világon, én mindig itt leszek számodra Nagu. Sose hagylak egyedül - mosolygott rám szokásos mosolyával, mellyel kiölte a lelket belőlem.

  - De én azt akarom, hogy teljesen itt is legyél! - emeltem már meg teljesen a hangomat - Azt akarom, hogyha egy baromi nagy ostobaságot csinálok, akkor üss meg, vagy csessz le! Hogyha megkel menteni, akkor itt legyél és ments meg, mert valószínűleg valami orbitális nagy baromságot csináltam. Azt akarom, hogy itt légy mellettem, s valaki éreztesse, hogy fontos vagyok neki.

  - Sajnálom, Nagu - hunyta le a szemét, majd felnyitotta -  Rád sokkal több szenvedés vár még.

  - Ezért kérlek, ne hagyj itt.... - remegő testemmel alig bírtam már állni.

Nem sok kellett, hogy könnyeim apró darabokban távozzanak a szememből.

  - De sose változz meg, és légy mindig ilyen mosolygós, és tartsd a többiekben a lelket.

Obito keze már lehullott testéről. Közeledni kezdtem felé, hogy megölelhessem őt, még így utoljára.

  - Nagu - nézett rám azzal a mosollyal amit én annyira, de annyira imádtam - Köszönök mindent - mosolygott még utoljára, majd teljes egészével összeomlott, s darabkái a szél utódai lettek.

A könnyeim kitörtek belőlem, akár egy robbanó bomba. A lelkem szilánkosra törött, mindenemmel együtt. A meleg könnyek patakokban folytak végig az arcomon, ahogy az előbb a szemem látta halt meg Obito. Nem éreztem semmit. Nem gondoltam semmire, csak rá. Az elmém totálisan is kiürült, s másra sem tudtam gondolni, mint az elmúlt másodpercek eseményeire. Testem megdermedt, s nem mozdultam. Mindössze könnyeim hagyták el a szememet, melyek versenyeztek a kijutásért, oly' gyorsan folytak.

  - Nagu...? - suttogta Sakura, de én nem hallottam meg.

Ajkaim remegtek, mint a nyárfalevél, tekintetem mindennél fájdalmasabb volt, ahogy még mindig az játszódott le előttem, ahogy Obito itt hagyott engem. Az agyam semmi másra nem gondolt, csak erre. Amire pont nem kellett volna neki.

  Szemeimet fájdalmasan csuktam össze, s mire kinyitottam, már nem Kaguya dimenziójában voltam, hanem máshol. Egy jobb, és békésebb helyen.

  - Ho..Hol vagyok? - néztem magam köré.

A gyönyörű kékség, mely körülvett nem volt mindennapi.

  - Hát végre itt vagy - ez a hang..

  - Obito? - fordultam meg teljesen, s maga, Obito állt előttem.

Lélegzetem felgyorsult, s gyors léptekkel rohantam hozzá, míg a közelébe nem értem, s neki nem ütköztem testének, mely megtartott attól, hogy ne essek el. Mérhetetlen erővel öleltem őt át hamar. Nem akartam elengedni. Soha.

  - Szóval vége, igaz..? - suttogtam magam elé.

  - Vége..sajnos..

  - Soha többé nem láthatlak, igaz? - hajoltam el, hogy szemeibe tudjak nézni.

  - Nem. De itt leszek veled - húzódott picit távolabb - Szóval, mihez kezdesz ezután? - mosolygott rám.

    - Nem tudom Obito, egyszerűen nem - csordultak ki a könnyeim - Már nem maradt semmi, amire támaszkodhatnék. Semmi..

  - Ne ragadj le a múltban, Nagu.  

  - Könnyű azt mondani - nevettem fájdalmasan, miközben könnyeimet töröltem.

  - Bár, hogy is változhatnál meg, a múltadat hátrahagyva, ha te mindig az az érzékeny, s szeretettel teli lány leszel, akit megismertem.

  - Vége van. Nincs többé az Akatsuki. És te se vagy többé.

  - Nem mondom azt, hogy feledj el minket, mert tudom, hogy képtelen lennél rá - hunyta le szemeit -  Viszont vannak emberek, akiknek hamar belophatod a szívébe magadat. Hisz te is tudod...

  - Mit?

  - Téged mindenki szeretett az Akatsukiban. Nem is kicsit - nézett rám, gyönyörű mosolyával.

Leblokkoltam Obito kijelentésén.

Könnyeim folytak, a maguk tempójában.

  - Szóval mások is így fognak érezni irántad. Viszont tudom, hogy van valaki, aki nagyon fog örülni majd, ha láthat.

  - Heh? Kicsoda..?

  - Yamato - válaszolta.

  - Yamato más tészta - sóhajtottam fáradtan.

  - Majd lesz valami - sóhajtott ő is, ám ő mosolyogva - Egyébként, ugye tudod, hogy az Akatsuki nem tűnt el teljesen? - vonta fel a szemöldökét mosolyogva.

  - Már megint milyen hülyeségeket beszélsz?

  - Hidan feje még ott van a Nara erdőben.

  - Jézusom, de beteges vagy már - löktem meg a vállánál.

Ő csak jót mosolygott ezen.

  - Nem tudom, hogy emlékszel-e, de jó pár éve, mikor elhagytuk az Akatsukit, és a szüleimet kerestünk, feltettél nekem egy kérdést.

  - Mégpedig?

  - Azt mondtad, hogy mondjam el, ki a három legfontosabb ember az életemben. Nem válaszoltam neked, és utána már nem is tudtam. De mindvégig tudtam a választ.

  - Nos, akkor így utolsó pillanatokban megosztod velem? - lépett közelebb hozzám.

  - Deidara, Hidan, és a legfontosabb, te Obito.

  - Jó érzés ezt hallani tőled. Nagu - lett komoly - Köszönök mindent, tényleg. A felejthetetlen emlékeket, azt, hogy felnyitottad a szememet. Minden egyes pillanatot köszönök, amikor része voltál az életemnek. Sose fogom elfelejteni egy kalandunkat sem. Mind itt van legbelül - tette kezét a szívére - És itt is marad. Míg világ a világ. S mivel mi már nem élünk, ezért arra kérlek, hogy találj ismét 3 olyan embert, aki a legfontosabb neked.

  - Szeretlek Obito. És köszönöm. Köszönöm, hogy vagy nekem.

Közelebb léptem, majd ismét megöleltem őt.

  - Amúgy ne haragudj, hogy megvárakoztattalak, de Kakashit ráncba kellett szednem.

  - Mégis mivel? - húzódtam el.

  - Neki adtam a Sharinganom, így már kettő van a birtokában. De elfog tűnni, egyből, ahogy én véglet eltűnők.

  - Legalább Kakashi is tud addig harcolni.

  - Egyébként, had kérdezzek valamit.

  - Mondd.

  - Mióta feléledt a Sharinganod, nem volt olyan, hogy képeket láttál.

Összerezzentem. Volt. Nem is egyszer.

  - Sokszor. Nagyon sokszor..Azonban azokban a látomásokban, nem akármilyen emberek voltak...

  - Uchihak, igaz?

  - Igen - suttogtam - Mindig is választ akartam kapni, hogy miért de nem kaptam. Sőt, nem is mondtam el senkinek.

  - Uchiha vagy - sóhajtott mosolyogva - A vér teljesen összeköt minket. Tudod, mindig is azt mondták, hogy az Uchihak azok, akikben a legtöbb szeretet lakozik. És te ezt be is bizonyítottad. A vér nálad nagyon durván összeköt a többi Uchihaval, így lehetőséged volt, hogy lásd őket, életük valamelyik szakaszában, akárcsak egy pillanatra is.

  - Ennyi idő után örülök, hogy választ kaptam erre - vettem mély levegőt, majd kifújtam.

  - Egyébként - Obito ekkor már kezdett halványulni - Az a bizonyos este... - kezdett bele - Nem mindent árultak ám el Kimoriék.

  - Te..tudsz még valamit arról az éjszakáról?! - sokkoltam le.

  - Van egy személy, aki közel áll hozzád, s még mindig életben van. Ő tudja a teljes igazságot az aznapi estével kapcsolatban.

  - Ki az..? - suttogtam magam elé, lélegzet elállva.

  - Gondolkozz és rájössz - nevetett ki - Szóval, igazából van valami, amiről jobb ha tudsz.

  - Mi történt aznap éjjel, Obito? - lettem komoly. Szemeim még vörösek voltak, s csillogtak.

A fiú, ki előttem állt, egyre jobban halványodott. Obito elkezdett felém sétálni, s közben egyre halványabb lett kiléte. Mikor elém ért, csak akkor szólalt meg.

  - Hidan, mindvégig józan volt azon az éjszakán - mondta el a zord igazságot.

A szívem összerezzent. Mi...? Az nem lehet.

Obito, amint kimondta az igazságot, lejjebb hajolt, majd szorosan megölelt, s egy puszit nyomott a homlokomra

  - Vigyázz magadra, Nagu. Hiányozni fogsz. 

Obito szorítása egyre halványabb és gyengébb volt, míg el nem tűnt örökre ebből a világból.

  Hirtelen és egy szempillantás alatt kerültem vissza a dimenzióba, ahol a többiek is voltak.

Mindent egyszerre akartam felfogni, de ez nem volt lehetséges. Túl sok dolog ért jelenleg. Csak annyit láttam, s fogtam fel jelenleg, hogy Kakashinak Sussanoja van. Hirtelen akartam megindulni, amikor éles fájdalom, s szédülés hasított belém. A világ egyre sötétebb lett számomra, míg a kemény föld nem lett a hely, ahol elestem. Szemeim versenytáncot jártak, hogy melyik tud minél tovább nyitva maradni. Ám mind a ketten vesztettek, ugyanis hamar lezárultak szemhéjaim, s a fájdalmas hasítás erősödött, míg eszméletemet nem vesztettem.

Remélem tetszett nektek ez a rész. Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről! ^^