53. Fejezet: A feledés homálya

Lassan 3 éve, hogy elterveztem a fejemben ezt a részt, és jelenleg nagyon örülök, hogy végre meg is tudtam valósítani, és a Blog is elért ehhez a részhez.

Izgalomból nem lesz hiány a mai részből, szóval

kellemes olvasást mindenkinek.

Illetve Boldog Húsvétot szeretnék kívánni! ^^

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett is el, de jelen pillanatban nem ez volt a legnagyobb dolog az életemben, ami érdekelt is.

  - Most biztos azon jár az agyad, hogy vajon meddig fogok még élni - nevetett halkan Obito.

Hogy képes még ilyen helyzetben is csak nevetni? Nekem ez nem menne. Főleg ha én haldokolnék.

  - Mi máson? Neked tudna máson járni az eszed?

  - Éppenséggel egészen máson jár az eszem - hunyta le a szemeit - Rinen.

  - Ez egy alap dolog nála - mosolyodtam el.

  - Igen, tudom - súgta maga elé, lágy hangon.

Jelen pillanatban mindenki azon gondolkodik, aki külső szemmel tekint ránk: ez a kettő mit művel? Haldoklik az egyikük, mégis oly' nyugodtsággal beszélnek.

Valószínűleg ennek azaz oka, hogy nem úgy tekintek Obitora, mint aki mindjárt elmegy az élők sorából. Hanem úgy, mint legjobb barátja az embernek, aki élvezni akarja a megmaradt perceket. És nem úgy venni ezt az egészet, hogy az utolsó percekben is csak szomorkodjunk, és azzal  fájdalommal foglalkozzunk, ami a szívünk legmélyén lapul.

  Chakrát éreztem közeledni. Túl gyorsan is. A hátam mögé pillantottam szélsebesen, de senki nem volt mögöttem. Vissza azonban túl lassan, hiszen elkéstem. Kakashi volt a Chakra gazdája. Gyors léptével Obiton termedt és egy kunait szorongatott a kezei közt.

  - Kakashi - remegett be a hangon - Ne, hogy megpróbáld...

  - Sajnálom, Nagu. De Obito túl messzire ment. Véget kell ennek vetnünk.

  - Tudod jól, hogy úgysem éli túl azt, hogy Narutoék kiszedték belőle a Bijuukat!

  - Addig még bármit tehet - emelte közelebb a kunait, barátomhoz.

  - Legalább most az egyszer békén hagyhatnád! - emeltem meg a hangom az idősebbre, akaratom ellenére is - Tudom mit tettél vele gyerekkorában. Mindig csak csesztetted, mert nem volt olyan jó, mint te! Obito így, Obito úgy, de mindeközben te sem voltál tökéletes!

  - Tudom jól - sóhajtott Kakashi, miközben lehunyta a szemeit.

Pillanatokig semmi sem történt. Nem tudtam, hogy mozduljak-e, vagy csak maradjak egy helyben. Így maradtam. De nem kellett volna, ugyanis Kakashi akcióba lendült.

  - Hagy abba! - üvöltöttem rá, s minél közelebb akartam menni, hogy megvédhessem védtelen barátomat.

Ám hiába volt a nagy pánik, ami tőlem keletkezett. Valaki más megtette helyettem, hogy megakadályozta Kakashit. Az nem más, mint Konoha Sárga Villáma volt, Minato. Nagy sóhaj hagyta el a számat, ami jelezte, hogy megkönnyebbültem.

  - Kakashi, hagyd abba - mondta ő is azt, amit én pár perccel ezelőtt.

  - Sensei - suttogta Obito.

  - Minato-sensei - nyögte ki Kakashi.

A fiúk úgy maradtak pillanatokig. A jelenet, melyben Minato elhárítja, és lefogja Kakashi kezét, ezzel megmentve Obitot, bennem maradt.

  - Hála az égnek - mentem oda végre hozzájuk.

Habár Minato elengedte Kakashi kezét, Kakashi nem mozdult Obitoról.

  - Kellett ez neked? - kérdezte Obitotól, mintha csak ő lett volna ott.

Obito nem felelt, csak oldalra fordította a fejét.

  - Mint ahogy mondtam - kezdett bele mégis - Tudom, hogy nem te ölted meg Rint.

Mi? Tudta..? Tudta egész végig?!

  - Akkor miért? - kérdezte ismét a szürke hajú.

  - Azért, mert nem tudtad őt megvédeni! - szólt idegesen haldokló barátom.

  - Abbahagyni! - szólt rájuk Minato - Obito...mikor Nagu elmondta, hogy élsz nem akartam elhinni. Sőt, bele se akarta gondolni. Erre azt látom, hogy te vezeted ezt a háborút. Hogy...hogy élted túl?

  - Nem haltam meg, mikor a sziklák rámomlottak. Túléltem. Madara rám talált, és segített, hogy megtudjak gyógyulni, és újra járni.

  - Azóta, oly sok éve ezt tervezed?! - szorult össze Minato tekintete - Én nem így ismertelek téged.

A tekintetem hol Minaton, hol Obiton lengett. Nem tudok mit szólni ehhez a beszélgetéshez. Meghagyom tanítványnak és senseinek ezt a pillanatot. Amilyen vészes volt a helyzetünk, annyira nyugodtan beszélgettek, egészen addig, míg Kakashi le nem mászott Obitoról. 

  - ...és jelenleg ki tudja mennyi időd van hátra - fejezte be Minato.

  - Azt reméltem, jóváteszi a múltbéli hibáit, de ha nem tud mozogni, nincs mit tenni - szólt Kakashi is, Minato után - Sensei, kérlek tartsd a szemed Obiton!

Kakashi, miután szólt, elindult, ám ekkor jött a következő problémánk, ami Obito döntése volt. Obito felemelte remegve a kezét.

  - Obito, mire készülsz? - ijedt meg Kakashi.

  - Ne... - ijedtem meg én is - Meg ne próbáld...

  - Ezzel talán mindent helyrehozhatok...

  - Ez a technika... - esett le Minatonak is.

  - A Gedo Rinne Tensei no Jutsu... - mondta maga elé Obito.

  - Ne merészeld - a hangom ismét rekedt volt.

Nem gondolja komolyan, hogy megöli magát, és így feltámassza a többieket?!

  -  Most már értem, hogy Nagato miért árult el engem, akkor...

  - Biztos vagy te ebben? - Kakashi hangja halk volt.

Obito bólintott, majd készen állt, hogy végrehajtsa a Jutsut. Ám, ekkor jött a következő dolog, ami bajt okozott nekünk.

  Fekete Zetsu hirtelen megjelent, és eggyé vált Obitoval. Mielőtt bármit is tudtunk volna tenni, már késő volt.

  - Rinne Tensei no Jutsu! - Szólt Obito, ám mégse ő volt, hisz Fekete Zetsu irányította.

  - Mi...mi történt? - szeppent meg Minato.

Semmi válaszom nem volt, csak megdermedtem, mire mindkét férfi, felém nézett.

  - Le...lehetetlen... - a rettegés átfogta a szívemet, és remegett az egész testem a félelemtől - Ne...nem l...lehet...

Annyira remegett apró testem a félelemtől, hogy lábaim se bírták már tovább, és összeestem.

  - Nagu! - lépett hozzám Minato.

  - Mi történt..ez a Chakra... - Kakashinak is feltűnt.

  - Madara...életre kelt.. - szóltam nehezen.

Fekete Zetsu hirtelen levált Obitoról, majd felénk nézett.

  - Obito...már nem vagy hasznos számomra...

Obito nehezen vette a levegőt, és rosszabb volt az állapota.

  - Mit...csináltál? - nézett Kakashi Zetsura.

  - Madara...visszatért az élők közé.... - válaszolt Obito Zetsu helyett.

  - Tudtam... - ijedtem meg, már sokadjára.

A másik két férfi reakciója se volt másmilyen.

  - Végrehajtottad a Rinne Tenseit, szóval nemsokára véged. Élvezz ki minden percet - nézett Zetsu gúnyosan a fekvő Obitora.

Basszus...basszus...basszus...most még kevesebb ideje van hátra...

  - A bal szemedet pedig visszaveszem - az élősködő már nyúlt is Obito szeméért.

Mi hárman pedig, hirtelen megindultunk Obito felé, ám Zetsu hirtelen eggyé vált Obito bal oldalával.

  - Ne már - hagyta el a számat, ez az apró szócska, amikor Obito elé értem.

A térdeim még mindig gyengék voltak, így sikeren a térdemre rogytam.

  - Egy kicsit talán tovább bírja, így hogy hozzá vagyok kötve. És nem ölhettek meg, mert akkor vele is végeztek - ült fel Obitoval.

  - Mi a fene vagy te? Nem vagy ember - Minato már dühös volt. Látszott rajta, nagyon is.

  - Én Madara testet öltött akarata vagyok - állt fel végül, Fekete Zetsu - Alábecsültétek Madarát, és engem is. És, amíg ő meg nem hal - célzott Obitora - Az ő testével fogok küzdeni ellenetek.

Mielőtt bármit tehettünk volna, Obitoból hirtelen kitört a Tízfarkú. Valószínűleg Madara idézte meg... A fiú összerogyott. Tőlem alig volt 1 méterre.

  - Most pedig visszaveszem a szemet - nyúlt Zetsu érte, ám hirtelen megállt a keze.

  - Ez az Obito - szóltam vékony hangon - Ne hagyd, hogy irányítson...

  - Oh, Nagu - szólt hozzám Fekete Zetsu - nem is értem, hogy tudtál életben maradni ezidáig. Vagy azt, hogy az Akatsuki, hogy vehetett be téged közénk.

  - Pont te beszélsz - próbáltam a lehető legcsúnyább nézésemet bevetni rá.

  - Mármint nagyon gyenge vagy - mosolyodott el - Nem értem, hogy Hidan, Deidara, Itachi és a többiek mit szeretett benned ennyire.

  - Huh? - szeppentem meg. A szél belekapott a hajamba, s mélyen fújta azt.

  - Mindenki tudta, hogy gyenge vagy - suttogta a továbbit - Mind tudjuk, hogy megkellet volna halnod, mikor Akemivel küzdöttél.

A torkomba gombóc irányult, és a szívem összeszorult.

  - Nagu - szólt nehezen Obito - Ne.. higgy neki...csak..produkálni akar.

Tudom, hogy igaza van Fekete Zetsunak. Minenkinél jobban tudom.

  - Való igaz, nincs világmegmentő tehetsége, de ha kell...odateszi magát - szólalt meg Obito, ami nagy löket volt a szívemnek - És egy olyan személynek, mint ő...senki se merje megkérdőjelezni, hogy...miért szeretik az emberek...

  - Ugyanolyan szánalmas vagy, mint ő - nézett rám, majd Obitora.

  - Nem vagyunk szánalmasak - néztem fel rá, miután vettem egy mély levegőt - Mi az élet túlélői vagyunk!

  - Vagy egyszerű férgek, akik valahogy elkerülték a halált, amikor az ajtójukon kopogtatott - sziszegett Zetsu.

  - Lehet - hunytam le a szemem, majd a Sharinganommal néztem vissza rá - De ketten csináltuk ezt végig, együtt. Szóval ne merd azt mondani, hogy szánalmasak vagyunk!

  - A végén még elérzékenyülök - idegeskedett továbbra is a valódi féreg.

Visszaszólni akartam, de nem tudtam. Valami megütötte az érzékszerveimet.

  - Kakashi...Minato - beszéltem magam elé, de nekik mondtam igazából. Láttam. Mindent láttam ami előttünk volt rengetek méterre - Madara eltávolította Kuramat Narutoból - halkultam el a végére.

  - Micsoda?! - szóltak egyszerre.

  - Naruto azt nem fogja túlélni! - hangzott Minato aggódó hangja - Megyek és..

  - Nem! - szóltam közbe - Maradjatok itt Obitoval, és védjétek meg. Én... - néztem Obitora fájdalommal telve - Nem tudnám őt 100%-osan megvédeni.

  - Nagu - préselte ki Obito nehezen, eme apró nevet.

  - Sajnálom - mentem közelebb - Visszajövök, amint tudok! Ígérem!

  - Jól van - mosolygott félhomályában.

Kakashiékra néztem, mire ők bólintottak. Erőt véve magamon indultam el arra a helyre, ahol a többiek az életüket kockáztatták jelenleg.

Pár percbe tartott mire odaértem, s ez idő alatt a Chakram is visszatöltődött. Mikor odaértem, a szememet megszúrta az, hogy mindenki küzd. Kivétel nélkül. A másik pillanatban pedig Gaarat pillantottam meg.

  - Hé! - kiáltottam neki, majd egyből siettem is hozzá - Jól van? - néztem a  hátán lévő Narutora.

  - Nem. Sőt, ellenkezőleg! Haldoklik - dobott egyet a fiún, hogy ne essen le - Sakurához kell vinnem, hogy meggyógyítsa.

Csak bólintottam. Nem akartam neki szólni, hogy én is tudok gyógyítani, mert épp, hogy visszajött az erőm. Gaara elsietett Narutoval, és pedig körbenéztem, hogy hol tudnék segíteni. Lássuk akkor...

  - Sehol senki?! - néztem körbe már sokadjára.

  - Hello, hello - ez a hang.

  - Zetsu - néztem hirtelen a hang irányába.

Zetsu vészesen közeledett felém. Hirtelen ésszerűtlen ötletem támadt.

  - Oriki! - suttogtam magam elé, miközben a földre csaptam, mindkét kezemmel.

A föld pillanatok alatt kettényílt, vagy fél km hosszan. Zetsu, aki közeledett felém, beleesett, szerencsémre.

  - Ezt nevezem.

  - Háh?! - fordultam meg idegesen, de a lélegzetem is elállt - Hát te...?

  - Engedélyt kaptam, hogy kijöhessek. Na de veled mi van? Olyan vagy, mint aki szellemet látott.

  - Akana...mit keresel itt, de komolyan?

  - Jöttem segíteni - mosolygott, miközben felmutatta az öklét.

  - Hiányoztál - mentem közelebb, majd szorosabbnál is szorosabban megöleltem őt.

  - Te is - ölelt vissza, majd lassan, de elhúzódott - Mi a helyzet itt? - nézett körbe - Hupsz-hupsz-hupsz - ugrott át lazán egy nagy törmeléket, ami felé jött.

  - Semmit se változtál - mosolyogtam nyugodtan.

Gyorsan, és tömören elmagyaráztam neki, hogy mi is történik itt jelenleg.

  - Hm - gondolkodott el - Az pedig nagy probléma, hogy Madara feléledt - fogta az állát - Jut is eszembe - csettintett - Láttam őt, Hashiramaval. Hashirama eléggé szarul nézett ki. Elképesztő, hogy itt vannak a Hokagék.

  - Akkor már tudom is, hogy hova megyek. Te maradj a környéken. A Homok Falusiak innen nem messze vannak - mutattam kelet irányába.

  - Légy óvatos - indult meg lassan.

  - Ezt inkább én mondhatnám neked - mosolyogtam, majd pacsiztunk egyet, és már itt sem voltunk.

Siettem ahogy tudtam. Madaranak nagy előny az, hogy tejesen életre kelt. Az a Madara, akitől egykor mindenki rettegett, mégis tisztelték. 

  Hamar meg is láttam őket. Sajnos bekellet látnom, hogy nem maradt meg sok Jutsum. A Sötét Mágiát elvesztettem, de teljesen. Akkor, amikor visszajöttünk a másik világból. A Mangekyous képességemmel együtt, eltűnt. Mindörökké. A Kage Bushin no Jutsu, az Oriki, a Gyógyító Jutsu, és a Kotsuniku még megmaradt szerencsére. 

Gondolkodtam egy ideig, hogy miként tudok szerezni Madara véréből. És igen, most már lehet, hisz vér is csörgedezik benne. Ám, mielőtt bármit tehettem volna, észrevettem valamit. Helyesbítek. Valakit. Valakit aki bajban volt. Az illető pedig nem más volt, mint az a személy, aki a legjobban gyűlölte a klánomat. Mindig is tiszteltem Tobiramat. Hiába utált minket, én sose utáltam. Túlságosan is tiszteltem. Bár nem tudom, hogy azért, mert anya klánjának egy meghatározó személye, vagy csupán a tettei miatt, meg persze azért, amit a Faluért tett.

  Ám, ha ezt a tiszteletet be is akarom bizonyítani, cselekednem kell, ugyanis ezek ketten harcolnak! Madara már azon volt, hogy megöli Tobiramat, ami nehéz lesz az Edo Tensei végett. Lassan próbáltam közelebb jutni, s úgy, hogy a nagyapám ne lásson meg. Mikor már elég közel voltam, elterelte a figyelmemet valaki más. Az a személy nem más, mint Hashirama volt.

  - Hát te? - pislogott rám párat.

  - Ezt inkább tőled kérdezhetném. Mi történt?

  - Madara - nézett maga elé komolyan - Újra vér kezdett el járni a testében. Még egy ideig nem nagyon fogok tudni mozogni, úgy lefáradtam. Kérlek, vigy...

Hashirama elhallgatott hirtelen és ijedten testvére felé nézett. Gyorsan kaptam a tekintetemet feléjük. Az én tekintetem nem ijedt, hanem ideges lett. Lelassult az idő számomra. Ha nem kerülök Tobirama és Madara közé, alig 1 mp alatt, akkor a nagyapám végzetes sérülést okoz a Másodiknak. A lábaim lassú ütemet tudtak csak járni.

  - A francba már! - üvöltöttem el magam, majd hirtelen lökettel Tobirama mögé teleportáltam magam, és a lendülettől a hátának ütköztem, s előrelöktem őt.

  - Huh? - lepődött meg Tobirama, és ez volt minden reakciója.

Szerencsére az ütközés következte sikerült elteleportálnom magam, Tobiramaval együtt. A probléma csak egy dolog volt. Mégpedig az, hogy a kibaszott levegőbe kerültünk, nem pedig a földre.

  - Na ne szórakozz velem! - üvöltöttem el magam ismét, miközben zuhantunk.

Tobirama nem szólt semmit, gondolom ötletelt. De ilyen helyzetben mégis ki képes ezen gondolkodni?! Ismét örült ötlet támadt a fejemnek.

  - Bocs ha fájni fog, de... - hirtelen elkaptam Tobirama karját, és pörgetni kezdem magam körül.

Csak pörgettem, és pörgettem, míg nem csak ő, de én is elszédültem. Mikor már közeledtünk a földhöz, hirtelen elengedtem őt, és egy hatalmasat rúgtam a hátába, mire felrepült az egyik sziklaszirtre. Ahogy ő megmenekült, végre felfogtam, hogy hahó, én is itt vagyok, és én nem vagyok jelenleg halhatatlan. Szidtam magam, mint annak a rendje. 

  Összezártam az ajkaimat, s a szemeimet, és vártam, hogy ennyivel vége legyen. Majd egyszer csak vége lett.  Csattanással értem földet. Meglepően nem fájt annyira az esés, mint amire számítottam, és elég kényelmes is volt utána. Szemeimet felnyitva döbbentem rá, hogy Sasuke madara elkapott. Feltekintettem és magát az Uchiha fiút véltem felfedezni.

  - Hogy te mindig öngyilkos akarsz lenni - sóhajtott, ám belemosolygott a mondandójába.

  - Na persze - húztam mosolyra a számat.

Ez idő alatt Kimoriéknál 

  - Nem lehetne, hogy mégis? - kérlelte tovább Kenji a bátyját.

  - Leszállnál a témáról?! Mert komolyan mondom itt hagylak!

  - Visszatalálok - vágott a fiú fapofát.

  - Komolyan mondom - fogta a fejét a fekete hajú - Kimori! Neveld meg a gyereket!

  - A te véred, nem az enyém - vont a lány vállat.

  - Csak annyit akarok, hogy engedjetek vissza, ha már ti nem akarok jönni!

  - Figyelj - sóhajtott Guro - Azzal, hogy folyton a nyomában vagy, nem fogsz közelebb kerülni hozzá. Fogd fel! - emelte meg a hangját az idősebb.

  - De nem tehetek róla, hogy megakarom védeni...jön magától.

  - Hagy már, csak szerelmes - mosolygott Kimori.

  - Kimori...! - vörösödött el Kenji.

  - A válaszom akkor is nem! Nem mész vissza Naguhoz!

  - Miért az szerinted megállít, hogy a lehető legmesszebb jöttünk a háborútól?! Lehet ismét hülyeséget csinál, és ezúttal tényleg nincs aki megvédje! Az egész kicseszett Akatsuki halott! Uchiha Obitot is biztos legyőzték már!

  - Kenji - szólt rá ezúttal Kimori is.

  - És ha ez nem lenne elég, még a bátyja is halott! - emelte meg még jobban a hangját.

  - Azt mondtam, hogy elég! - üvöltött az öccsére Guro, majd belevert egy hatalmasat abba a fába, ami Kenji mögött volt.

A fiú ijedtében nem tudta, hogy merre is nézzen.

  - Guro...?

  - Komolyan nem értesz a szép szóból?! Nem akarom többet ezt felhozni már! Akemit pedig fel ne merd hozni még egyszer!

  - A legjobb barátom volt! Akkor beszélek róla, amikor csak akarok! - vont vállat, miközben felemelte a hangját testvérére.

  - Amit mondtam, azt tartsd be, értetted?! - Guro ekkor hirtelen elkapta Kenji pólóját a nyakánál, és megemelte - Világos voltam?!

  - Attól még, hogy te vagy az idősebb, nem jelenti azt, hogy bármit megtehetsz, és bárkinek parancsolhatsz is!

  - Fiúk, elég! - rántotta el Kimori a fiúkat egymástól - Felesleges ezen összeveszni - sóhajtott a lány.

  - Akkor lelépek, és itt hagylak titeket.

  - Menj, de ide vissza ne gyere - fordult meg összefont karokkal a fekete hajú.

  - Guro - húzta meg a karját, az egyetlen lány a társaságban - Tudod jól, hogy mi lett megbeszélve.

  - A francba is, tudom - idegeskedett, majd Kenjire nézett - Bocs, Kenji.

  - Szóval visszamehetek? - kérdezte ismét.

  - Nem, mert nem akarom, hogy önkétlenül is a halálba rohanj. Maradj itt. Kérlek - suttogta Guro az utolsó szót.

Kenji csak elnevette magát, alig pár másodpercre, majd testvérére nézett.

  - Jól van, maradok. De ha vége a háborúnak, akkor megnézem, hogy jól van-e.

  - Feltéve, ha odatalálsz.

  - Ugyan kérlek - veregette hátba a feketét - Sima úgy! - mutatott Kenji egy oké jelet a kezével.

Vissza a háborúba

  - Hihetetlen, hogy mindig nekem kell megmenteni.

  - Nem is - álltam fel nehezen.

  - Oh, dehogynem.

  - Azért ne túlozz - húztam a számat - Itt jó lesz - szóltam, mikor Sasuke megközelítette a földet.

Ahogy kértem, lassított, s így sikeresen letudtam ugrani a madaráról. Ugyanazon a helyen voltam, ahol találkoztam Akanaval. A szakadék, ami miattam keletkezett, még mindig itt állt. S senki se járt erre. Vagyis senkit sem láttam. A távolból azonban hangokat hallottam. Jut eszembe. Tobiramaval mi van?! Egyáltalán mi lett vele, miután elhajítottam őt a francba?!

  Körbenéztem, de sehol se láttam őt. Azonban a szövetséget annál inkább. Rejtett Szikla is itt volt. Komolyan, ha most jut eszükbe megnevelni engem, akkor átállok Madarahoz. De nem így lett. Igazándiból ügyet se vetettek rám, mikor közeledtek. Hinatat éreztem még a közelemben, és a csapatát. A szakadék előtt álltam jó pár méterre. Ha valahogy valakinek sikerülne akár az egyik Zetsut is idecsalni, vagy Madarat, akkor előnyünk lehetne a háborúban. 

És akkor éreztem. Éreztem a valaha élt legnagyobb Shinobit a közelemben, aki nem más volt, mint Madara. Készen álltam arra, hogy megküzdjek vele. Egyszer úgyis eljön az ideje. Ám hirtelen úgy éreztem, hogy gyengülök. Gyengülök a semmitől. Aztán rájöttem, hogy ez nem a semmitől van. Zetsu mögém lopózott, és elkezdte szívni a Chakramat. Ami még maradt erőm, rúgtam belé, így sikeresen is a szakadékba esett.
Azonban az igazi baj, csak most kezdődött. Míg én Zetsuval voltam elfoglalva, addig Madara tűzgolyókat lőtt ki felém. Mit sem tudva arról, hogy miféle veszély közeleg felém, csak álltam ott.
  - Nagu vigyázz! - üvöltött Hinata, s futni kezdett felém.
Mit sem sejtve az egészről, mosolyogva fordultam meg, s akkor kaptam észhez, hogy a hatalmas tűzrengetek felém közeledik, szélsebesen. Itt már végképp nem tudtam volna kitérni előle, így a szememmel végigkövettem, ahogy egyre közelebb jut hozzám, az ellenséges támadás gyönyörű vörössége.
  Az életem pár másodperc alatt lepergett előttem. Ám, mielőtt a tűz elérhetett volna, valaki teljes erőből nekem jött oldalról, minden erejét belevetve. Ahogy jött a löket, úgy estünk el oldalra. Másodpercek alatt rájöttem, hogy azaz illető nem más, mint Tobirama volt. Villámgyorsan megragadtam a kezét, míg a zuhantam a földre. Én voltam olyan szerencsés, és a szakadék peremén landoltam. Ám a fiatalabb Senju ezt már nem mondhatta el. Tobiramanak az volt az egyetlen szerencséje, hogy én elkaptam a kezét, miközben ellökött. Hogy miért? Mert Tobirama nem érte el a felszínt. Sőt, mi több. Egyenest a szakadékba zuhant volna, ha én nem fogom, oly szorosan a kezét.
  - Adjátok fel - indult meg felénk Madara.
Tobirama idegesen nézett rám, miközben én aggódva tekintettem le rá. Éreztem, s láttam is, ahogy elkezd fellépkedni, s közben erősen odacsapja a lábait a falhoz, hogy minél könnyebben feltudjon mászni. Mindeközben én próbáltam őt felhúzni, de azzal az erővel ami jelenleg volt, semmire se mentem.
  Aztán jött a következő gond.
  - Doton: Retsudo Tenshou - kiáltotta valaki, aki minden bizonnyal Szikla Falusi volt.
Éreztem, ahogy az illető a földre csap. A föld beleremegett az egészbe. Tudtam jól milyen Jutsu ez. Ezzel a Jutsuval emeltem ki anno Deidarat a futóhomokból. Ez a Jutsu meginogtatja a földet, és felemelkedik, akár kilométerekre is. Ha ez a Jutsu elér miket, akkor nem maradunk egy helyben.
  - A rohadt életbe...! - csikorgattam a fogaim közt, majd erőt vettem magamon, de Tobiramat sehogy sem tudtam felhúzni, ő pedig nem volt olyan erős, hogy egy erőtlen lány segítségével felmásszon.
A víz folyt rólam. Ideges voltam, nem is kicsit. Végül bekövetkezett az, amire egyikünk se volt felkészülve.
  A föld hirtelen felemelkedett alattam, ezzel Tobiramat is felemelve. Azonban nem maradtunk egy szinten, s a földlöket előrelökött minket. Kétségbeesetten ordítottam a levegőben, miközben esztelenül kapálóztam. Tobirama nagy huppanással ért földet, míg én épphogy elkaptam a szakadék peremét. Ám hamar örültem meg, ugyanis a rész, amit elkaptam, kezdett bomladozni, míg szét nem mállott, és hullott le, velem együtt.
  - Tobirama... - ajkaimon csak egy halk név tudott kicsúszni, ahogy zuhanni kezdtem.
S drága Fortuna hű volt hozzám: épphogy kiejtettem Tobirama nevét, ő utánam nyúlt, és elkapta  a kezeimet.
  - Foglak - szólt nehezen, miközben próbált felhúzni.
  - Csúszok - szóltam ijedten, s egyben hirtelen is.
  - Hogy ti sose tanultok semmiből - szólalt meg Madara is.
Én sehol sem láttam Madarát, hisz a szakadék teteje eltakarta. Épphogy a fejét láttam. Tobirama végig engem nézett, ugyanis kezdett ő is csúszni. Lábával próbálta magát visszahúzni, de nehéz volt.
  - Mikor jöttök rá, hogy semmi esélyetek? - azzal Madara beszúrt egy vasrudat Tobirama bal kezébe, így az lassacskán eltűnt.
  - Miért...miért nem rágenerálódik...? - suttogtam magam elé ijedten.
Csúszni kezdtem egyre jobban, s Tobirama arcáról is letudtam olvasni, hogy egy kézzel nehéz engem tartani.
  - Hm, Tobirama? - szólt közömbösen a nagyapám, majd vasrudak hadát szabadította Tobirama hátba.
Tobirama csak felszisszentett. Nem attól, hogy fájt neki. Nem. Attól, hogy bármikor leeshetek.
  - És akkor - ugrott egyet Madara, majd egyenesen a vasrudakra érkezett, melyek teljesen átszúrták a Második testét.
  - Nagu...már nem... - szólt erőlködve.
Látszott rajta, hogy már alig bír tartani, én pedig sajnos egyre jobban csúsztam lefele a kezéből.
  Alig pár másodperc telt el, mire jobban csúszni kezdtem.
  - Basszus, basszus, basszus!
  - Ne pánikolj - vett mély levegőt - Tarta... - Tobirama itt hirtelen elhallgatott, és kétségbeesett arcot vágott, mikor ő is megérezte, hogy rendesen csúszok ki a keze közül.
Ijedten néztem rá hirtelen, mire ő csak még kétségbeesetten vetette rám a pillantásait. Mikor már a csuklójánál volt a kézfejem, teljesen bepánikoltam. Ő próbált minden erejével tartani, de nem jött össze. Hirtelen kicsúsztam a kezei közül.
  - Tobirama!!! - üvöltöttem torkom szakadtából, amikor zuhanni kezdtem a mélybe.
Hirtelen minden sötét, és ijesztő volt. Aztán következett a fájdalom. Sorban csapódtam, és ütköztem neki a szakadék falának. Minden ütközés egyre fájdalmasabb volt. Hogy miért? Mert minden csapódásnak eszembe jutott, akaratom ellenére is, a többiek halála. De nem csak az övék. Minden bánatom, vérem és fájdalmam kijött azoktól az ütközésektől.
  Földet érésem helye, nem más, mint egy lapos, kiálló kőrengetek volt, amire érkeztem. Forgott velem a világ, éreztem, ahogy egyre több vért vesztek, és az eszméletemet is kezdtem elveszíteni. Minden szédült velem, s tudtam, hogy hamarosan elvesztem az eszméletemet.

A felszínen

  - Téged az se érdekel, hogy a családodról van szó?! - Tobirama hangja ideges volt.

  - Az utamba állt - jelentette ki Madara gyengédséggel.

  - És Nagu még kérdőre vont, hogy mi a bajom az Uchihakkal...

  - Ahhoz képest, hogy mennyire megakartad menteni, kicsit se vagy pánikba esve, amiért lezuhant.

Tobirama csak nagy mosolyt húzott ajkaira.

  - Igen, mert nincs miért aggódom. Nagu a te véred. Ugyanolyan kitartó, mint te, szóval nem aggódom érte, mert tudom, hogy túléli.

  - Micsoda magabiztosság - jelentette ki Madara sóhajtva.

Ám ekkor a szél felkapott, s vele együtt repítette a ködös hangulatot, s a szelet. A poros szélrengetegben feltűnt valaki. Helyesbítek. Valakik. A lány haját lassan, és gyorsan lebegtette a szél, míg a fiú ruhái lengedeztek a széltől. Ahogy egyre közelebb kerültek a két küzdő férfihoz, annál jobban rajzolódott ki az árnyékuk, és az alakjuk.

  - Soha nem hittem volna, hogy veled állok össze - mosolygott a fiú, mikor megállt, egyik kezét csípőre téve.

  - Én sem - húzta a száját a lány mosolyra.

A szél ekkor felkapott, s a port ezerfelé repítette. A két alak jókedvűen, és magabiztosan állt elébe a kihívásnak.

  - Akkor ahogy megbeszéltük, Sasuke - mosolygott Akana a fiúra.

  - Igen - meredt komolyan a másik Uchiha, az idősebbre.

Akana mosolya komolysággá lőtte ki magát.

  - Fuuton: Gofu Boheki! - szólt Akana maga elé, majd a kezével már csinálta is a jelet.

Nagy szél kerekedett Akana közelében, mely minél erősebben próbálta elsöpörni az ellenséget. Ám nem ez volt a cél. Hanem az, hogy Akana lejusson hozzám.

Akana szemszög

Remélem Sasuke nem rontja el. Ez az egy lehetőségünk van megmenteni Nagut. Több nem lesz.

  Lassan, és óvatosan mentem le a meredek szakadékban, míg meg nem láttam az eszméletlen lányt.

  - Nagu - szóltam hozzám, mikor sikeresen is mellé ugrottam - Nagu!

Látszólag még eszméleténél volt, de éreztem, hogyha nem teszek valamit, akkor hamarosan ez is eltűnik.

  - Maradj velem Nagu! - ültettem fel nehezen.

  - Ak...ana... - suttogta alig hallhatóan. Fejéből erősen csörgedezett a vér.

Miért nem gyógyul? Ugye nem...

  - Elvesztetted az Öngyógyító Jutsudat? - nem felelt, bár én ezt igennek vettem a látvány végett.

A pólómhoz nyúltam, majd egy nagy darabot kitéptem belőle. Nagu felé nyújtottam, de ő ellenkezett. 

  - Ha nem segítek, akkor meghalsz! - emeltem meg rá a hangom - Azt akarod, hogy minden kárba vesszen?! - emeltem meg a hangom, abban remélve, hogy eljut hozzá - Deidaraék nem ezért vetették beléd a hitüket! -  a hangom egyre hangosabb volt.

Használnom kell a Tízenegyfarkú erejét, még ha kockázatos is. Azonban így Nagu jobban lehet.

  - Figyelj... - térdeltem le elé - Nem foglak tudni kivinni, ezt előre elmondom. Azonban segíthetek, hogy magadtól is kijuss. Csak kérlek hagyd...

Nagu nehezen vette a levegőt, és félelmet fedeztem fel a szemében.

  A magam döntése alapján fogtam meg a kezét, majd a Jutsum segítségével kezdtem elvenni a fájdalmát. Mikor már éreztem, hogy rám is hatni kezd, abbahagytam. Nagu sokkal jobban nézett ki, de még mindig nem volt jól teljesen.

  - E..ennyit tudtam tenni... - suttogtam, majd magam fölé néztem - Kivinni nem tudlak..ahhoz túl szűk ez a hely. Szóval innentől a hitemet adom neked. Hiszek benned, hogy épségben kijutsz. Érted? - fogtam meg a vállát, majd menni akartam, amikor...

Az én szemszögem

Halovány fényt láttam, s melegséget éreztem. Valaki beszélt hozzám. Ez a valaki Akana volt. A fájdalmam enyhülni kezdett darabokként. A hang, amit eddig hallottam, felerősödött. 
  - E..ennyit tudtam tenni... - suttogta, majd felfelé nézett - Kivinni nem tudlak..ahhoz túl szűk ez a hely. Szóval innentől a hitemet adom neked. Hiszek benned, hogy épségben kijutsz. Érted? - fogta meg a vállamat, majd menni akart. Azonban én hirtelen elkaptam a karját, mire ő hirtelen felém fordult.  
  - Fent találkozunk - mosolyogtam rá nehezen. 
Akana csak egy mosollyal ajándékozott meg, majd felsietett.  Az erőm nem tért vissza még igazán, így minden nehéz volt számomra. Erőt véve magamon kapaszkodtam meg a száraz sziklafalba. Lendülettel indultam meg utamon. Minden lépés nehéz volt, de nem adtam fel. Vérem párszor rám, vagy a sziklákra csöppent, de nem érdekelt. Nem érdekelt, mert tudtam, hogy fent vannak olyanok, akik csak rám várnak.  Már láttam a szakadék tetejét, s csak pár méter választott el a szabadságtól. Aztán megtörtént. Megláttam a fénynek nevezett sötétet. Erőteljesen feljuttattam a karomat a föld felszínére, így lendületet tudtam venni magamon, s a másik kezemet is feljuttattam. Azonban, amint megláttam a háború terét, illetve az embereket, elállt a levegő bennem. Sasuke megdermedt a levegőben, Madara pedig előtte állt Sasuke kardjával, s a szívéhez tartotta. Tobirama ott feküdt mögöttük, Akana pedig neki próbált segíteni. S akkor hirtelen Madara a szemem láttára szúrta át Sasuke szívén a kardot.

  A vér is megdermedt bennem. A testem elgyengült, és szakadozva visszaereszkedtem a meredekbe.
  - Nagu! - ismertem ezt a hangot, mindennél jobban.
  - Minato... - rekedt össze a hangom.
Minato segített felmásznom, ám csak ekkor vettem észre, hogy hiányzik az egyik keze, válltól. Zavarodott voltam, és féltem. Ennek az oka volt az, amiért szorosan megöleltem őt.
  - Minden rendben - beszélt hozzám nyugodtan - Elkel innen mennünk - távolodott el.
  - Várj, Ak.. - elakadt a szavam, ugyanis se Akana, se Tobirama nem voltak már itt - Sasuke... - néztem az idősebbre ijedten.
  - Visszajövök érte, de előtte téged viszlek biztonságba - szólt komoran, majd azzal elteleportált minket.
Nem máshol, mint Obitonál voltunk.
  - Fejezzük akkor be, amit elkezdtünk - szólt Kakashi.
Azzal Kakashi a Chidoriját, míg Minato a Rasengant kapcsolta be.
  - Várjatok..ugye nem...? - léptem egyet feléjük.
  - Csak így akadályozhatjuk meg, hogy Madara megkaparintsa Obito szemét. És különben is..Obito fél lában a sírban van - jelentette ki Kakashi.
Ám mielőtt rátudtak volna támadni, Minato elgondolkodott, majd megdermedt. Pillanatokkal később Narutoék jelentek meg.
  Gaara nagyon gyorsan elhadarta, hogy ahhoz, hogy Narutot megmentsük, Minatonak átkel adni a Kyuubi azon részét, mely benne van. Természeten az apa nem ellenkezett, így gyorsan neki is álltak ennek.
  Percekig nem történt semmi, míg Fekete Zetsu közelebb nem került, s bejutott a Kyuubi elméjébe. Amilyen gyorsan jutott be, olyan gyorsan tűnt is el. Nagy huppanásnak lettünk fültanúi. Nagyon erős Chakrat éreztem, csak nem tudom honnan. Azonban hamar rájöttem, hogy honnan jön.
  - Madara - kezdtem el remegni - Át...átalakult Jinchuurikivé...
  - Huh? Honnan veszed ezt Nagu?! - nézett rám Kakashi.
Remegő kezekkel mögéjük mutattam, s ott volt Uchiha Madara teljes életnagyságban, Jinchuurikiként.
  - Fekete Zetsu, lassú vagy - szólalt meg - Úgy döntöttem, inkább én jövök ide! - kiabált a mondata végére.
Hatalmas bajban vagyunk, de komolyan...
Fekete Zetsu leakart válni Obitoról, de nem jött össze neki, hisz Obitonak az akarata erősebb volt.
  - Madara...had kérdezzek valamit... - kezdett bele Obito - Mi vagyok én neked?
  - Ugye ez egy rossz vicc, ilyen pillanatban? Te vagy Madara. Illetve nem is. Te vagy Uchiha Obito, aki az Uchiha chakrájával kihívta Hatake Kakashit, a Hokage címre áhítozva, és Nohara Rinre vágyva. De mivel az ereje hamis volt, végül mindent elvesztett.
Összeszorult a gyomrom ezektől a szavaktól. Nem bírtam magam tűrtőztetni. Madara előtt teremtem, és egy hatalmasat húztam be neki, melynek következtében jó pár métert hátrarepült.
  - Ha tudnád mióta várok erre - ráztam meg a csúklomat.
Madara csak dühösen nézett rám. Ekkor vettük észre, hogy Obito Madara felé tart. Próbáltuk megakadályozni, de nem sikerült. Végül, mikor elérte őt, nem várt dolog történt. Obito átszúrta a kezével a nagyapám hasát, és elkezdte elszívni az erejét. Végül, a bal kezében megjelent a Sennin bot, egyik verziója.
  - A jelenlegi énem...az, aki Hokage akart lenni...Uchiha Obito!
  - Obito - suttogtam magam elé.
Madara ráakart támadni Obitora, de ő átengedte Madara kezét magán. Obito...visszatért!
  Obito visszaverte Madara következő támadását, majd Kakashi mellé érkezett. Narutot, és a többieket időközben elvitték onnan.
Obito guggolt, egészen addig, míg el nem mosolyodott, s fel nem állt remegő lábakkal.
  - Elkel menned Narutohoz, és segíteni - utasította Kakashi.
  - Tudom - csukta be a szemét mosolyogva - Viszont van valaki, aki nélkül egy lépést se teszek - nézett rám nyugtató mosollyal.
Hálás mosolyt küldtem felé, majd elé sétáltam.
  - Készen állsz? - nyújtotta felém a kezét, melyre letekintettem.
  - Készen - hunytam le a szememet, majd megfogtam a kezét.
Obito keze meleg, és megnyugtató volt. Nosztalgikus érzés járta át az egész testemet.
  A már említett fiúval Narutohoz teleportáltunk magunkat. És akkor elkezdődött. A játék, életre halálra. Avagy, megtudjuk-e menteni Narutot, vagy meghal. Sasuke? Sasuke meglesz. Tudom. Hisz érzem azt a tömérdek Chakrat, amit körülötte árad. Megmentjük a fiúkat, bármi áron. És a számomra legfontosabb személyt, Obitot.

Remélem tetszett nektek ez a rész! ^^ Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, hogy kifejthessétek a véleményeteket, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről! ^^