52. Fejezet: Elveszettek árulása

Most hamarabb jöttem a folytatással, amiből az lett,

hogy rövidebb is lett, mint szántam.

De ne csüggedjetek, mert a következő részt hosszúra szánom. 

  - Miért ölte volna meg?! Semmi oka nem volt rá! Semmi!

  - Vagy csak úgy gondolta, hogy közrejátszhat a tervében, és zavaró tényező volt - vont vállat Orochimaru.

  - Nem lehet, hogy tévedsz? - kérdeztem vissza rekedt hangon - Egyáltalán honnan veszed ezt a feltételezést?!

  - Vannak dolgok amiket tudok, míg mások nem. És ez közéjük tartozik.

  - Előre megyek! - azzal a többiek válaszát meg sem várva hagytam ott őket.

Mikor odaértem, Obitot sehol se láttam. Viszont Narutot és Sasukét igen, ahogy Fehér Zetsu ellen küzdenek. Hova...hova tűnt Obito?

  - Naruto! - siettem oda hozzá.

  - Hm? - fordult felém.

  - Hova tűnt Obito?

  - Kakashi-sensei gondoskodik róla.

  - Naruto...kérlek...mondd el hova vitte őt...

  - A Tér-Idő Jutsuba - válaszolt nekem végül.

  - Köszönöm - suttogtam magam elé.

Halványan, de éreztem Obito Chakrajat. Ez lefogja vinni az erőm egy részét, de bekel jussak a Tér-Idő Jutsuba.

  Koncentráltam, míg végül sikerült bejutnom egy Tér-Idő Jutsuba. Nagyon remélem, hogy Obitoék itt vannak. Nagy huppanással értem földet, és fájt mindenem. Azonban ismerős hangokat hallottam, s észrevettem, hogy tőlem pár méterre vannak Kakashiék. Obito csúnyán megsérült. Helyesbítek. Konkrétan egy lyuk tátongott a hasán.

  - Obito! - rohantam oda hozzá - Mit csináltál vele?! - meredtem Kakashira.
  - Mondtam, hogy menj el! - szólt rám Obito, miközben vér csorgadozott a szájából, meg persze a sebéből.
  - Én pedig mondtam, hogy nem hagylak el...
Kakashi nem szólt semmit, csak megindult felénk. Ijedten néztem az egyre közelebb lévő férfit. A Chakram a végét járta már. Mielőtt Kakashi ideérhetett volna, Obito visszateleportált minket a háború területére.
  Mikor földet értünk, én nem Obito közelében voltam. Sőt, nem is Obito mellett, hanem egy másik Uchiha mellett.
  - Madara - ijedtem meg, miközben ránéztem.
A Susanooja aktiválva volt, és egy szirten ült. Madara után Obitora vetődött a pillantásom. Szenvedett, ugyanis Fekete Zetsu uralni kezdte a testét. Madara? Madara meg csak végignézte ezt az egészet, szemrebbenés nélkül. Szörnyű volt látni, ahogy kihasználja Obitot, és ez ellen én semmit se tehetek. Meg az ellen sem, hogy pár másodperc alatt rengetek vasrudat állított belé.
  - Te küldted rá Fekete Zetsut, igaz?! - néztem dühösen a nagyapámra.
  - Már nincs szükségem Obitora - jelentette ki mosolyogva - Már megvan amit akartam. A Tízfarkú Jinchuurikije hamarosan életre kell.
Basszus, tennem kell valamit...de mit?! Mit tehetnék Madara ellen?
  - És rád sincs már szükségem - állt fel, velem szembe.
Hátrálni kezdem, hogy közelebb legyek Obitohoz, ám Minato ebben megelőzött. Obitonál teremt, s gyors mozdulattal húzta ki belőle az egyik fémrudat, melyet időközben Madara juttatott belé.
  - Obito - lepődött meg Minato.
  - Sensei - nyögte ki Obito nehezen.
Obitohoz akartam menni, de Minato elkapta a kezemet, és elteleportált velem együtt a többiekhez.
  - Mit műveltél vele?! - támadtam le Kakashit, mikor megláttam - Ha miattad...ha miattad hal meg, azt sose bocsátom meg Konohanak! - kiabáltam vele, teli torokból.
  - Hé-hé nyugi! Obitot lekel állítanunk, és jelenleg nem számít milyen módon! Te is láthatod, hogy a Tízfarkú már mozgásban van, és nehéz leállítanunk. Az egyetlen megoldás, ha megállítjuk őket!
  - Lehet. De én nem fogom hagyni, hogy megöljétek! - néztem rá komolyan - Tudom, hogy megtudjuk fékezni, úgy, hogy nem öljük meg. Madara meg nem érdekel - ráztam a fejemet.
  - Ha eggyé válik a Tízfarkúval, és Jinchuuriki lesz, akkor már felesleges lesz megmenteni őt. Ha eltávolítjuk belőle a Tízfarkút, akkor meghal, ezt te is tudod jól - nézett rám komolyan Minato.
  - Hashirama gondoskodik Madararól - jelent meg Naruto - Sasuke és én pedig Obitoról.
  - Jól van - szóltam halkan.
Ekkor nagy zajt hallottunk Madara felől, de inkább tőle kicsit távolabbról, de az ő közeléből. Mindenki a hang irányába vetette a tekintetét, ahogy én is. De bár ne tettem volna, mert a látottak alapján rákellet jönnöm, hogy a helyzet súlyosabb, mint gondoltam volna.
  Obito átalakult a Tízfarkú Jinchuurikijévé. Aggodalom, és rettegés uralkodott el a szívemben, ahogy megláttam őt.
  - Most...most aztán tényleg megszívtuk - nyelt nagyot Chouji.
Mire visszapillantottam Narutora, addigra eltűnt mellőlem.
  - Nem férek Madara közelébe - szorította össze a fogait az Első - A klónjaimnak ez lehetetlen.
Basszus, mit tegyünk? Gondolkozz...gondolkozz! Megtudod csinálni. Legalább most használni tudjam az eszemet, ha már másban nem tudok segíteni.
  - Hiába gondolkodsz - állt mellém Tobirama - Azaz egyetlen megoldás, hogy legyőzzük.
  - Csak azért mondod ezt, mert egy Uchiha.
  - Te nem fogod fel a helyzet súlyosságát, igaz?! Hány embernek kell még meghalnia ahhoz, hogy ő életben maradjon?!
Sajnos igaza van Tobiramanak. Azonban én akkor sem mondok le róla.
  - Tudom, hogy igazad van, de nem vagyok képes lemondani róla. A helyemben te is ezt tennéd.
  - Miért vagy ebben olyan biztos?
Ekkor bekapcsoltam a Mangekyou Sharinganom, hogy megmutathassam Tobiramanak, hogy mit jelent nekem Obito. Párszor megrezzent a történések alatt.
  - Ez még nem ok arra, hogy ennyire védd - szólalt meg, mikor befejeztem.
  - Gondolj amit akarsz - vontam vállat.
Tobirama ezután nem szólt már hozzám, ahogy én sem hozzá. Elegem volt belőle, hogy őszinte legyek.
  Tudtam, hogy ezen a részen a csatának nem veszik hasznomat. Ezért máshová mentem. A gyógyító osztaghoz.
  - El se hiszem, hogy te ilyen Jutsut is tudsz - álmélkodott el Sakura, mikor már a sokadik embert gyógyítottam meg.
  - Vannak hasznos Jutsujaim - mosolyogtam rá - Egyébként az 5 Kage hol van?
  - Nem tudom - nézett a távolba - De aggódom.
  - Az Kagékról beszélünk. Felesleges az aggodalom.
  - Igazad van - mosolygott Sakura.
Körbenéztem, miután meggyógyítottam pár embert. A helyzet rosszabb lett. Sokkal. Tennem kellett valamit. Így hát nem Obitohoz, hanem Madarahoz teleportáltam magamat. Hashiramaval küzdött még mindig.
  - Felesleges - kezdett el beszélni, mert tudta, hogy itt vagyok mögötte - Felesleges bármit is tenni, hisz Madara is az Edo Tensei hatása alatt van. Regenerálódik.
Nem hallgatva Hashiramara, teremtem Madara mögött, és megsértettem sikeresen.
  - Komolyan? - nézett rám, majd elkapta a torkomat és a levegőbe emelt.
  - Nem...nem félek tőled - szorítottam meg a kezét, mely oly erősen szorította a torkom.
  - Pedig kéne - nézett rám dühösen, s egyre jobban szorított.
Már éreztem, hogy a levegő akadozik benne, és nem akar szabadulni. Túl erősen szorított.
  Mikor már azt hittem, hogy szétroppantja a torkomat, valaki megragadott a derekamnál fogva, és kirántott Madara szorításából.
  - Obito! - üvöltötte Madara, így hamar rájöttem, hogy ő mentett meg.
Szemeimet még mindig nem nyitottam ki, csak akkor, mikor már éreztem, hogy szilárd talajon vagyok.
  - Mondtam, hogy menj el! - emelte meg rám a hangját.
  - Elmegyek, ha velem jössz és abbahagyod ezt! - ragadtam meg a karját - Kérlek...nem kell nekünk ez. Nem elég ha itt vagyunk egymásnak?
  - Ígéretet tettem Rinnek - hunyta le a szemét - És nem fogom megszegni! - nézett rám hirtelen - Szóval menj el. Én pedig azt mondtam, hogy nem foglak bántani.
  - Nem tehetem - lettem mérges - Miért nem hallgatsz rám?! Miért?!
  - Tudod jól - állt velem szembe.
  - Font... - Obito mielőtt végigmondhatta volna nekem a mondanivalóját, valaki hirtelen hátrarántotta, s zuhant egészen a földig, ahova keményen becsapódott.
Hirtelen térdre estem, s letekintettem a magas szikláról. Az, aki lerántotta, Shikamaru volt az Árnyék Jutsujával. Obito nehezen állt fel, de esélye se volt elmenekülni, mert Tobirama és Naruto már tervezték a következő támadást. Obito nehezen a magasba emelkedett, de ez is csak a Tízfarkú miatt tudta véghezvinni. odateleportáltam magam Narutoékhoz. Naruto egy Rasengant csinált, Tobirama pedig a hátát fogta. A szél mindeközben felkapott, s erősen lebegtette a ruhájukat és a hajukat. Vártak pár másodpercet, majd hirtelen Tobirama Obitohoz teleportálta Narutot, és a hátába irányította a Rasengant. Obitot egészen lenyomták a földig, majd mikor földet értek, a föld berepedt alattuk, annyira erős volt a támadás. Pár másodpercig tartott ez az egész, utána eltávolodtak tőle.
  Naruto kifáradva érkezett meg mellém Tobiramaval.
  - Ez...se..hatott? - dőlt előre picit fáradtan a kis szőke, de elkaptam, mielőtt eleshetett volna.
  - Kezd kifogyni a Chakraból - távolodtam el tőle, mikor már láttam, hogy tud állni magától is.
  - Nem, jól vagyok"ttebayo! - pattant ki hirtelen - Sasuke!
Sasuke felé pillantottam, aki tőlünk pár méterre állt. Sasuke bólintott, Majd Narutoval Obito után eredtek.
Csak néztem ahogy távolodnak. Jelenleg sehol sem volt rám szükség. Körbenéztem. Mindenhol kész káosz volt. Sőt, mindenkiben az volt. Inonak és Shikamarunak meghalt az apja. Neji halott. És ki tudja még hány ember. Nem tudom mennyi idő telhetett el, míg a többieket figyeltem, ahogy az életükért harcoltak. Én mikor harcoltam az életemért? Soha. Mindig megvédtek. Mindig visszahúzódtam az árnyékba, és senkinek se segítettem. Deidaranak, Hidannak és megannyi személynek megtudtam volna akadályozni a halálát. De nem tettem meg. Hogy miért? Mert csak magamat féltettem, és meg se próbáltam őket megvédeni.
  Szörnyű érzés keringett a mellkasomban, mikor ezekre gondoltam. S eldöntöttem, hogy ezúttal mindent megteszek annak érdekében, hogy Obito ne halljon meg.
Mire észbe kaptam addigra Naruto és Sasuke Obitonak támadtak. Ész nélkül, nem érdekelve, hogy hány kéz nyúl utánam, hogy ne tegyem meg, rohanni kezdtem Narutoékhoz, hogy elérjem Obitot.
Rohantam, rohantam, de hiába. Nem értem el őket, ugyanis ők a levegőben voltak.
  - Francba! - üvöltöttem teli torokból, majd felteleportáltam magam hozzájuk, még mindig kiabálva, ám amikor elértem Obitot, minden elsötétült.

Másodpercek múlva egy más világban voltam, ahol ott volt előttem Obito és Naruto. A világ pompázott a sárga színeiben. Kiabáltam és rohanni kezdtem, de semmi se történt. Maradtam ugyanúgy egy helyben, és a hangom se jutott el hozzájuk. Miért történik ez?
  Nem olyan hangosan, de hallani kezdtem amit Naruto mondd Obitonak. Ő persze rá se hederített arra, amit ő mondott. Nem is csodálom. Naruto csak beszélt, beszélt, de semmi se történt. Majd pislogtam párat, és Naruto helyett én álltam Obito előtt. Ő csak meglepetten nézett rám.
Magam mögé pillantottam. Naruto sehol se volt.
  - Te is kiakarsz oktatni? - nézett rám dühösen.
  - Nem, én megakarlak menteni! Csak hallgass meg, kérlek...
  - És szerinted van erre időm?!
  - Rám van időd? - kérdeztem vissza.
Obito nem szólt semmit, így ezt igennek vettem.
  - Voltak köztünk veszekedések, amikor egy csapatba kerültünk, ezt te is tudod nagyon jól. Főleg, amikor elrángattalak téged, hogy megtaláljam a szüleimet. Te belementél. Így hát elindultunk, a közel 3 éves utunkra, és te velem tartottál. Rengetek mindenen átmentünk, és ezalatt az idő alatt rájöttünk, hogy csak egymásra számíthatunk az egész világon. Te megértettél engem, és ott voltál nekem. Ahogy én is veled. Rengetek mindent köszönhetek neked. Ha te nem lennél, valószínűleg egyedül lennék. Hálás vagyok neked. Felépítettél egy világot magadnak. Nem kéne elrontani azzal, amit most teszel.
  - Mi értelme van a világnak, ha Rin nem lehet itt velem, és a szavamat se tartom meg?!
  - Te egy halott lánynak ígérted meg, nem Rinnek! Rin meghalt, érted?! Te elvesztetted Rint, én pedig mindenkit aki fontos volt nekem, mégis itt vagyok! Hogy miért? Mert te itt vagy Obito! Emlékszem? Ketten építjük fel azt a világot, ahol boldogok lehetünk. De ehhez a világhoz nem kell a Holdszem-terv.
  - Miket beszélsz, Nagu? - szeppent meg.
  - Itt vagy nekem, te, én pedig neked. Túlléptem azon, hogy Deidara meghalt. Bevallom fáj még, hogy elvesztettem őt, és még Hidant és sok más embert. Más embereket, akik fontosak voltak - változott meg a hangstílusom - Mondd, nem szeretnél nekem valamit mondani?
  - Mire célzol?
  - Vagy tán elfelejtetted, hogy mit tettél?
  - Nagu, mi az ördögről beszélsz?!- emelte meg rám a hangját.
  - Orochimarutól kellett megtudnom, hogy megölted Konant?!
Obito lesokkolt azon, hogy én ilyen információkat tudok.
  - Mikor akartad elmondani? Valószínűleg soha!
  - A tervem útjában állt...
  - Vagy te csak azt hitted.
  - Elég. Szállj le rólam, és éld az életed. Én is próbálom azt tenni, de nem hagyod, hogy véghezvigyem!
  - Még szép! - nevettem fel ingerülten - Mert a vesztedbe rohansz.
  - És akkor?! Komolyan nem tudsz mással foglalkozni csak velem?!
  - Igen, mivel a legjobb barátom vagy, és eddig senkit se tudtam megvédeni, de ezúttal nem így lesz!
  - Elegem volt - ment arrébb kicsit idegesen.
  - De, hogy nekem mennyire! - emeltem meg a hangom - Rint nincs többé, vége, elment! És idefigyelj, biztos, hogy emlékszel arra a másik világra, amit létrehoztál. Az ottani Obito Konoha Hokageja!
  - Lehetetlen - nevetett fájdalmasan.
  - Nem, ő az! És szeretik az emberek, és megbecsülik. Belőled is válhatott volna Hokage, ha nem a bosszúra gondolnál. És tudod jól, hogy én itt vagyok! Nem vagy egyedül.
  - Utoljára mondom - nézett rám most már elég idegesen - Menj el különben téged is megöllek!
  - Komolyan gondolkozz már Obito! Elakarod veszteni az egyetlen embert is, aki melletted áll és fontos neked?! Aki mellesleg én vagyok?! Akkor csak hajrá! Mert ha én meghalok, úgy, mint Rin, akkor már nem marad semmid, és senkid! Látod ezt a nyakláncot?! - rántotta elő a nyakamból - Tőled kaptam a születésnapomra! Tőled! És nem véletlenül! Tárj már észhez! Gondolj az álmodra, rám, vagy akár Rinre! Ő nem lenne büszke erre az Obitora! Sőt, én sem vagyok az!
Obito ekkor fájdalmasan nézett rám, és csak bambult maga elé. Mielőtt bármit is mondhatott volna, én elindultam. Ám ő elkapta a karomat. Hátranéztem, és megláttam a meggyötört arcát, melyből áradt a fájdalom.
  - Azért alapítottam sok éve az Akatsukit, hogy összegyűjthessük a Bijuukat, és létrehozhassuk a fájdalommentes világot. De minden csak rosszabb lett. Mondd... - nézett a szemembe - Elérhetem valaha is az végtelen szeretetet?
Nem válaszoltam neki. Nem tudtam eléggé összeszedni a gondolataimat a válaszhoz. Kiszabadultam a fiú szorításból, majd minél közelebb léptem hozzá, s amilyen szorosan csak tudtam, megöleltem őt. Obito teste összerezzent, a hirtelen cselekedetemtől.
  - Bármi van, mi ketten mindig a világ ellen leszünk - suttogtam a mellkasába az apró, de sokat érő szavakat.
  - Sajnálom - csuklott el a hangja.
Behunytam a szemeimet. Mikor ismét kinyitottam, a levegőben voltam, és zuhantam. Pislogtam párat, de még mindig zuhantam. Itt rákellet jönnöm, hogy ez nem egy álom. Tényleg zuhanok!
  - Valaki... - suttogtam - Valaki! - a második szót már kiabáltam.
Sasuke épp időben kapott el a Susanoojával.
  - Jézusom, ezer hála - fújtam ki a nagy levegőt ami bennem maradt.
Sasuke szó nélkül letett a földre. Körbenéztem. Obito a földön feküdt. Amilyen gyorsan csak tudtam, odarohantam hozzá, s épp, hogy odaértem, térdre rogytam mellette. És amit láttam, kissé, sőt nagyon meglepett: Naruoték eltávolították az összes Bijutt Obitoból.
  - Obito? - kérdeztem halkan, de igazából csak magam elé suttogtam.
  - Hát így lesz vége - beszélt maga elé.
  - Huh? Miről beszélsz? - néztem rá fájdalmasan.
  - Akiből kiszednek egy Bijuut, megfog halni. A testem nem bírja sokáig - hunyta le a szemét.
  - Nem... - kaptam a szám elé, hogy visszafojtsam a hangokat, amik kiakarnak belőlem törni.
  - Ez így van rendjén. Egy csődtömeg vagyok - nevetett magán, de csak halkan.
  - Már hogy lennél az? - könnyeim csiklandozták a szememet, de még nem fakadtak ki.
  - Ezt neked is bekel látnod. Soha semmi nem jön össze. Rint se tudtam megmenteni. Téged se tudtalak soha - nézett rám, miután kinyitotta a szemét.
  - Dehogy nem! - lettem dühös - Számtalanszor megmentettél.
Obito nem szólt semmit, csak bámult maga elé.
  - Segítek... - suttogtam magam elé, majd a mellkasára tettem a kezemet, és gyógyítani kezdem.
  - Felesleges. Nem fog hatni, mivel a szervezetem már nem fogad semmiféle gyógyítást.
  - Ha így állsz hozzá, akkor persze! - emeltem meg rá a hangom.
A legnagyobb baj az volt, hogy látszott rajta nagyon is, hogy még moccanni se tud. De még annyira se, hogy a kezét is nehéz lenne neki felemelnie. El kéne vinnem, de nehéz lenne, mivel saját magát nem tudja megtartani. Azonban mégis valahogy biztonságosabb helyre kéne vinnem, hogy ne érje több támadás. Mert tudom. Tudom, hogyha itt marad, akkor áldozatul fog esni valakinek. És azt nagyon nem akarom.
  - Mit tegyek Obito? - húzódtam el.
A lábaimra ültem, kezemet pedig a combomon pihentettem. Hol a kezeimet, hol Obitot figyeltem. Pár perc múlva csörgést hallottam. Éreztem, hogy a nyakamat valami csiklandozza. Másodpercekkel később az Obitotól kapott nyaklánc az ölembe hullt. Nem bírta már tovább, és feladta. Feladta, ahogy én is. Ismét gyengének és mihasznának éreztem magam. Remegő kezembe fogtam a láncot, majd kémlelni kezdem.
  - Megakartalak menteni - szólaltam meg ismét - De azzal, hogy ezt a tettemet véghezvittem, csak azt értem el, hogy megfogsz halni.
  - Narutoék szedték ki belőlem a Bijuut. Nem te. Te nem ártottál nekem semmit. Te segítettél - hangzott utoljára.
  - Sajnálom - suttogtam magam elé. A könnyeim ismét átjárták a szemem minden pontját.
  - Ahj, Nagu - mosolyodott el - Már megint kezded, igaz? - hunyta le a szemét - Téged mindenki szeretett az Akatsukiban. Te tartottad össze azt a szervezetet, amit én eleve azért hoztam létre, hogy világra törjek. Miattad voltunk képesek elviselni egymást, mivel reményt és szeretetet adtál nekünk. Különösen Deidaranak, Hidannak és nekem. Az a két és fél év rádöbbentett, hogy van még akinek számítok, és melletted megalapíthatom azt a világot, ahol minden fájdalmat kiszűrünk.
  - De nem kell ez nekünk - ráztam a fejemet. A sírás határán voltam ismét.
  - Tudom. 15 perc se telt el, mióta erre rádöbbentettél. Köszönöm - mosolygott, ám szemei még mindig csukva voltak.
  - Ne csináld - vettem szakadozva levegőt.
  - Egyébként. Valamit elfelejtettél - nézett rám mosolyogva - Ma lettél 20 éves. Szóval, Boldog Szülinapot, Nagu. Köszönök mindent amit ezekben az években értem tettél.
Hirtelen felnéztem Obitora, s kiszakadtak a könnyek belőlem. Záporesőként hullott minden csepp a combomra, és a kezemre. Nem tudtam megszólalni. Egyszerűen nem. A szavak elhagyták az agyamat, hogy még véletlenül se keljen kijönniük. Az érzés, ami bennem keringett, furcsa volt, és új. Szavakban nem tudom kifejezni, hogy jelenleg mit éreztem.
  - Köszönöm Obito - mosolyogtam rá a könnyeim közepette.
Válaszképp egy mosolyt kaptam tőle.
  Nem tudom, hogy meddig lehetek még Obitoval, és hogy ő meddig lehet még velem. Hogy mi fog történni a következő órákban, percekben, pillanatokban. Nem tudhatom. Senki se tudhatja. De azt tudom, hogy Obito már nem a régi, és én sem. Rossz előérzetem van, nem tagadom. Azonban amíg tudok, itt maradok Obitoval ezen a helyen, és vigyázok rá, annyira, amennyi tőlem kitelik.

Remélem tetszett nektek ez a rész! ^^ Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, hogy kifejthessétek a véleményeteket, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről! ^^