56. Fejezet: A virág, mely utat mutat neked

Ezt a részt nem tervezem hosszúra, mivel csak egy kis kiegészítő

részt akartam, ami aprán, de folytatja a történetet.

Obito szemszög

Háború. Kitartás. Csalódás. Barátság. Fájdalom. Harciasság.

Ez a pár dolog az, ami összefoglalja azt az időszakot. Mindenhol harciasság tükröződött ki a fák mögül, ahol a Harmadik Nagy Ninja Háborút vívták az emberek. Az emberek kitartása nem volt mindennapi dolog. Küzdöttek, s meghaltak, azért, amiért eddig éltek, és boldogok voltak. Azonban a csalódás mindenkit utolért, ha nem küzdött elég keményen azért, amit valójában megakart védeni. A mi esetünkben sem volt ez másképp. Mi, a kortársainkkal és a sensei-einkkel együtt, mind azért küzdöttünk, hogy ez a megmaradt fájdalom, melyet a korábban elesett társaink hagytak ránk, elvonuljon. Ám megtanultam. Ebben a háborúban nálam a barátság mindennél előbb járt.

  Valakinek ez csak egy szó, egy fogalom, egy seb. De nekem mindennél többet jelentett, akkor.

Csak lebegek. Lebegek a semmiben, s a bizonytalanságban. Senki nem érint meg, s én sem tudok senkit megérinteni. Ez maga semmittevés. Az ismeretlen. De miért vagyok itt? Hogy kerültem ide? Azt szeretném tudni, de nagyon is...

Az első napom volt az akadémián. Az első nap, amikor megláttalak. A szüleim akkortájban még éltek. Emlékszem, félve, s bizonytalanul engedték el a kezemet, én pedig beléptem, oda, ahol minden elkezdődött. Alig találtam meg a termet, ami sok évre adott nekem ülőhelyet. Mikor beléptem, már akkor ott volt ő. Kakashi. Az apjával volt. Még én is ismertem annak idején az apját. Erős, bátor shinobi volt. Ám mégis túl sok volt a háta mögött az ellenség. 

  Mikor rápillantottam, ő csak felvonta az orrát. Egy pillanat alatt tudtam, hogy kettőnk között nem lesz mese. Nem ismertem senkit, így az első padsorokban foglaltam helyet. Senki nem ült ott még. Lassan Kakashi is helyet foglalt. Aztán jöttél te, Rin. Belépve az ajtón, valami mást éreztem. Gyönyörű voltál. Egy barátnőddel voltál, s a felső padsorban foglaltál helyet. Nem volt bátorságom hozzád szólni, amit a mai napig bánok.

Telt az idő. Teltek a napok, egészen addig, míg bátorságot nem merítettem magamon, s odamentem hozzá, beszélgetni. Persze Kakashi már akkor ott volt, mikor én odamentem.

  Hiába mondtam neked bármit, ő minden egyes szónál belém kötött. Mintha egy egyszerű kis hangya lettem volna, akivel oly könnyűséggel játszadozott a madár. Akkor kezdtem el utálni Kakashit. Akkor döntöttem el, hogy ő meg én soha nem leszünk barátok.

Ahogy telt az idő, úgy közeledtem feléd. Ám, hiába utáltam Kakashit, volt, amikor legszívesebben mellé álltam volna. Hogy mikor? Mikor az apja meghalt. Egyedül maradt. Senki nem volt mellette. Segíteni akartam neki, de az ő büszkesége fontosabb volt bármi másnál, így nem fogadta el a segítségemet. Elegem lett, s eldöntöttem, hogy nem segítek neki.

  Nemsokkal az én szüleim is távoztak eme világból. A magány, amit éreztem elviselhetetlen volt.

Volt egy kötelékem, ami eltűnt, mint a köd. Mivel árva lettem, mindenki magasról leszarta hogy mi van velem. Mivel semmit nem értem az ég világon. Semmit.

Kakashival ugyanarra a sorsra jutottunk, mégse értettük meg egymást. S én voltam az, akit mindenki lenézett...

  Kakashi volt az osztály legjobb tanulója. Kiváló diák volt, kimagasló tehetséggel. Ezt tudtam én is jól, anélkül, hogy az orrom alád dörgölte volna. Mégis megtette nap, mint nap.

Hibáztam, napról napra. Késtem mindenhonnan, napról napra. Senki nem fogadott el olyannak, amilyen vagyok, napról napra. Csak te. Te voltál az egyetlen, Rin, aki látta bennem az igazi lelket, s azért fogadott el, amilyen voltam. Ám túlságosan is tisztelted Kakashit, ami nekem mocskosul fájt...

Mihelyst egy csapatba osztottak minket, én rettenetesen boldog voltam, amiért Rint kaptam csapattársamul. Azonban Kakashinak egyáltalán nem örültem.

  Eljött a napja, hogy találkozzunk a senseiünkkel.

  - Késik? - néztem az osztályteremben lévő faliórára.

  - Gondoljkodj már - flegmázott velem Kakashi - Ő egy elit ember, akinek nem szokása elkésni, ellentétben veled.

Csak fintorogni tudtam rá. Pillanatokon belül kopogást hallottunk, melyről tudtuk, hogy valaki közeledik. Mikor belépett az illető, megláttuk, hogy a senseiünk nem más lesz, mint Konoha Sárga Villáma, Namikaze Minato.

  - Elnézést a várakozásért. Kicsit megcsúsztam - szólt zavartan.

Incselkedve Kakashira pillantottam, jelezve, hogy igazam volt. Ő mit sem törődve velem, lépett közelebb a felnőtthöz, majd köszönt neki.

  - Hatake Kakashi vagyok - hajolt meg.

Irritál. Irritál. Irritál. Irritál. Irritál. Irritál, és Irritál! Mindennél jobban idegesít! Lenéz...de nem lesz ez így sokáig. Ha én leszek a Hokage, akkor nem lesz így!

Megakarom védeni. Mindennél jobban! Nem számít más...csak az, hogy ő biztonságban legyen...

A Harmadik Nagy Ninja Háború. A shinobi világ egyik legkegyetlenebb időszaka.
  Halottak. Vér. Borzongás. Veszteség. Minden. Megígértem Rinnek, hogy megvédem, s én leszek a Hokage. De mégis mit csinálok?! Semmit! Semmire se vagyok jó! Ha jó lennék bármire is, akkor most nem történne ez. Rin nem sírná ki a szemeit, a fájdalomtól, s Kakashi nem omolna ismét össze, főleg most, mikor végre barátok lettünk. 

  Csak fájdalmat érzek a jobb oldalamon, míg Kakashi kirángatja Rint, hogy legalább ők megtudjanak menekülni, s ne végezzék úgy, mint én.

Fáj. Eszméletlenül fáj az, hogy mennyire nyomja a testemet a szikla. Ám, ez a fájdalom nem ér fel ahhoz, amit azért érzek, mert Rinéket itt kell hagynom. Megkel szakítanom a kötelékeimet, s itt hagyni mindent ezen a világon.

  - Huh? - hirtelen nyitódtak ki a szemeim. 

Ismét itt vagyok. Abban, a reménytelen semmiségben, amiben eddig voltam.

  - Most aztán tényleg mindent elcsesztem - mosolyogtam magam elé, egy halk suttogás következtében.

  - Obito - szólt mosolyogva egy hang, amit egyből megismertem, s fel is kaptam rá a fejemet.

  - Rin... - suttogtam sokkolva magam elé.

A lány itt áll előttem, teljes életnagyságban.

  - Rin - suttogtam ismét, ám most elgyengülve, s fájdalmasan.

  - Mit csinálsz itt Obito? - lépett közelebb, míg sétálni nem kezdett felém - Neked nem itt kéne lenned.

  - Mindent elrontottam - hunytam le a szememet - Már mindennek vége.

  - Honnan veszed? - állt meg előttem mosolyogva - Még visszatérhetsz, hogy mindent helyrehozz.

  - Hát nem érted Rin? - nyitottam ki hirtelen, idegesen a szemeimet - Nincs mit helyrehozni!

  - Mert így állsz hozzá - tűnt el a mosoly az arcáról  - Tettél nekem egy ígéretet.

  - Annak már vége. Rossz utat választottam, rossz döntéssel.

  - Még helyrehozhatod - fogta meg a kezemet. 

Az a melegség, még mindig megnyugtatott.

  - Mindennek vége, Rin - szóltam keserves hangon.

  - De Nagu még mindig hisz benned.

  - Huh? - kaptam rá hirtelen a tekintetemet - Miket beszélsz, Rin...? - suttogtam magam elé.

  - Nagu hisz benned. Mindig is hitt. Te voltál az ő támasza, ő pedig a tied. Nem volt már rám szükséged.

  - Dehogyis nem! Mindennél jo..

  - A-a - rázta meg a fejét, ezzel közbe szólva nekem - Hisz miért kellek én, ha már van egy olyan ember melletted, mint ő? - mosolygott - Nagu rettenetesen szeret, s fontos vagy neki. Hozzám túl hamar érkeztél. Még van egy kis dolgod, az élők sorában.

  - De hibákat vétettem. Szörnyűeket.

  - Hibát? - kuncogott édesen -  Hisz létrehoztad az Akatsukit. Jó, lehet hivatalosan nem te, de létrehoztad. Embereket kulcsoltál össze, hogy kötelékeket hozz köztük létre. Ha nincs az Akatsuki, akkor Naguval se találkozol. És gondolom megbántad volna, nem? - mosolygott.

  - De - mosolyogtam halványan.

  - Nem szegted meg az ígéreted. Csak egy másikká alakítottad át.

  - Másikká?

  - Nagunak tetted, ezt az ígéreted. Emlékszel? - simította meg a kezemet.

Tudtam milyen ígéretről beszél. Túlságosan is.

  - Igen. Emlékszem - hunytam le a szememet.

  - Na látod. S tudd. Én mindig figyellek rád, innen fentről, akárhogy is alakulnak a dolgok.

  - Rin... -  a testem elgyengült, ahogy a szavakat adta nekem.

  - Hisz szerintem te is tudod már - engedte el a kezemet - Eddig én voltam, de most már, Nagu az.

  - Huh...?

  - Nagu, a virág, mely utat mutat neked.

Rin szavai megleptek. Nagyon is. Különös érzés kezdett kavarogni bennem.

  - S ne feledd. Én mindig figyelni foglak - távolodott el tőlem végleg.

  - Rin! - utána akartam nyúlni, ám ő eltűnt, a s mellkasomba éles fájdalom hasított.

Összerezzentem, mire meg is dermedtem. 

Sötét. Sötétben voltam, ám nem voltam tehetetlen. Éreztem mindenemet, már csak az utolsó lépést kell megtennem: kinyitnom a szememet.

  Lassan, s biztosan nyitottam ki szememet. Magam előtt, nem mást, mint azt a személyt látta meg, aki jelenleg mindenné többet ér nekem.

  - Obito? - suttogta Nagu érzékeny hangon, aggódó arccal, rám nézve.

Remélem tetszett nektek ez a rész. Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről! ^^