59. Fejezet: A megváltás napja

Heyho! 💗

Kisninják hát eljött az idő, mikor a háború is véget ért.

Nincs nagy hozzáfűzni valóm a részhez.

Kellemes Olvasást!💗

Nem tudom mennyi ideig voltam eszméletlen állapotban, de amikor felébredtem, nagy morajlást hallottam magam körül. Szemeimet kinyitottam, s ezzel együtt fel is ültem. A látvány megdöbbentő volt. A kövek, illetve a sziklák gyors ütemben hullottak a földre. A világ kezdett összeomlani. Tovább meredtem a környékre, amikor valaki hirtelen elkapta a derekamat, s magával rántott. Ijedten néztem az illetőre, aki megmentett attól, hogy a sziklák összezúzzanak.

  - Végre felébredtél - szólalt meg Kakashi. Ő mentett meg.

  - Kakashi! Mi történik itt?! - pillantottam fel rá.

  - Narutoéknak sikerült legyőzni Kaguyat, ám ahogy ezt véghezvitték, a világ elkezdett összeomlani.

A körülöttem történő dolgokra összpontosítottam. Minden katasztrofális volt. A világ nem volt a régi, kezdett meghalni. A kövek, s sziklák, melyek vagy apróbbak voltak, vagy hat méretűek, nagy sebességgel közelítették meg a földet.

  Kakashi egy biztos ponton letett, ahol Narutoék is voltak.

  - Szóval sikerült - néztem rájuk nagy örömmel, ám ekkor eszembe jutott, hogy mi történt, mielőtt eszméletemet vesztettem volna.

  - Kakashi-sensei! A szemed! - szólt hirtelen a másik lány.

Tekintetünk Kakashira szegeződött, s azon belül is a szemeire. Bal oldali szeme már nem tükrözte a Sharingant.

  - Obito - suttogtam magam elé.

Azzal, hogy Uchiha Obito meghalt, vitte magával Kakashi szemét is.

  - Várjatok - néztem rájuk hirtelen - Ha Kaguyat legyőztétek, hol van Fekete Zetsu?

Narutoék, ahogy kimondtam szavaimat, szemükkel keresni kezdték az ellenséget. Pár másodperc telt el, mikor Naruto tekintete megállt egy irányba.

  - Ott van"ttebayo - indult el, azonban én elkaptam a karját - Nagu?

Szólni akartam, de hirtelen elállt a szavam.

  - A..Bijuuk..? - volt minden szó, amit kitudtam mondani.

Magunk fölé pillantottam, s a Tíz Farkút véltem megpillantani. A légkör ekkor megváltozott. A sziklák, melyek eddig lefele zuhantak, most irányt váltottak, és egyenesen a Tíz Farkúnak csapódva növekedtek. A már említett Bijuu, kiköpte magából Madara, aki tőlünk kilométerekre ért földet.

  - Madara - hagyta el a suttogás ajkaimat.

Naruto ekkor hirtelen eltűnt. Tudtuk, hogy Fekete Zetsu megy elintézni.

  - Végre vége van - sóhajtottam nagyot.

  - De azért azt ne feledjük, hogy ki miatt volt ez az egész - nézett rám a másik Uchiha.

Szúrósan néztem rá, s Sakura amint észrevette ezt, próbálta oldani a feszültséget.

  - Amint hazaérek veszek egy nagy fürdőt, hogy minden porszemet lemossak magamról! - nyújtózott nagyot - De várj! Hogy a francba jutunk haza, a saját tér-időnkbe?! - nézett rám ijedten.

  - Igaz! - ijedtem meg én is - Hogy a francba jutunk haza?! - néztem Kakashira.

Ám, ahogy ránéztem a férfire, ő kezdett halványodni. Hirtelen kaptam a tekintetemet Sakurara, aki ugyanígy járt. Saját kezeimre pillantottam, s ijedten véltem felfedezni, hogy én is kezdek eltűnni. Naruto, épphogy csak visszaért, hirtelen mind eltűntünk, a következő pillanatban pedig a háború helyszínén voltunk.

  Meglepetten néztem körbe, s a volt Kagék vettek minket körül. Egytől egyik.

Tőlünk pár méterre hangos puffanást hallottunk. Tekintetemet efelé vezetem, s Madarat pillantottam meg a földön heverni. Lábaim megremegtek, ahogy egész testemmel felé fordultam. Léptem előre egyet, s tekintetem aggodalmat tükrözött.

  Éreztem, hogy valaki feltűnően néz, így ennek a személynek szenteltem pillantásaimat. Ez az ember, nem más, mint Naruto volt. Komor tekintetével csak bámult rám, majd mosolyra húzta ajkait, s a nagyapám felé biccentet.

Az aggodalmam elérte a csúcspontot, majd hirtelen Madara mellett teremtem.

  - Nagu...? - suttogta alig hallhatóan, én mégis meghallottam.

Pontosan tudom, hogy Madara miket tett. Hogy majdnem megölt engem, valamint Sasuket. Ám ennek ellenére a gyűlöletem elszállt iránta, s a családi szeretet maradt helyette.

  Térdeim a kemény földnek ütköztek, ahogy térdre rogytam, közvetlen mellette.

Hashirama pillanatok alatt kettőnk társaságába invitálta magát.

  - Hashirama..? - ejtette ki ezúttal az első nevét.

  - Mindez..nem történik meg, ha akkor máshogy cselekszünk - térdelt le az Első, a haldokló férfi mellé.

  - Mivel Madara is Jinchuuriki volt egy darabig, és eltávolították belőle a Bijuut, megfog halni. Igaz? - beszéltem magam elé, semleges arckifejezéssel.

  - Meg - válaszolt egyszerűen Hagoromo.

A torkom összeszorult, eme szó hallatán.

  - Nagu... - szólt hirtelen Madara, rám pillantva. Persze hangja halk volt - Kérlek, bocsáss meg - suttogta maga elé, hisz máshogy nem tudott beszélni.

Csak megráztam a fejemet mosolyogva.
  - Tudom milyen, mikor a szívedet ellepi a sötétség - hunytam le szemeimet, majd mikor felnéztem, Hashiramat kezdtem vizslatni.
  - Sose jött el azaz alkalom, amikor ihattunk volna kettőnkre - mosolygott gyengéden az Első.
  - Nem bizony - suttogta Madara.
A szíves kissé összerezzentent az elmúlt másodpercekben történtek miatt.
  - Ha belegondolunk - kezdtem bele mondandómba - Mindez nem következik be, ha akkor, a ti időtökben, nincsenek a klánok közti háborúk - zártam le halkan.
  - Pontosan - sóhajtott Hashirama - De a múlton nem lehet már változtatni. A múltunk lezárult, a jelenünk most történik, a jövőnk pedig ti vagytok - emelte rám tekintetét.
  - Bár ha nincs ez az egész, nem találkoztam volna soha veled már az életben - pillantottam haldokló nagyapámra - És soha nem láthattam volna, hogy.. - ekkor elrezzent a hangom, s tekintetem fátyolos lett - ...hogy milyen erős shinobi is voltál valaha...és..apa se mesélt nekem rólad soha.. - szóltam rettentően halkan - ..semmit - ekkor szememből pár apró könnycsepp gurult le.
  - Ártottam neked...és a barátaidnak...ezek után képes vagy értem könnyeket oltani..?
  - Igen - néztem rá, egy őszinte, ám mégis fájdalmas mosoly mellett - Hiszem mi egy klánba tartózunk!
  - Egy klánba, mi? - nézett az égre Madara - Klán... - nézett rám halványan - Barátok... - nézett az elsőre.
Hashirama csak rám mosolygott halványan. Könnyeim folyása abbamaradt, s helyette szememet a pirosság vette át.
  - Szóval...ilyen ezeket.... - Madara szeme kezdett lehullni, beszéde pedig egyre halkabb lett - érezni -  suttogta el utolsó szavát, majd szemei lezáródtak örökre.
Összetorzult arccal néztem rá Hashiramara, aki csak lehunyta szemeit.
  - Vége van.. - suttogta maga elé, a rózsaszín hajú lány.
Naruto ekkor észrevette végre Kuramat, majd nagyokat kiabált futott felé.
  - Hé, Kurama! - szólt boldogan - Hiányoztam? - ugrott a Bijuu elé - Mert te nagyooon hiányoztál"ttebayo!
  - Ne üvöltözz már! - szólt rá a rókadémon.
Csak jót mosolyogtam mindezen.
  - Most, hogy minden helyrejött - kezdte el mondanivalóját Hagoromo - Visszaküldöm a holtakat oda, ahova eredetileg tartoznának.
Naruto ekkor Minato felé pillantott. Had búcsúzzon el tőle. Így lesz a legjobb.
  Felálltam, majd szememet egyből megszúrta egy férfi, akire aprót mosolyogtam, majd hozzásiettem.
  - Szóval visszamentek - néztem Tobiramara.
  - Ami azt illeti igen. Nekünk már nincs itt dolgunk. Épp elég rendellenes az, hogy mi itt voltunk - Tobiramaból ekkor egy halk kacaj távozott - Bár ezt pont én mondom, aki megalkotta ezt a Jutsut. Kérlek a továbbiakban ügyeljetek rá, hogy más ne használja.
  - Hát ami azt illeti - néztem rá félmosollyal - Jelenleg Orochimaru és én tudjuk használni csak.
  - Te mikor tanultad meg? - lepődött meg.
  - Tanultam egy Jutsut, melynek következtében megkaptam az Edo Tenseit, mint Kiegészítő Jutsu - magyaráztam.
  - Értem - sóhajtott mosolyogva - Akkor jól használd. Nem akarok még egyszer itt csámpázni, azért, mert egy Uchiha ismét használta az Edo Tenseit.

  - Ez az Uchiha nem fogja használni - mutattam magamra - Te meg szokj le arról hogy az Uchihakat veszed ennyiszer a szádra! - mutattam rá gúnyolódva - A végén még túl sokat fogok csuklani.
  - Te pedig a szemtelenkedésről - nézett rám felvont szemöldökkel.
  - Megpróbálom - vontam vállat.
Tobirama ekkor kezdett halványodni, majd egyszer csak feloldódott az Edo Tenseie, s az igazi alakja, halvány fénysugárban kezdett felfelé emelkedni.
  - Köszönök mindent - néztem rá hálásan, ahogy megláthattam szemei valódi gyönyörűségét.
  - Én is - viszonozta mosolyát, majd a többi Hokageval együtt végre nyugovóra térhettek.
Az Edo Tensei darabkái csak úgy szálltak a széllel, ahogy a bennük lévő emberek távoztak.
  Igazság szerint még soha nem láttam a Bijuukat. Így meglepetésként ért, hogy itt láthatom mind a 9-t.
  - Mivel Naruto hordozza a Bijuuk erejét, Sasuke pedig a Rinnegant, a patkány jelét megformálva, véget vethettek az egész Jutsunak - magyarázta a Hat Út Bölcse.
Furcsa érzés járta át a testemet, de nem tudom, hogy mi lehetett az.
  Naruto közelebb lépett, hogy teljesítse ezt. Azonban Sasuke máshogy cselekedett.
  - Igen... - szólt - Előbb azonban kivégzem az öt Kagét, akik a Mugen Tsukuyomiban vannak.
Mind blokkolva kíséreltük végig a fiút.
  - Mit mondtál Sasuke?! - szólalt meg először Kakashi - Mi van az öt Kageval?!
  - Oh, és...uralmam alá hajtom az összes Bijuut, és mindegyikötőktől megszabadulok!
Sasuke ekkor gyorsan cselekedett, s Genjutsuba zárta a Bijuukat.
  - Genjutsu... - suttogtam magam elé.
  - Komolyan ez lenne az álmod?! Ismét a bosszú?! - lett ideges Kakashi.
  - Való igaz, hogy régen ez hajtott. Azonban...ezúttal más jár az eszemben. A forradalom!
  - Forradalom?! - szóltam halkan, a fejem pedig egyre jobban lüktetett.
Mi történik velem, már megint?! Nem nagyon fogtam fel a helyzetet a jelenlegi állapotommal, így már csak arra lettem figyelmes, hogy Sakura egyre jobban közelíti a földet. Odateleportáltam magam, majd még időben elkaptam őt. Naruto és Sasuke eltűntek, ahogy Hagoromo is.
  - Most...mi lesz? - suttogtam magam elé.
  - Nagu - nézett rám dermedten Kakashi.
  - Huh? - pislogtam a férfire párat - Mi az?
  - A szemed! - szólt hadartan - A jobb szemedben feléledt a Rinnengan!
Ahogy kimondta, ledermedtem.
  - De...akkor hogyan nem vettétek észre..? És én sem..? - szóltam halkan.
  - Lehetséges, hogy te is külön tudod aktiválni, mint a bátyád - magyarázta Kakashi, ami nem is tűnt akkora hülyeségnek.
  - Bár - szóltam magam elé, majd a szememre koncentráltam - Na?
  - Most nincs aktiválva.
Újra a szememre koncentráltam.
  - Most igen - szólt Kakashi meglepve.
  - De mégis mitől aktiválódott? - kérdeztem a férfitől, miközben Sakurat lefektettem a földre.
  - Obito halála - nézett rám, de úgy, mint aki rájött a válaszra.
És talán igaza van, s rá is jött. Obito halála lehet akkora hatású, hogy aktiválódjon a Rinnenganom. Viszont most ismét eszembe jutott Obito...
  - Nagu! - hallottam meg a hangom, egy lány szájából.
A hang felé fordítottam fejemet, s nagyon megörültem, ugyanis Kimori futott felém. Ahogy feldolgoztam, hogy ő az, lábaim gyors iramot kezdtek el felvenni, s rohantam a lány felé. Mikor elé értem, szoros ölelésbe fogtuk egymást.
  - Jól vagy, semmi bajod! - beszéltem magam elé, miközben majd' megfojtottuk egymást.
  - Annyira aggódtam! - szólt keservesen.
Percekig öleltük egymást, míg képesek voltunk eltávolodni. Ahogy ezt megtettük, én szembetaláltam magamat a bátyámmal, aki kisebb sokkot kapott, amint belenézett szemeimbe.
  - Rinnengan... - hagyta el halk suttogás a száját - Mi történt? - kérdezte összetorzult arccal.
  - Obito - néztem oldalra.
Kimori a szájához kapott ijedten.
  - Ugye nem...?
  - De - erőltettem egy fájdalmas mosolyt az ajkaimra, közben pedig rájuk vetettem pillantásomat - De ne beszéljünk erről - ráztam meg a fejemet - Guro merre van? - néztem magam köré hátha meglátom a fiút is.
  - Kenjit keresi. Valahova eltűnt - szólt a lány.
  - Mi történt Kaguyaval, meg veletek? - lépett közelebb hozzám Akemi, majd megsimította koszos karomat.
  - Majd - nyeltem le félelmemet - elmondom.
A testvérem csak bólintott egyet, mire én fájdalmasan ránéztem. Ő közelebb lépett, majd hirtelen átölelt. Ölelése nyugtatásképp hatott rám, amitől nem voltam már annyira feszült. Na jó, ez enyhe túlzás volt. Inkább csak azt érte el, hogy abban a pillanatban ne sírjam el magam.
  Kimorival és Akemivel visszamentünk Kakashihoz.
  - Yo, sensei - vigyorgott a férfire.
  - Sensei? - vontam fel a szemöldököm a kettő fiúra.
  - Gyerekkoromban párszor edzett engem, így ráragadt ez a név - nézett a testvérem az égre.
  - Ezután mihez fogsz kezdeni? - mérte végig Kakashi Akemit.
  - Nem tudom - vizslatta továbbá is az eget - Talán visszatérek Anomiékhoz. Bár már azon is gondolkodtam, hogy jó lenne Konohaban élni. Szóval az első opciót szerintem elvetem, és a másodikat fogom megvalósítani - nézett ránk egy mosoly mellett.
  - De jó, hogy neked csak ezeken kell gondolkodnod. Én például még mindig nem tudom felfogni, hogy itt vagy - néztem rá idegesen.
  - Mondtam már, hogy ne haragudj!
  - És ezzel mondd, mennyire megyek?! - emeltem meg rá a hangomat.
  - Mindenesetre ne veszekedjetek - próbált minket megnyugtatni Kakashi.
  - Nem veszekszünk - jelentettem ki - Csak hangosan beszélünk.
  - Aha. Vettük észre - nézett ránk Kimori bambán.
  - Mondd csak - vetett pillantásokat a felnőtt Kimorira - Te nem Sakura klánjából származol?
Kimori csak pislogott Kakashira, majd elnevette magát.
  - Ha annyi pénzem lenne, ahányszor már kérdezték ezt, hogy a Haruno klánból való vagyok e, akkor gazdag lennék - legyintett mosolyogva - Nem, Uzumaki vagyok.
  - Uzumaki? Se vörös haj, se bíbor lila szem - nézte végig Kakashi a lányt.
  - Anyától örököltem a kinézetem. De, ha jobban megnézed a testvérpárt, akkor róluk is lerí, hogy nem az Uchiha felmenőktől örökölték a kinézetet, hanem a Senjutól.
  - Igaz is - nézett ránk Kakashi - Az egyik felmenőtök Senju.

Míg Naruto és Sasuke az élet csatáját vívták, mi nem tudtunk máshogy cselekedni, mint csak várni. Várni a csodára, hogy minden rendben lesz. Vártunk. Vártunk, míg hajnalodni nem kezdett. A nap már ment le, mikor észhez kaptunk.
  - Megnézem őket - álltam fel, ám Kakashi elkapta a karomat.
  - Hagyd őket - szólt a férfi - Ezt kettőjüknek kell megoldani.
  - És ha nem sikerül Narutonak? - szólalt meg Sakura, aki nemrég kelt fel, a Genjutsuból.
  - Minden rendben lesz - beszélt maga elé Kakashi.
Ránk szállt az éj. Kakashi egy sziklának dőlve tért nyugovóra, míg Sakura és Kimori egymásnak dőlve aludtak el. Akemi is egy nagydarab sziklának volt dőlve, fejemet pedig a hasán fektettem.
  - Mondd - szólalt meg egyszer csak - Neked nem hiányoznak anyáék néha?
  - Alig ismertem őket - sóhajtottam - És utáltak. Semmire se emlékszem szinte belőlük...
  - Akkor mindegy is szerintem - bámulta tovább a csillagokat.
  - Miért neked? - vetettem rá tekintetemet.
  - Nem tudom. Az eléggé bosszantott velük, hogy nem szer...illetve, hogy amit akarnak veled tenni - szólt zavartan.
  - Mondd ki nyugodtan. Tudom, hogy mi volt a helyzet - fordultam a másik irányba, így arcom nem felé volt.
  - Ahj, te - simítottam meg a fejemet - De mit számít ez? Hiszen neked ott volt az Akatsuki, ami többet ért kettő otromba szülőnél. Nem?
  - De - szóltam egy halk mosolygással.

Végül sikerült mind a kettőnknek elaludni. Ahogy felkelt a nap, minket is felébresztett édes álmunkból. Már csak a többieket kell kiszedni ebből az álomból, és nyertünk. A pirkadat szúrta a szememet, s hamar fel is keltem rá.
  - Mi..? Reggel van?  - szóltam maga elé - Naruto! - szóltam hangosabban, mire Sakurat és Kakashit felkeltettem.
  - Reggel van? - nyitotta ki szemeit a lány.
  - Nagu - állt mellettem Akemi és Kimori pedig mellette - Megkeressük Guroékat. Majd találkozunk Konohaban - mosolygott felém a barna hajú.
  - Ígéritek? - néztem rájuk hirtelen.
  - Ígérjük - mosolygott rám Kimori.
Ekkor mind a ketten hátat fordítottak nekem, s eltűntek a reggeli napsütésben.
  - Nagu - szólt a másik férfi is, mire félé fordultam - Mi Sakuraval elmegyünk Narutoékhoz. Kérlek, te maradj itt, hátha történne valami.
  - Jól van. De Kakashi - szóltam utána, mikor elindultak - Hozzátok őket épségben vissza.
Kakashi bólintott, majd Sakuraval elmentek.
  Hirtelen nagyon egyedül éreztem magam. Ahogy most itt ülök, és a kellemes reggeli szél hasítja a bőrömet, belegondolok, mennyire egyedül maradtam. Se Obito, se Deidara, se Itachi, se Hidan, se senki. Egyedül maradtam.
  Való igaz, hogy birtokomban van az Edo Tensei, azonban az nem lenne olyan, mintha tényleg itt lennének velem. Meg ígéretet tettem Tobiramanak.
  10 percet se vártam, amikor visszatértek Narutoval és Sasukevel. Míg Sasukenek a bal, addig Narutonak a jobb karja hiányzott.
  - Mi..mi történt? - sokkoltam le. A Rinnenganom be volt kapcsolva.
  - Asszem nekünk is van mesélni valónk, és neked is - mutatott Naruto a meglévő kezével a szememre.
Csak halkan elnevettem magamat.
  A fiúk közös erővel megformálták a patkány jelét, s a Végtelen Álom kezdett összeomlani. Az emberek kezdtek felkelni, végtelen álmainkból. Azonban engem egy személy érdekelt jelenleg. Egyetlen egy. Őt pedig pontosan tudtam, hogy hol van, illetve merre.
  A férfi felé siettem, azonban még nem láttam őt. Ám pár perc múlva megláttam teljes egészében, ahogy a Jutsu leoldódik róla. Lábaimat szedtem, rohantam ahogy csak tudtam, hogy odaérjek Yamatohoz. Másodpercek alatt hozzáértem, majd időt sem hagytam neki, hogy felfogja a történéseket. A nyakába ugrottam a barna hajúnak, s oly' erősen szorítottam, hogy csodálkozom, hogy nem fulladt meg.
  - Nagu? - suttogta eléggé meglepetten.
  - Sajnálom - szóltam keservesen.
Könnyeimnek nem tudtam megálljt parancsolni, így jöttek maguktól, mint esőfelhőből a cseppek, melyek a talajt szántották.
  - Mindent...mindent - fogtam őt szorosabban.
Nem tudtam uralkodni az érzéseimen. Az, hogy Obitot elvesztettem, és most Yamatot visszakaptam, összekuszált bennem mindent. Jelenleg kijött belőlem minden fájdalmam, ami a háború alatt ért engem.
  A fájdalomtól okozott hangok, melyek halkan távoztak belőlem, összerezzentették Yamatot. Nem akartam őt ezzel zavarni, de nem tudtam magamon uralkodni.
  - Hé, mi történt? - szólt zavartan.
  - Minden...minden - suttogtam magam elé.
Szemeimet felnyitottam, ám felesleges volt, hisz a tekintetem fátyolosabb volt, mint bármi más.
  - Annyira örülök, hogy itt vagy - szóltam alig halhatóan, ám ő mégis meghallotta.
S ebben a pillanatban jöttem rá, hogy a sok éves üldözés, és összetalálkozás eredménye az lett, hogy Yamato fontos lett nekem. De azt, hogy milyen formában is, még nem tudom magam sem.
  - Hé, - tolt el magától, majd komoran meredt rám - mégis megmagyaráznád, hogy mi ez a viselkedés? - vonta fel rám a szemöldökét.
Rosszul estek a szavai, s élesen hatoltak belém, mint egy kés.
  - Ne szórakozz már velem! - törtek ki még jobban a könnyek belőlem, s hangom is megemelte rá - Tudod te min kellett átmennem az elmúlt napokban?! - néztem rá fájdalmasan - Az Akatsukinak vége - hajtottam le a fejemet.
  - Mi? - dermedt meg - Amióta Orochimaru elrabolt, én semmit se tudok a történtekről.
  - Majd Narutoék - vettem mély levegőt - Mindent elmondanak. Lehet, hogy én átálltam hozzájuk, de esélyes, hogy bebörtönöznek...
  - Mi?! Na ácsi! Te a mi oldalunkon vagy?!
  - Már egy jó ideje -  vettem mély levegőt, majd kifújtam - Mielőtt a Jutsu magába szippantott volna, megörültem. Hisz újra láttalak. Ám ez sem tartott sokáig. Most pedig te egyből letámadsz. Hát köszönöm szépen! Meghalt minden társam, és még te is így viselkedsz! - néztem rá keservesen.
  - Az egész Akatsuki...halott?
Csak aprót bólintottam.
  - Oh... - volt minden szava hozzám.
Talán hiba volt az, hogy így kimutattam felé az érzéseimet. Hatalmas hiba...
  Felálltam, hogy elmenjek, azonban ő megakadályozott ebben.
  - Nagu - szólt lágy hangon utánam - Várj.
Tekintetemet rá vezettem, mire ő karon ragadott, majd magához rántott egy laza mozdulattal. Nagyon meglepődtem, így a reakcióm is késő volt számára, ugyanis addigra már elengedett.
  Magam köré néztem. Mindenki kiszabadult a Jutsuból. Ezzel vége. Vége a háborúnak.


Eltelt pár nap. Az, hogy velem mi lesz, ma fog eldőlni. Ebben a percben. Ugyanis jelenleg itt állok, hogy a Hokage meghozza döntését felőlem. De ki az a Hokage, aki előtt állok? Nem más, mint Kakashi.
  - Szóval - köhintett Kakashi - Ebben a percben elmondjuk, hogy miként is döntöttünk felőled - szólt komoran.
Rajta, és rajtam kívül, még Sakura, és Naruto volt ott.
  Kissé zavartan néztem rájuk, holott jól tudtam, hogy mi lesz velem. Sasuket elzárták, azonban ma engedték ki. Ha őt, aki megölte az Anbu vezérét, megakarta ölni a Kagékat, és még számtalan dolgot csinált, elengedik, akkor velem mi lesz?
  - Te az Akatsuki tagja voltál - kezdett bele Kakashi - A mi ellenségünk, aki leakarta vadászni Narutot, és elég sokszor megküzdött velünk, főleg Yamatoval. Sakura és Naruto - nézett a két említettre - szerint megbízhatunk benned. Viszont a sorsodról, még csak most fogok felszólalni.
  - Meg amúgy is - kezdtem bele egy nagy sóhaj mellett - Nincs már az Akatsuki - jelentettem ki - Magam is tudom, hogy nem fogok más bűnszervezethez csatlakozni.
  - Ez igaz - szólalt fel Sakura, majd Kakashirara nézett.
  - A háborúban ugyancsak nagy szerepet játszottál, ami a hasznunkra volt. Segítettél nekünk, hogy legyőzzük az ellenséget.
  - Csak azt tettem, amit helyesnek gondoltam - szóltam határozottan.
  - Igen. Ezt észrevettük - mosolygott Kakashi - S ezennel minden bűnöd aló felmentesítelek, és szabadon engedlek téged, Uchiha Nagu!
Megörültem, nagyon is. Hálás mosollyal hajoltam meg, ezzel kimutatva a tiszteletemet, és azt, hogy köszönöm.
  - Viszont próbálj meg belekeveredni semmi mocskos dologba - szólt zavartan a Hokage.
  - Rendben, és köszönöm! - néztem rá hálásan.
Sakura még maradt, ám én Narutoval elhagytam az irodát.
  - Ha jobban belegondolok - kezdtem bele a mondandómat, melyet a szőke fiúnak szántam - Mi még sose beszélgettünk normálisan.
  - Nem hát - gondolkodott el a fiú - Viszont most minden rendben van már"ttebayo! Viszont nekem még a jounin vizsgát lekel tennem - szólt sápadtan.
  - Menni fog az! - veregettem hátba.
  - Tényleg, Nagu - nézett rám hirtelen - Neked mi a legnagyobb rangod?
  - Jounin - mosolyogtam rá - De én már 15 évesen letettem ezt a vizsgát.
  - 15..évesen - nézett rám bambán Naruto.
  - Nyugi, neked is sikerülni fog - néztem rá biztatóan.
  - Remélem - nézett az égre, ahogy kiléptünk az irodából.
Az épület előtt Sasuke és Ino álltak.
  - Ha jól tudom, elmész - szólaltam meg, Sasukere nézve.
  - Jól hallottad - válaszolta nekem.
  - Hé, srácok! - csapta össze a tenyerét Ino - Mi lenne ha készítenék rólatok egy képet? Hiszen mégiscsak a ti érdemetek a győzelem.
Sasuke mosolyogva bólintott, míg mi Narutoval örömmel benne voltunk.
  Percekkel később Ino szerzett egy fényképezőgépet, majd pár kattintás után kész is lett a kép.

Hm...ideje lenne talán ismét levágatni a hajamat. A rövidet sokkal jobban szeretem, mint a hosszút.
  A kép után Sasuke elbúcsúzott, majd Naruto társaságában távozott tőlünk.
Sajnos a napokban leesett, hogy nincs hova hazatérnem. Egy ideig kivettem egy albérletet, viszont az nem az igazi. Mivel eddig az Akatsukinál éltem, nem volt soha igazi otthonom, s úgy érzem most nincs. Jelenleg nem tudom a helyemet a világban, szóval még megkel találnom.

Ahogy mentem haza (ami egyáltalán nem mondható az otthonomnak) beleütköztem egy ismerősbe.
  - Kenji? - lepődtem meg, ám mégis örültem neki.
  - Hm? - pillantott rám - Nagu! - lepődött meg, egy mosoly mellett, majd szorosan átölelt.
Mikor végre elengedett, én kissé komoran néztem rá.
  - Jó, hogy összefutottunk - kezdtem bele - Beszélni szerettem volna veled.
A fiú kérdő pillantásokat vetett rám, majd végül kerestünk egy csendes helyet, ahol nyugodtan tudunk beszélni.
  - Figyelj, tudom jól, hogy hogy érzel irántam. Viszont tudod jól, hogy miken mentem keresztül.
  - Én már réges-rég megértettem, hogy nem akarsz tőlem semmit. Csak tudod - kezdte pásztázni a földet - Nehéz kiverni a fejemből téged.
  - De nem is ismersz, Kenji - sóhajtottam nagyot - Csak aszerint tudod, amiket Akemi mesélt rólam.
Kenjinek még nem mondták el, hogy Akemi él. Ami szerintem már túlzás.
  - Jó, tudom - nézett rám gyengéden - Lehet...ez csak egy rajongás, nem tudom.
  - Azt majd te eldöntöd magadban, viszont én tudom hogy érzek, és ez végleges irántad.
  - Tudom - mosolygott rám halványan.
Miután beszéltem Kenjivel, nagy elhatározásra jutottam. Nem maradok Konohaban, hanem megkeresem az a helyet, ahol otthon lehetek. Pár dolgot pakoltam mindössze magamnak. A hajamat saját magamnak oldottam meg, hogy ismét csak vállig érjen.
  Délután elaludtam, de mielőtt ez bekövetkezett volna, pár emberrel közöltem, hogy elmegyek a faluból. Ahogy leszállt az éj, én magamra vettem az éber fekete köpenyt, amin egy kapucni is díszelgett. Táskámat a vállamra kaptam, így eltakarta azt a köpeny. Nem vittem sok mindent. A szekrényemen heverő képekre esett a pillantásom. Hidan képére, és Deidaráéra. Obitoval egy darab képem nem volt, és ez fájt a legjobban...mindössze az emlékeimben van az, hogy ő valaha is létezett. A szívem összeszorult, de nem sírhattam el magam. A képeket a táskám legmélyére helyeztem, majd kilépve az ajtón, bezártam azt, s a kulcsot a táskám mélyére helyeztem.

Ahogy átléptem a kaput, Izumoék nem szóltam, hiszen aludtak. Még egy pillanatra visszanéztem, Konohara, mely eredetileg az otthonom, amit ismét itt hagyok. Emlékektől duzzadva hagytam el, a valódi otthonomnak nevezett helyet.
  Ahogy haladtam a sötét erdőben, úgy éreztem, hogy valaki közelít felém. Rinnenganomat bekapcsoltam, majd hirtelen megfordultam, s egy fának nyomtam az illetőt.
  - Nem ismerős a helyzet? - mosolygott rám a férfi.
  - Yamato - suttogtam magam elé, majd elengedtem - Ne haragudj. De szólhattál volna, hogy te vagy!
  - És mi van ha megakartalak ijeszteni? - hullámzott az ujjaival.
  - Nagyon vicces - forgattam meg mosolyogva a szemeimet.
  - Küldetésen vagy?
  - Nem - válaszoltam egyszerűen - Te?
  - Orochimarura kell felügyelnem - mutatott egy nagy barlang felé, ahol valószínűleg a volt társam élt jelenleg - De ha nem küldetésen vagy, akkor mit keresel ilyenkor az erdőnél? - vonta fel a szemöldökét.
  - Tudod - kezdtem bele, kissé kínosan - Úgy éreztem, hogy a faluban nem találom a helyemet, ezért útnak indultam, hogy járjam a világot.
  - Oh - húzta kissé a száját, tekintete pedig a földet pásztázta - És mikor jössz vissza? - nézett rám.
  - Nem tudom - suttogtam magam elé - Valamikor biztosan - néztem rá egy halvány mosoly mellett.
  - Én azt mondom, hogy 2-3 héten belül térj haza. Mert tudod - lépett hozzám közelebb - Vannak akik hazavárnak - mosolygott rám biztatóan.
A szél lágyan fújta hajunkat az októberi melegben. Igaz...vannak barátaim, akik hazavárnak. És Akemiék is idefognak költözni, Konohaba.
  - Vigyázz magadra Yamato - mosolyogtam rá, majd közelebb léptem, s szorosan megöleltem őt.
Yamato meglepődött, azonban viszonozta ölelésemet.
  - Te is... - szólt halkan.
Percek teltek el, mire elhúzódtam. Egy mosolyt küldtem felé, majd végleg távoztam Konoha területéről, hogy utam a nagyvilágba megkezdődhessen.

Remélem tetszett nektek ez a rész. Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről! ^^