50. Fejezet: Elszakíthatatlan kötelékek [ÉVADZÁRÓ]

Heyho!

Hát ehhez is elérkezett a Blog. Hogy mihez? Az évadzáró részhez.

A történet nem fog abbamaradni, csak az 1. Évadot zárom le. 

Főhősünkben tombolnak az érzések, amik ellen nem tud tenni semmit,
de megkel birkózni az élet nehézségeivel, és egy nem várt
fordulattal, illetve cselekvéssel.
Ám, hogy még jobban izguljatok, csattanó befejezést

szánok az ehhez a részhez. 
Nem tervezetem ezt a részt hosszúra, 
de remélem ennek ellenére elnyeri a tetszéseteket.

Kellemes olvasást, kisninják!❤️

  Eltűntem, mielőtt az őrök ideértek volna. Hogy hova? A fiúhoz, akinek a segítségére most szükségem van.

  - Huh? Mit akarsz itt?

  - A segítséged kérni.

  - Az én segítségem? - nézett rám gyönyörű bíborvörös szemeivel.

  - Igen, a tiéd, Kenji.

  - Aztán miért is? - vonta fel a szemöldökét - Nemrég még azt mondtad, hogy hagyjalak békén téged - válaszolt sértett hangon.

Való igaz, hogy ezt mondtam neki, de most szükségem volt a segítségére. Nagyon is.

  - Figyelj - szóltam bocsánatkérően - Ne haragudj. Tudom, nem bántam veled szépen, azóta, mióta ismerlek. Tudom, hogy te csak segíteni akartál nekem, hogy könnyebben menjen az életem, de nem hagytam. Viszont most rájöttem: szükségem van a segítségedre, és rád.

  - Rám? - szólt meglepetten.

  - Igen, rád.

  - Ezt kifejtenéd? - vonta fel a szemöldökét.

Elmagyaráztam Kenjinek, hogy mi történt az elmúlt pár órában, illetve azt, hogy milyen elhatározásra jutottam végül. Megfogom menteni Obitot attól, hogy teljesen a sötétségbe vesszen. Erre megesküszöm!

  - Értem - szólt, majd mindezek után egy mosolyra húzta a száját - Csak, hogy tudd! Bárhova tartasz, én megyek veled.

  - Köszönöm. Tényleg, köszönöm - mosolyogtam rá hálásan.

Kenjit alig ismerem 1 hónapja, de még így is sokat köszönhetek neki.

  - Mindent köszönök - húztam újabb mosolyra a számat, majd megöleltem őt.

Tudom, fura tett ez tőlem. De megakarok szabadulni a múltbéli problémáimtól, és tiszta lappal kezdeni mindent az életemben. Mindent az alapokról indítani, és elsősorban a helyes oldalon harcolni. Nem árultam el Obitot. Eszembe se jutott ez. Csak rádöbbentem, hogy felkel nyitnom a szemét, ahhoz, hogy lásson. Hogy mit? A boldog életet, még ha Rin nem is lehet itt vele, de tudnia kell, hogy ettől függetlenül boldog lehet.

  Kenji meglepődött, de elhúzódtam mielőtt bármi is tehetett volna.

  - Szóval? Hogyan tovább? - kérdezte kissé pirult arccal.

  - Megkel találnom Itachit. Szeretnék tőle kérdezni valamit, utána mehetünk Obitohoz.

  - Ez eddig oké, de hogy akarod megtalálni őt?

  - Basszus...majdnem elfejtettem, hogy alig maradt Chakram...

  - Épp ezt mondom - sóhajtott - Majd én megkeresem Itachit.

  - Hogyan?

  - Ismered a híres Hyuuga Klánt, nemde bár? - bólintottam - A szemtechnikájuk nagyon híres, viszont vannak olyan Jutsuk, amik ehhez a képességhez hasonlóak. Pár éve elsajátítottam egy technikát, ami a Byakuganhoz hasonló, viszont egy sima Ninjutsu csak.

  - Találd meg Itachit. Kérlek!

  - Jó - bólintott határozottan - Ez miatt a Jutsu miatt lefog fogyni a fél Chakram...szóval jössz nekem eggyel - szólt bohókásan, majd kezeit a halántékéra tette - Tensei no Jutsu! - motyogta maga elé.

Külső szemmel semmit nem láttam. De tudtam: Kenji épp Itachit nyomozza.

  - Megvan! - szólt kapkodta, vagy leengedte kezeit.

Ám ebben a pillanatban megingott az egyensúlya, és ha nem kapom el, akkor a földön végzi.

  - Hé, jól vagy?! - kérdeztem aggódva.

  - Jobban leszek, csak egy kis pihenésre van szükségem.

  - Biztos?

  - Biztos.

  - Jó - segítettem fel Kenjit - Merre van Itachi?

  - Északra - mutatott észak felé.

  - Jó, akkor indulás - indultam meg, de a fiú utánam szólt - Arra kelet van.

  - Tudtam ám - szóltam zavartan, majd elindultam a megfelelő irányba.

Kenji fáradsága végett nem haladtunk túl gyorsan. Remélem Itachi még ott lesz.

És így is lett. Negyed óra múlva megpillantottam Itachit, azon a tisztáson, ahol találkozta velük először. De nem volt egyedül, ugyanis Naruto vele volt. Beszélgettek.

  - Itachi! - siettem elé, majd ránéztem.

  - Nagu - szólt halkan Naruto - Te mit-

  - Elmagyarázom - szakítottam félbe a kis szőkét.

  - Mire készülsz"tteayo?!

  - Semmire! - emeltem fel védekezésképpen a kezeimet. Kenji közben leült a földre pihenni - Az elmúlt órákban történt pár dolog, amitől megváltozott az álláspontom.

  - Mire akarsz kilyukadni? - nézett rám értetlenül Naruto.

  - Megfogom menteni Tobit attól, hogy teljesen a sötétségbe vesszen. Meg persze magamat is. Nem tudtam eddig, hogy jól cselekszem-e vagy sem, de most már tudom, hogy mit akarok. Boldog lenni, háború nélkül. Véget akarok vetni ennek az egésznek, és végre szabadon élni. Nem tagadom, rettenetesen hiányzik az Akatsuki. De nem az, hogy megöltünk másokat. Hanem, hogy együtt voltunk, mint barátok. Együtt döntöttük el, hogy olyanná tesszük a világot, ahol mindannyian boldogok lehetünk, mindenféle csalódás, és fájdalom nélkül.

  - Nagu - suttogta Naruto.

  - Szóval - kezdett bele Itachi mosolyogva.

  - Szóval mellettetek állok Naruto! Állítsuk meg Tobit, mielőtt hülyeséget csinál! - szóltam határozottan.

  - Nem tudom, hogy tényleg higgyek-e neked"ttebayo...

  - Nem kérem, hogy 100%-ban bízz bennem. Csak, hogy engedjétek, hogy segítsek.

  - Jó - bólintott rá Naruto - Azonban nekem elkel mennem. Kakashi-sensei üzent, hogy szükség van rám náluk. És azt, hogy mostantól a mi oldalunkon vagy, neki is tudnia kell.

  - Jó. Mondd el neki mindenképp, hogy ne legyen félreértés.

Naruto bólintott, és már itt sem volt.

  - Most az egyszer nem értelek - szólalt meg kis idővel Itachi.

  - Hm?

  - Miért állsz Konoha mellé, ha egyszer gyűlölöd azt a helyet, és a lakosait?

  - Mert megakarok változni. Való igaz, hogy Konoha egyes tagja miatt haltak meg a szeretteim...azonban valahogy túlkel lennem rajta. Nem azt mondom, hogy megbocsájtok mindent a falunak. Nem. Csak azt akarom, hogy végre békesség legyen. Ennyi az egész.

Itachi elmosolyodott, majd így szólt:

  - Olyan vagy, mint én. A béke a legfontosabb számodra.

  - Hát..valamennyire - szóltam zavartan.

  - Egyébként ha nem haragszol, én most elmegyek.

  - Mi? Hova?

  - Tudom hol van Kabuto. Lekel őt győznöm ahhoz, hogy feloldódjon az Edo Tensei - magyarázta.

  - És akkor elfogsz tűnni - szóltam elfojtott hangon.

  - Igen, de tudom, hogy lesznek olyanok akik fontosak lesznek neked, Nagu.

Igaz...ebbe még bele se gondoltam igazán. Itachiékon kívül nekem nincs senkim. Ha Obito is meghal...egyedül maradok...

  - Ita-

  - Semmi de - vágott félbe komoran - Minden rendben lesz.

  - Emlékszel még? - suttogtam magam elé halkan - A halálod előtt megígérted, hogy elviszel ramenezni - szóltam fájdalmasan - Ha belegondolok, hogy ez soha nem fog teljesülni...összeszorul a szívem...

Itachi csak hallgatott másodpercekig, majd közelebb lépett hozzám, és szorosan átölelt.

  - Sajnálom - szólt halkan, tele érzésekkel.

  - Itachi... - szólta halkan magam elé.

Szorítottam Itachit, ahogy csak tudtam. reméltem, hogy ezek az érzések, amik jelenleg bennem vannak, így enyhülnek. De nem. Minden csak rosszabb lett. Átsiklott a fejemben minden emlék, amit Itachival éltem át, és a többiekkel.

  - Had menjek veled - húzódtam el kis idő múlva - Kérlek. Segíteni akarok neked.

  - Rendben. Mutasd meg a többieknek, hogy képes vagy változni.

  - De mielőtt bármit is tennénk - szóltam kissé feszülten - Lenne egy kérésem.

  - Kérésed? - ismételte meg Itachi a mondatom.

  - Kenji. Minden rendben lesz veled? - fordultam a barna hajú fiú felé.

  - Persze - vett mély levegőt - Csak menjetek, és vessetek véget a háborúnak.

Bólintottam, majd a másik Uchihara néztem.

  - Kérlek menjünk el az Akatsukiba...

  - Az Akatsukiba? Mármint a régi házhoz?

  - Pontosan - szóltam zavarodottan - Hátha van valami, ami még megmaradt a ti szobátokban is.

  - Jó legyen. Csak legyünk gyorsak.

Halványan elmosolyodtam, majd megfogtam Itachi vállát, és a régi házunkhoz teleportáltam magunkat. 

  - Szóval ennyit változott azóta - lepődött meg Itachi, miközben bementünk a romos házba.

  - A gaz, és minden egyéb ellenére még mindig azt a kis takarós házat látom, amiben éltünk több éven keresztül - nosztalgiáztam Itachinak.

  - Woaw. Téged is megcsapott a nosztalgia szele? - szippantott Itachi mélyet a levegőbe.

  - Nagyon is - mosolyogtam.

  - Elnézek a szobánkba. Te addig mihez kezdesz? - nézett rám, mielőtt elfordult volna.

  - Voltam már itt Kenjivel, és Hidannal is - suttogtam el csak Hidan nevét - Szóval meglesem Deidaraék szobáját.

  - Jó - volt minden válasza az unokabátyámnak, majd elsietett a régi szobájába, én pedig Deidaraéba.

Mikor benyitottam, ugyanazt láttam, mint a többi szobában: minden gazos, romos, és kihalt volt. A bútorokkal együtt. Deidara ágya mellé sétáltam, s végighúztam azon a lepedőn a kezem, amin egykor a szőke fiú aludt. Emlékek törnek fel bennem újra, és újra.

  - Vajon ő hagyott itt valamit? - suttogtam a nagy semmibe.

Átnéztem mindent, amit csak tudtam, de semmit nem találtam ami még egybemaradt, vagy elvihetném emlékbe. Aztán valamin megakadt a szemem. A falban volt egy repedés, ahonnan egy csillogó fény szűrődött ki. A falhoz léptem, majd belevertem egyet ököllel a falba. A fal leomlott azon a területen, és elém tárult egy fémdoboz. Óvatosan kivettem, és megörültem, ugyanis nem volt bezárva. Nagy meglepetésemre egy kép volt benne, rólam, és Deidararól. Ám, amit előbb kivettem, az nem a kép, hanem egy levél volt, nem mástól mint Deidaratól, nekem. Olvasni kezdtem.

"Drága Nagu.

Lehetséges, hogyha ezt az összeszedetlen levelet olvasod, akkor én már rég meghaltam. Igazából fingom sincs, hogy ilyenkor mi a tökömet kell írnom, de megpróbálom összeszedni magam.

Gyerekkoromban igaz, hogy Kimorit szerettem, de mielőtt eltűnt volna,  azelőtt pár hónappal kezdtem kételkedni magamban. Abban, hogy mégis mit érzek irántad. A veled való kapcsolatom mindig is jobb volt, mint Kimorival. Kezdtem azt érezni, hogy veled mindent megtudok beszélni, hiába voltunk fiatalok. Mindig ott voltál mellettem,  ahogy én is melletted. Mikor úgy állítottad be, hogy Kimori elment, összetörtem. Nem értettem, hogy miért ment el, és ezért beléd jobban kapaszkodtam, hogy téged ne veszítselek el. Aztán, amikor elküldtek a faluból, akkor szorosabb lett a kapcsolatunk, mint valaha. Ám, mikor az Akatsukiba kerültünk minden megváltozott. Próbáltam a dolgok boldog oldalát látni, de az, hogy körülöttem minden szenvedett, és a végtelen boldogságot akarta elérni, negatív érzelmeket váltott ki belőlem. Mindezek után, ha akartam sem tudtam kevesebb lenni másokkal, még veled se. A fájdalom megváltoztatott. Fenekestül. Ezután nemsokkal összevesztünk, ahol véglegesen romlott a kapcsolatunk. Volt, hogy veszekedtünk, és volt, hogy nyugodtan eltudtunk egymással beszélgetni. És volt, hogy legszívesebben a pokol túloldalára kívántuk a másikat. Ha esetleg nem sikerült neked elmondanom, a halálom előtt, hogy szeretlek, akkor most itt megteszem. Belehaltam volna abba a fájdalomba, amit azért érezhettem volna, ha nem mondom el neked, hogy szeretlek, és úgy halok meg, hogy ezt nem tudod. Mindig is szerettelek téged, hiába voltak a veszekedéseink. Remélem boldog leszel az életben, és túllépsz rajtam. Azon az idiótán akivel annyi kalandot, fájdalmat és boldogságot átéltél. Emlékezz az együtt töltött perceinkre, mert becses emlékek szerintem. Emlékezz az Akatsukira, ahol otthon lehettél, és családodként tekinthettél a tagokra. Hidd el, téged mindenki szeret/szeretett az Akatsukiban. Legfőképp Hidan, Tobi, Itachi és én. 

Szeretlek Nagu, ezt sose feledd, és mindent köszönök! Élj, míg tudsz, és ne feszegesd a határaidat! Legyél boldog az életben, a halálom után is. Mindez, amit kívánok neked. Hogy légy boldog. És ha már nincs az Akatsuki...ne búslakodj. Hisz mi mindig a szívedben fogunk élni, még ha nem is leszünk már együtt. 

Hiszen az Akatsuki az a család volt, ahol mindenki egyenlően osztozott a fájdalmon, és a legvégsőbb célunk az volt, hogy boldogok legyünk, és továbbá is az a bűnszervezet legyünk, amit mások ellenségnek, míg mi családnak hívatunk. Minden jót Nagu.

Deidara"

  - Deidara... - a szívem majd' megszakadt a levelétől. 

Próbáltam erős maradni, de a könnyeim nem ezt bizonyították. Apró cseppekkel áztattam a levelet, ám gyorsan elvettem, hogy ne ázzanak el a betűk.

  Miért ilyen igazságtalan az élet? Miért nem tudunk többet mosolyogni, és azokkal lenni, akik fontosak számunkra? Visszaakarom kapni az Akatsukit, a családomat. Ez minden vágyam. Hogy mind együtt legyünk újra, minden kín és megmérettetés nélkül.

Percek múlva, mikor már a könnyeim abbamaradtak, bemértem a szoba többi pontját. Sasori részén nem volt semmi, ami épen maradt volna. Így végül fájó szívvel, de elhagytam a fiúk szobáját, és Itachihoz siettem.

  - Hogy haladsz? - nyitottam be hozzá.

  - Meglepő módon nem találtam semmit - mosolygott hirtelen - Te?

  - Hát, az igazság, hogy találtam egy levelet és egy fényképet.

Itachi érdeklődve nyúlt a levélért, amit át is nyújtottam neki. Kíváncsian olvasta a sorokat, míg a végére nem ért.

  - Nem néztem volna ki Deidaraból, hogy ilyen szépen tud fogalmazni - képedett el.

  - Én sem - szóltam búsan.

  - És a képpel mi a helyzet?

  - Még nem igazán nézte meg - azzal ki is vettem a kissé gyűrött képet a fémdobozból.

  - Emlékszem, ezt még Oonoki csinálta rólunk, mikor megkaptuk a fejpántunkat - simítottam végig az ujjamat a képen.

  - Legalább van egy emléked Deidararól.

  - Több száz emlékem van, de azaz egyedüli kép, amire vigyázni fogok - ekkor a levéllel együtt a képet eltettem biztonságos helyre. A belső zsebembe. Jó, lehet nem annyira biztonságos, de tudom, hogy ott nem eshet bántódása. Vagyis ekkor még azt hittem...

  - Szóval mehetünk? - kérdezte Itachi, mikor kijöttünk a házból.

  - Persze - mosolyogtam halványan, majd Itachinak sikerült bemérni, hogy merre van Kabuto, így elindultunk hozzá.

Deidara szemszög

Kurotsuchi sikeresen átvert engem egy Jutsuval. Nagyszerű vagy, Deidara. Az ész csak úgy sugárzik belőled. Hm. De mindezek ellenére semmi sem számított már, hiszen biztos vagyok benne, hogy hamarosan feloldódik a Jutsu. Legalább tőle eltudtam búcsúzni. Igaz nem a legjobb módon, de eltudtam. Remélem, hogy Obito (Huh, de fura így mondani Tobi nevét...) majd segít neki a vészes időkben, és mellette lesz. Viszont azt nem kérdeztem meg tőle, hogy a levelemet megtalálta-e.

  Azt a levelet nem sokkal a halálom előtt írtam, pár nappal. Gondoltam, hogy folytatódni fog a mészárlás, és alig maradnak majd a szervezet tagjai. De, hogy ilyen kevesen...hogy csak Tobi, Zetsu és Nagu. Ez még engem is lesokkolt. Hm. De mindegy is is.

Pár hónappal ezelőtt

Hidan nemrég halt meg, amitől Nagu kikészült. Teljesen. A minap elcsíptem egy beszélgetést Nagu, és Tobi közt, miszerint Hidan mielőtt meghalt volna, erős célozgatásokkal jelezte a lánynak, hogy szereti. És meg is csókolta. Felfoghatatlan, hogy volt mersze elmondani neki, illetve megcsókolni. Hm. Tennem kell valamit az érdekében, hogyha meghalok, akkor tudjon róla..
  Gyors előkerestem egy ceruzát, és egy papírt.
  - Mégis mi a francot írjak? Hm - suttogtam magam elé - Ha Sasori itt lenne... - néztem bánatosan az ágyára, és a képzeletem ismét játszott velem.
Láttam, ahogy ott ül, és várja, hogy milyen baromságot mondok neki újra.

Hiányzik. Hiányzik a legjobb barátom.

Elhessegettem a gondolataimat, majd megpróbáltam egy értelmes, és jól összefoglalt levelet írni.  Beleadtam minden érzésemet, már ahogy ezt lehetséges. Hm. Elmondtam neki, hogyha már nem is lesz az Akatsuki, tudja, mi mindig itt leszünk neki. Hogy hol? A szívében.
  Miután végeztem beletettem egy fémdobozba, egy fénykép társaságával. Ezt a képet akkor készítette a nagyapám, amikor elvégeztük az Akadémiát. Hihetetlenül boldog voltam, főleg azért, mert egy csapata kerültem Naguval. Hm.
Szétnéztem, hogy hova tehetném, és megláttam egy repedést a falban, ahová simán betudtam tenni. Így hát az lett a kis doboz rejtekhelye.

Vissza a jelenbe

  - Akkora egy hülye vagyok - néztem fel sóhajtva arra a kis résre, ahová beszűrődött a fény a bábuba, mely elkapott - Akkora...egy...hülye...Hm...

Nem tudtam irányítani az érzéseimet jelenleg. Nem volt méltó hozzám, de pár könnycsepp elhagyta a szememet. Ha nem vagyok ekkora tapló, akkor Naguval most nem lenne ezt. De egyvalamit nagyon remélek...hogy egyszer újjászületek, és találkozok vele újra.
  Habár gyűlölöm Sasukét, remélem azért Nagu még vele is megbékél.

Vissza az én szemszögembe

Itachival egy erdőn mentünk, hogy elérjünk Kabutohoz. Útközben egy furcsa Chakrát észleltem.

  - Itachi - szóltam halkan magam elé.

  - Igen, én is érzem - ekkor hirtelen megállt egy fa ágán.

Magam mögé pillantottam, és nagy meglepetésemre Sasuke volt mögöttem.

  - Mi a...

  - Itachi! - üvöltötte a feldűlt Uchiha fiú.

  - Nagu menjünk - parancsolt rám Itachi, gyorsan, majd gyors léptekkel el is indult.

Próbáltam tartani vele a lépést, de erőhiányban voltam. Nagyon is nagyba.

  - Itachi...nem bírom..tovább... - épp, hogy kimondtam az utolsó szavamat, elkezdtem szédülni, és egy rossz lépés következtében megcsúsztam, és zuhanni kezdtem.

Egy hang sem jött ki a torkomon, hogy szóljak Itachinak. Már felkészültem a legrosszabbra: ismét beverem minden, ahogy majd földet érek. De nem így lett.

  Zuhanásomat tompította valami. Helyesbítek: valaki. Ráestem valakire, akiről még én sem tudom, hogy kicsoda.

  - Mi a jó isten - szólalt fel haragosan az alattam fekvő fiúra.

  - Sa..sajnálom - pattantam fel nehezen - Huh? - volt minden reakcióm, amikor megláttam a fiút - Guro? Te mit keresel itt?

  - Ezt én is kérdezhetném tőled, aki csak úgy rázuhan az emberre a magasból! - pattant fel hirtelen, és idegesen kiabált velem.

  - Mondtam, hogy sajnálom, és nem direkt vo... - a szavaim elakadtak, és homályosodott minden. 

Mielőtt a földre zuhantam volna, egy kezet láttam meg, mely felém nyúl. De már késő volt, hisz lecsukódtak a szemeim.

Gőzöm sincs, mennyi idő telhetett el mire felkeltem, de a hold még mindig fent volt, és sötét volt.

  - Mondom, hogy nem tudom! - beszélt a keleténél hangosabban Guro.

  - Ember, befejeznétek? - hangzott egy ismerős hang.

  - Mindegy - hangzott ezúttal egy női hang.

  - Kimori...? - szóltam halkan, miközben felültem.

  - Nagu? - pillantott felém a lány - Nagu! - szólt boldogan, majd a nyakamba ugrott. Köszi, nagyon köszi. Amúgy sem érzem semmimet - Végre felkeltél.

  - Mennyi ideig feküdtem?

  - Úgy fél órán keresztül - sóhajtott Guro - Szerencséd, hogy belém botlottál, és nem másba.

  - Szia - köszönt egy hang mellőlem, mire én a hang felé fordultam.

  - Ki...Kimimaro...? - suttogtam sokkolva.

Kimimaro ott guggolt mellettem, és mosolygott. Nagyon megörültem, és egyből a nyakába ugrottam, mire ő seggre esett.

  - Hé, megfulladok - kezdett el mentegetőzni.

  - Hallottam, hogy Kakashiék meg-

  - Ne hánytorgasd a múltat - szakított félbe - Igen, meghaltam. És véget akarok ennek vetni - ölelt át egyik kezével - Nem tudjuk, hogy merre lehet Kabuto, de sikeresen tudom most már a saját akaratomból irányítani magam.

  - Minden rendben lesz - húzódtam el mosolyogva - Itachi mindent kézben tart, és jelenleg is Kabutonál van, ha minden igaz.

  - Uchiha Itachi? - lepődött meg Kimori - Őt láttuk, mikor utolértük Gurot, és láttuk, hogy te is vele vagy. Sasukaval volt.

  - Tudom. Valahogy megtalálta Itachit, és gondolom most nem fogja annyiban hagyni a dolgokat - magyaráztam.

  - Sasuke? - pislogott párat Kimimaro - Szóval legyőzte Orochimarut?

  - Le - válaszoltam.

  - Na ácsi! - szólt ránk Guro - Ti honnan a szöszből ismeritek egymást? - vonta fel a szemöldökét.

  - Mikor még volt az Akatsuki az elején, akkor Orochimaru volt a társam. És őáltala megismertem Kimimarot, és a többi "kísérleti patkányát".

  - Utáltam ha így hívott a sensei - sóhajtott mosolyogva Kimimaro.

  - Orochimaru sokszor vitt el a laborjába, és ott megismerkedtem Kimimaroval, aki annyi idős, mint Sasuke. De ti mit kerestek itt?

  - Erre jártunk, és láttuk, hogy Kimimaro-kun menekül. Segítettünk neki, majd felvilágosított a dolgokkal kapcsolatban. Guro előrement, és ekkor botlottatok egymásba.

  - Értem. De ha nem haragszotok - álltam el - Elkel mennem Itachiékhoz, hogy segítsek.

  - Jól van - szólt Kimori - Akkor találkozunk még.

  - Előbb had kérdezzek valamit - Guro felé pillantottam - Az öcsémmel mi van?

  - Biztonságban van. És teszek is róla, hogy a továbbiakban is ott legyen.

  - Jól van - húzott enyhe mosolyt ajkaira - Mi elvisszük innen Kimimarot, te pedig menj akkor Itachihoz. Sok sikert - azzal Guro elindult a fákon.

  - Örülök, hogy láthattalak - mosolygott Kimimaro, majd beleborzolt a hajamba, és Guro után ment.

  - Ha bármi van, tudd, én itt vagyok - állt elém Kimori.

  - Tudom - mosolyogtam rá - Hiszen a legjobb barátnőm vagy.

Kimori csak mosolygott egyet, majd szorosan megöleltük egymást, és ő is távozott.

  Nos, itt az idő, hogy meglátogassam a kicsi Kabutot.

Éreztem, hogy a Chakra szintem már feltöltődött, így hamar bemértem Itachiékat, majd odateleportáltam magam. Pár másodperc múlva, egy sötét barlang előtt álltam. Amúgy is sötét volt, de ez a hely hátborzongató volt. Beljebb léptem, ahol hangokat hallottam.

  - Srácok, megjött..Huh? - képedtem el a látványon, amikor hősiesen beingáztam Itachiékhoz.

  - Kissé elkéstél - szólt Sasuke - Legyőztük Kabutot.

Gyors ütemet vett fel a szívem.

  - Akkor ez azt jelenti, hogy most minden Edo Tensei felfog oldódni...

  - Igen - sétált felém Itachi, miközben a teste kezdet széthullni - Ne aggódj. Sasukeval mindent átbeszéltem. És remélem, hogy nem nyírod ki - mosolygott egy jót, amin én sem tudtam nem mosolyogni.

  - Sose foglak elfeledni Itachi. És azt sem, hogy mennyit tettél a klánunkért. Ha rajtam múlik, mindenki emlékezni fog rád. Te vagy az Uchihak hőse.
  - Úgy legyen - mosolygott rám.
Megöleltem szorosan Itachit, és ő is engem. Ezután a nagy testvér a kisebb elé fordult, és megindult felé. Mikor közel volt, így szólt:
  - Nem kell megbocsájtanod nekem...és nem számít, hogy hogyan döntesz a továbbiakban...mert én örökké szeretni foglak! - azzal Itachi összeérintette a homlokát Sasukeval, és az Edo Tensei lassan feloldódott, míg a lelke el nem tűnt.
Hátrább léptem, így kiláttam a barlangból. A lelkek szerte szét szálltak az égen. És akkor megláttam 2 lelket: Kakuzuét, és Deidaraét, amint ketten emelkednek fel, de csak pár másodperce találkoztak.   Örömkönny hullott le az arcomról, és megnyugvást éreztem, hogy mind a ketten békében nyugodhatnak. Tényleg...Konanan vajon mi a helyzet?
Ám egy hangzavar megzavarta a gondolataimat. Gyorsan a zaj irányába fordultam. A barlang teteje beomlott, és  Jugo és Suigetsu jelentek meg.
  - Srácok! - siettem oda én is.
  - Ti meg mit csináltok itt? - kérdezte Suigetsu.
  - Megállítottuk az Edo Tenseit - válaszolta Sasuke.
Suigetsu lesokkolt, és csak pofázott Sasukének, hogy mi az ördög folyik itt. A másik Uchiha ekkor a mögöttük lévő Kabuto testére mutatott.
  - Mi az? - fordult meg Suigetsu.
  - Kabuto. Ő irányította az Edo Tenseit - válaszoltam.
  - Mellesleg - nézett ránk Jugo - Ti miért vagytok itt ketten, és ráadásul úgy, hogy még nem öltétek meg egymást?
 - Hát ez hosszú történet - mosolyodtam el zavartan - Majd később elmesélem, de a lényeg, hogy megkel állítanunk Madaraékat!
  - Egyébként - nézett Sasuke a fiúkra - Mit akartok tőlem? Miért kerestetek meg?
  - Igaz is! - mosolygott Suigetsu - Találtunk valamit az egyik rejtekhelyen, ami egész érdekes! - matatott a fiú a köpenye belsejében.
A fiú átadott nekünk egy tekercset, mi pedig elolvastuk. A szavam is elállt attól, ami benne volt.
  - Ezzel akár a Taka a világ ura is lehet! - örvendezett Suigetsu.
  - Ez az - szólt Sasuke komoran - Ő az, aki mindent tud... - állt fel - Találkoznom kell valakivel.
  - Kivel? - néztem rá.
  - Orochimaruval - válaszolta.
  - Te meg miről beszélsz?! Te maga ölted meg őt! - hangoztatta Suigetsu.
  - Találkoznom kell Orochimaruval, hogy kérdezhessek valamit a mindentudótól.
  - Nem kell Orochimaru ahhoz, hogy használd ezt az erőt. Csak időre van szüksé-
  - Vannak dolgok, amire csak ő képes - vágott közbe Sasuke Suigetsunak.
Sasuek Ankohoz sétált, majd valamit ügyködött nála. Megkérte Suigetsut, hogy hozzon neki egy darabot Kabutoból, de végül Jugo csinálta meg ezt a feladatot. Sasuke elkezdte a Jutsut, majd pár másodperc múlva előjött egy kígyó, melyből kibújt Orochimaru. Semmit nem változott, komolyan...
  - Hello, Nagu - köszönt nekem elsőnek.
  - Hali - köszöntem, mintha csak tegnap láttam volna utoljára.
Orochimaru elkezdett dumálni Sasukenak, de ez engem nem fogott meg.
  - Jól van, segítek. Gyertek - erre már felfigyeltem, mikor mondta Orochimaru - Nagu, jobb ha te is jössz. Találkozhatsz valakivel, akit rég láttál.
Undor, és harag jelent meg a tekintetemben. Ki akarná látni, azt az áruló embert, aki elfelejtett engem?
  - Hová megyünk?! - szólt idegesen Sasuke.
  - Egy helyre, amit jól ismertek Naguval - sétált felénk mosolyogva Orochimaru - Induljunk is - bámult ki velünk együtt a holdfénybe.

De, hogy hova is megyünk, oly' serényen, hogy használni tudjuk a tekercset? Az Uchiha Rejtekhelyre. És hogy minek? Azt még én sem akarom felfogni teljesen, hiába tudom, hogy mit fogunk tenni...

Hát ehhez is elérkeztünk: az évadzáró részhez. Itt egy kis pihenőt tart a blog, és pár hét

múlva jelentkezek ismét, egy újabb fejezettel.

Köszönöm, hogy eddig eljutott ebben a 2 évben a Blog.

Köszönök minden megosztást, minden kommentet, és biztatást.

Nélkületek nem lennék itt, ahol most vagyok.

Remélem a következő évadhoz is majd ennyi támogatást kapok,

valamint rajongót.

Sziasztok, kisninják! ❤️