49. Fejezet: Világok Harca

Heyho!

Elég hamar hoztam nektek a részt, és mielőtt elolvasnád, olvas el ezt 

a kis bevezetőt, kérlek.

Ettől a résztől hivatalosan is megváltozik minden a történetben. 

Nagura hatással lesznek, amitől egy komoly döntést hoz.

De, hogy milyen döntést, és hogy ki miatt teszi,

azt megtudjátok, ha elolvassátok a részt.

Kellemes Olvasást!❤️

Zuhanok. De biztos csak álmodok. Nem, az lehetetlen, hisz tényleg zuhanok!

  - Mi..az..ördög?! - üvöltöttem, miközben egyre közelebb jött a talaj, és rá nem estem egy bitang nagy fára.

  A fa koronájára érkeztem, így az meggátolta, hogy még jobban megsérüljek. Nagy huppanással érkeztem a földre, s a fejemet fogtam, miközben felálltam.

  - Mi a franc volt ez?! - néztem idegesen az égre - Könnyebb módszer nem volt, heh?! - üvöltöttem az égre, s ekkor észrevettem egy villanást - Huh? Az meg?

  - Vigyázat! - üvöltötte a fénycsóva, de időközben rájöttem, hogy az Deidara.

Csak néztem ahogy Deidara egyre jobban közelíti a földet, majd mikor már csak pár méterre volt tőlem, léptem egy métert jobbra. Deidara mellettem 1 méterre zuhant le.

  - Kössz...Hm.. - szólt mérgesen.

  - Te mondtad, hogy vigyázzak - vontam vállat, majd felsegítettem őt a földről.

  - Könnyebb módja nem volt annak, hogy idejöjjünk? - kérdezte idegesen miután felállt.

  - Azt én is szeretném tudni - néztem rá - Deidara...a..a szemed - nyögtem ki nehezen.

  - Hm? Mi van vele? - pislogott párat. 

Ekkor lekaptam magamról a fejpántomat, és amennyire csak lehetett, megpróbáltam neki megmutatni, hogy mi is történt.

  - Újra kék, mint régen... - lepődött meg.

  - Újra...újra láthatom a gyönyörű szemeidet - léptem közelebb majd megsimítottam az arcát.

  - Itt valami nem stimmel - fogta meg a kezem - Miért nem vagyok Edo Tensei hatása alatt?

  - Valószínűleg ebben a világban Tobirama nem fejlesztette ki, és nem létezik.

  - A Második Hokage?

Bólintottam.

  - Mindegy is. Most ez legyen a legkisebb problémánk - nézett körbe - Hol a francban vagyunk? Hm.

Bekapcsoltam a Sharinganom.

  - Tudom használni! - lepődtem meg - Legutóbb nem tudtam...

  - Szóval? Hol vagyunk?

  - Rejtett Szikla közelében...egy erdőben - kapcsoltam ki a Sharinganom.

  - Akkor menjünk. Hm - indult el Deidara.

Deidaraval elindultunk a Falu felé. Elég messze volt, s már vagy 20 perce sétáltunk, amikor.

  - Hát az? - léptem előrébb, majd felvettem egy fekete füzetet a földről.

  - Te, ez nem úgy néz ki, mint Hidané? - lepődött meg a szőke fiú.

  - De... - húztam apró mosolyt a számra - Olyan...

  - Te meg mit csinálsz? - jött egy nagyon is ismerős hang mögülünk.

  - Ez a hang... - rezzent össze Dei.

  - Hidan...? - fordultam meg lassan.

  - Nagu?! - akadt ki a fiú.

Elvesztettem az eszemet, és nem tudtam gondolkodni. Lassan lépegetni kezdtem Hidan felé.

  - Nagu...eszedbe ne jusson. Hm - hangzott Deidara ideges, de egyben aggódó hangja.

  - Hidan... - lábadt könnybe a szemem.

  - Nagu, ez nem a mi Hidanunk! - kiabált velem Deidara de már késő volt.

Hidan előtt voltam pillanatok alatt, majd szorosan a nyakába ugrottam, miközben folytak a könnyeim.

  - Nagu..ne..itt van Deidara - suttogta nekem Hidan

Ekkor villámcsapásként hasított bennem át egy érzés. Hidan soha nem mondana nekem ilyet. Eltávolodtam Hidanról, és azt a tekintetet, amit kaptam tőle megjegyeztem. Csúnyán nézett rám. Úgy, mint aki jól kiakarna osztani, amiért Deidaraval vagyok.

  Ijedt tekintettel teleportáltam magam Deidara mellé. Megragadtam a kezét, majd a Faluba teleportáltam magunkat.

  - Nagu? - szólt halkan Deidara, mikor a Falu egy kisebb részébe kerültünk.

Nem tudtam neki reagálni, csak annyit, hogy megszorítottam a kezét. Ő összerezzent.

  - Úgy nézett rám...mint ahogy te néztél Hidanra, mindene egyes alkalommal, amikor vele voltam.

  - Féltékenyen? Hm.

  - Nagyon féltékenyen.

  - Nyugalom - fordult felém, majd megölelt.

Jó volt érezni az illatát, és tudni, hogy megvéd engem.

Percekkel később eldöntöttük, hogy megkeressük az evilági Naguékat. A Sharinganom segítségével ez könnyű volt. Nem tudtuk elsőnek, hogy hogy mehetnénk be, így a legegyszerűbb módot választottuk: az ablakot.

  Felmásztunk a teraszra, s kinyitottuk a teraszajtót. Én mentem elől. A szobában, ahova beléptem, elsőnek nem láttam senkit. Aha, elsőnek...

  Az evilági Deidara ugyanis épp ekkor jött ki a fürdőszobából egy szál törölközőben. Amint meglátott elmosolyodott.

  - Oh, szóval szeretnél még egy menetet? - jelent meg perverz mosoly az arcán.

  - Haver, úgy meg me... - Deidara idegesen kijött mögülem, majd ledermedt, amikor meglátta a másvilági énjét.

Mind a kettő ordított egy hatalmasat.

  - Beszarok...ez én vagyok?! Hm! - kerekedett ki az én Deidaram szeme.

  - Mi a jó isten - vörösödött el az ottani Deidara - Nagu?! Az a Nagu?!

  - Jaj de jó, hogy felismertél - mosolyogtam megjátszóan.

  - Szóval ő és az itteni Nagu...mi van? - ült le az én Deidaram hirtelen az ágyra.

  - Azt ne mondd, hogy ez a Deidara a te Deidarad - sóhajtott az ottani.

  - De. Deidara 1, - mutattam az én Deidaramra - ő az itteni Deidara. Deidara 2, - mutattam a másik Deidarara - Ő az én Deidaram.

  - Hello... - köszöntek egyszerre egymásnak.

  - Nem mintha különösebben zavarnátok de...mi a bánatot kerestek itt?! - tört ki magából a másik Deidara.

  - Amint felveszed ezeket - kezdte el öltöztetni az én Deidaram a másikat - beszélhetünk is a dologról.

Miután az ottani Deidara felöltözött, és megbeszéltük, hogy az én Deidaramat, Deidaranak hívjuk, míg az ottanit Deinek, rá is tértünk a lényegre.

  - Szóóval? - húzta el a szót Dei - Mit akar itt az édes páros?

  - Már halott vagyok, szóval ne becézgess! Hm!

  - Mi? - lett komoly Dei.

  - Deidara felrobbantotta magát Uchiha Sasuke miatt -  magyaráztam.

  - Sasuke? - lepődött meg Dei - Hiszen ő a legjobb barátom!

  - Nagu, most lépünk le ebből az agymosós világból. Hm - pattant fel Deidara.

  - Viccelek-viccelek - mosolygott az ottani Deidara - Én is utálom őt. És nem ő a legjobb barátom... - nézett halványan egy kopott fényképre a szekrényén.

Jól láttam, hogy ki van rajta...Hidan és Deidara.

  - Istenem - sóhajtottam - Mindegy is. Szóval..amit meséltem, hogy nálunk létezik egy bizonyos Akatsuki.

  - Igen - válaszolta.

  - Csak 3-an maradtunk belőle, és jelenleg a mi világunkban a Negyedik Nagy Ninja Háború folyik - néztem rá komolyan.

  - Itt már az 5. is lezajlott, jó pár évvel ezelőtt - vakarta zavartan a tarkóját Dei - De várj. Hm. Akkor ti miért vagytok itt?

  - Mert valamit elkel intéznünk - néztem Deidarara, ezzel jelezve neki, hogy mostantól én beszélek - Mondd. Nem vettél észre semmi furcsát az itteni Naguban, azalatt az idő alatt, mikor utoljára itt voltam?

  - Hm - gondolkodott el - Azalatt a 4 év alatt, nem.

  - 4 év?! - akadtunk ki egyszerre Deidaraval.

  - 4 év eltelt itt?! - akadtam ki.

  - Ja, miért? Hm.

  - Nálunk 2. Szóval itt az idő is máshogy megy..

  - Woaw..szóval? Miért jöttetek? - kérdezte kissé idegesen már.

  - Az itteni Naguról van szó. Hol van most? Beszélnem kell vele.

  - Kanzoékkal elment vásárolni - magyarázta.

  - Ki az a Kanzo? Hm - vonta fel a szemöldökét Deidara.

  - Kanzo, Anjou és Genjo Dei tanítványai.

  - Csapatom - javított ki Dei.

  - Akadémiai tanár vagy?! - akadt ki a kis szőkém a másikra.

  - Te aztán sok mindenen megtudsz lepődni. De remélem azon nem fogsz, ha beverek egyet.

  - Beverni?!

  - Hallottam, hogy hogy bántál Naguval még akkor, amikor éltél.

  - Te... - nézett rám Deidara - Elmondtad neki?!

Bús tekintettel néztem Deidara tekintetét.

  - Elmondta - árult be Dei - És azt is, hogy ezek ellenére mennyire szeret téged.

  - Komolyan? - nézett rám Deidara.

  - Persze, te idióta - böktem vállba.

  - Megvárhatjátok míg hazaér. Nem hiszem, hogy az emberek örülnének ha látnának 2 Nagut futkosni.

Így is lett. Míg vártunk az evilági Nagura, addig a 2 Deidara elbeszélgettek egymással. Hogy milyen az itteni, és a mi világunkban az élet.

  - És mondd - szólt Deidara - Az evilági Akatsukival mi van? Tényleg nem létezik? Hm.

  - Oh, ezt lehet nem említettem. Az evilági Akatsuki létezik.

  - Mi?! És ők is gonosz szervezet? - lepődtem meg.

  - Nem, dehogyis! Az itteni Akatsuki...a bűnt vadássza.

  - Heh? - néztem bambán Deire - Ez most komoly? 

  - És..kik a tagok? - szólt az én szőkém.

  - A főbb országokból lett összeválogatva pár shinobi. Rejtett Eső Faluból, Konan, Pein és Nagato, Rejtett Vízesés Faluból, Kakuzu, Rejtett Homok Faluból Sasori, Rejtett Sziklából Kurotsuchi, Rejtett Köd Faluból, Kisame, Zetsu, az ő származása ismeretlen, és végezetül Konohaból, Uchiha Itachi.

  - Itachi... - suttogtam magam elé.

  - Ismered? - lepődött meg Dei.

  - Itachi az unokabátyám volt, míg meg nem halt - szóltam halkan - De várj...egy maszkos fickó véletlenül nem tagja az Akatsukinak?!

  - Maszkos? Nem - szólt Dei - Hogy hívják?

Itt van Deidara. Nem tudhatja meg Obito nevét..bár..

  - Figyelj, Deidara - néztem rá - Amit most hallani fogsz, az a színtiszta igazság, és ne kérdőjelezd meg.

Deidara bólintott.

  - Szóval mi a neve?

  - Uchiha...Obito.

  - Oh, szóval ő - nevetett fel Dei - Ő a Hokage Konohaban.

Lesokkoltam. Nagyon, de nagyon. Van egy világ ahol Obitoból lesz Hokage? Ez..ez remek!

  - Most viccelsz, ugye? - szólt nehezen Deidara - Tobi igazi neve Uchiha Obito? Azaz Uchiha Obito, aki a mi világunkban meghalt a Harmadik Nagy Ninja Háborúban?

  - Igen, és nem halt meg. Hanem ő vezeti jelenleg a háborút a mi világunkban.

  - Ez nagyon durva - Deidara szóhoz sem jutott. De nem is csodálom - Várjunk...Kimoriékkal mi van...?

  - Kimorira és Gurora gondolsz? Ők a Falu másik végén laknak.

  - Legalább léteznek - sóhajtott Deidara.

Hosszas percekig beszélgettünk még. Közben Deidara végignézte a képeket a szekrényen.

  - Gyönyörű az itteni Nagu...

  - Oh Hello - jelentem meg mögötte morcosan.

  - De téged nem szárnyal túl - puszilta meg a fejemet.

  - Deidara - hallottam egy ajtó nyitódást, és egy ismerős hangot - Megjö...ttem... - állt meg a lány az ajtóban, aki az én másolatom volt, csak hosszabb hajjal.

  - Hello - intettem neki barátságosan.

  - Mindent elmagyarázok, csak ne akadj ki - ment közelebb Dei hozzá.

Az itteni énem lesokkolt, s nehezen de beleegyezett, hogy elmondjunk neki mindent.

  - Szóval te - mutatott rám - Egy másik világi énem vagy, aki Uchiha, és az Akatsuki tagja, aki egy gonoszokból álló bűnszervezet?

   - Pontosan - bólintottam.

  - És már voltál itt, 4 évvel ezelőtt...

  - Nem mondtad el neki? - néztem haragosan Deire.

  - Nem akartam összezavarni - szólt Dei zavartan.

  - Ez..most sokkolt - szólt halkan a másik én.

  - Szóval neked Akazi Naguko a neved...Hm - szólt az én Deidaram - Akkor titeket könnyű lesz megkülönböztetni. Nem mint minket - fintorgott Deidara az evilági énére.

  - És miért is jöttetek? Mit akartok tőlem? - szólt kedvesen.

Valamiért...valamiért furcsálltam ez evilági énem. Félénk volt, de nem is ez volt a legnagyobb baj. A szavain is hallhattam, hogy titkol valamit, amit a szíve mélyén tartogat. Ha kettesben leszek vele, kérdőre vonom. Tudom, nem fog semmit sem mondani, vagy tagadni fogja. De megmernék rá esküdni, hogy van valami közte, és Hidan közt...

Végül arra jutottunk, hogy mivel esteledik hagyjuk ezt a témát, és nyugovóra térünk. De egy valamit nem értettem...miért viselkedünk úgy, mintha csak egy baráti látogatásra jöttünk volna. Pedig ők is tudták jól, hogy mi egy másik világból jöttünk, és ez nagyon nem oké...

  - Min gondolkodsz? - ült le az ágyamra Deidara. Az én Deidaram.

  - Min nem? - sóhajtottam.

  - Lazulj el végre. Amióta visszajöttem azóta csak a háború, háború és a háború...pedig örültem, hogy végre lehetek veled is. Hm.

  - Nem azért vagyunk itt, hogy szórakozzunk - szóltam idegesen.

Deidara mellém mászott. Könnyű dolga volt, hisz nem voltam betakarózva.

  - Szóval nem akarsz velem lenni? Hm - vonta fel a szemöldökét.

  - Minden vágyam, hidd el. De jelenleg itt egy nagy probléma.

  - Mégpedig? - cirógatta a combomat.

  - Az, hogy furcsa az itteni Nagu viselkedése És emlékszel az erdőben Hidanra is..azt hitte rám, hogy az itteni vagyok...

  - Kitalálunk valamit, ám addig is. Hm - szólt, majd maga alá tepert, s fölém magasodott.

  - Hé, mondtam, hogy nem szór... - itt elhallgattam, nem tudtam tovább mondani a mondanivalómat.

Deidara belepuszilt a nyakamba, és megtalálta az érzékeny pontomat. A nyakam után, a számat vette célba. Forró csókjával szinte újra belé szerettem. Apró sóhajok mellett hagyta el a számat, majd végigcsókolta a kulcscsontomtól kezdte a hasam tájékát. Köpenye már akkor nem volt rajta, mikor idejött hozzám. Csak Akatsukis nadrágja.

  - Szeretlek - suttogta alig hallhatóan, majd ismét megcsókolt.

  - Akarom - suttogtam, mire ő meglepetten nézett rám.

  - Nem akarom, hogy fájjon a hiányom, miután feloldódik a Jutsu...Hm.

  - Nem fog - fogtam kezeim közé puha arcát - Mert tudom, hogy bármi történjék, te itt leszel velem.

  - Jól hiszed - húzta édes mosolyra a száját, melytől látszódtak a gödröcskéi, majd megcsókolt.

Addig folytattuk a csókpárbajt, míg az összes ruha le nem került rólunk. Mikor Deidara a fájdalmas pillanatomhoz ért, megragadtam a vállát. Habár pár percig fájdalmas volt, utána már kellemes érzés kapott el. Gyenge, és lassú lökésekkel halmozott el, hogy ne érezzem, hogy bármim is fáj.

  Tudom, vége lesz ennek a pillanatnak amint hazamegyünk. De amíg Deidara velem lehet, szeretném kiélvezni, hogy itt van az, akit mindennél jobban szeretek.

Reggel mikor felkeltem, olyan érzésem volt, hogy ma elszabadul a pokol.

  Levánszorogtam a konyhába, ahol a többiek jóízűen reggeliztek.

  - Ki hitte volna, hogy az itteni Dei ilyen jól tud főzni! Hm - falta magába Deidara a finom reggelit.

Jót mosolyogtam rajta, majd az itteni énemre pillantottam. Valamiért...feszültnek tűnt.

  - Figyelj. Beszélhetnénk? - tettem a kezemet a vállára.

  - Persze - mosolygott.

Elvonultunk egy helyre a házban, ahol csak ketten lehetünk.

  - Figyelj - kezdtem bele - Amiről most beszélni akarok veled, az azaz ok lesz, amiért idejöttünk. És kérlek őszinte legyél.

Nagu kérdően nézett rám.

  - Jól van - vettem mély levegőt - Mikor itt voltam 4 éve, akkor az itteni Deidara felvilágosított pár dologgal kapcsolatban. Azt mondta nekem, hogy anno, az itteni Hidan megerőszakolt téged - a lány ekkor összerezzent, de én ennek ellenére folytattam - Mint tudjuk, ez a világ szöges ellentéte a miénknek, ahol az ottani Nagu, vagyis én, Deidarat szereti, és nem Hidant. Így az itteni Nagu lehet, hogy nem is Dei-

  - Elég! - szólt rám.

  - Deidarat szereti... - suttogtam magam elé - Kérlek, válaszolj őszintén...te..Hidant szereted?

Néma csend.

  - Az itteni Hidannal vagy együtt?

Néma csend.

  - Anno, az itteni Hidan nem megerőszakolt, hanem önszántadból feküdtél le vele?

Ismét néma csend.

  - Válaszo-

  - Igen! - szakított félbe - Igen és igen! - szólt rekedt hangon, majd az utolsó igennél könnyes szemekkel rám nézett - Én...én megpróbáltam - temette könnyes arcát a tenyerébe - Megpróbáltam szeretni, de nem ment...egyszerűen nem...

Meglepetten néztem rá, hogy mindent bevallott.

  - Hidan megért - nézett rám - Megért..nem úgy mint Deidara. Szeretem Deidarat, de nem úgy mint Hidant...legjobb barátomnak jobban eltudnám képzelni, mint barátnak..

  - Miért nem mondtad el neki? - húzódtam közelebb - Miért akarod, hogy szenvedjen? 

  - Nem akarom...

  - Akkor miért kezdtél ebbe bele?

  - Mert akkor jöttem rá, hogy Hidant szeretem, amikor már "együtt voltam vele..."

  - Én Deidarat szeretem - kezdtem bele, immáron én is könnyes szemekkel - Hidant..Hidant viszont végtelenül szeretem, de nem úgy mint Deidarat. Nem hasonlítóm őket egymáshoz. De kibaszott fontos volt nekem. Habár sohasem szerettem őt szerelemből úgy éreztem, hogy van aki megért. Van akire támaszkodhatok, hiába veszekedtünk nap, mint nap - hunytam le a szememet, majd felnyitottam, s ránéztem - Ha fontos neked Hidan, akkor légy vele. De úgy, hogy közben nem szenved miattad senki. Mondd el Deidaranak...

  - Nincs hozzá erőm...nem vagyok képes a szemébe nézni.

  - Hidan szenvedett. Szenvedett attól, hogy hiába szeret engem, én nem őt szeretem, hanem Deidarat. És..soha nem tudtam normálisan, és alaposan kifejteni, hogy mit jelent nekem. Egyszer az életben újra láthatnám azt a Hidant, akit megszerettem...bármit megadnék - folytak le a könnyeim - Bármit... - tört elő belőlem minden fájdalmam.

  - Huh?

  - Hidan meghalt - mosolyogtam, ám a sírástól alig láttam - És soha többé nem láthatom - a fájdalom eluralkodott rajtam.

Visszaakartam menni az időben. Vissza oda, ahol még minden a legnagyobb rendben volt. Visszaakartam kapni az Akatsukit, a barátaimat.

  - Tudod...az Akatsukiból mindenki meghalt, rajtam, az egyik társamon és egy olyan személyesen kívül, aki sokat jelent nekem.

  - Sokat jelent neked?

  - Obito...ő az a személy aki tényleg mindig ott volt mellettem. Ha valami baja volt, megmondta, hogy mi az. De támogatott is. Velem volt, mikor már nem bírtam tovább. Neki köszönhetek mindent. Ha ő is meghalna...nem tudom mi lenne velem.

  - És most ezért csináltátok a háborút? - kérdően néztem rá, kipirosodott szemeimmel - Hogy mind a ketten békére lelhessetek, és te Deidaraval, míg ő azzal a lánnyal leessen, igaz? 

  - Igen.

  - De miért?

  - Mi az, hogy miért?

  - Ha te ott vagy neki, és ő is neked, akkor nincs szükségetek az elhunytakra. Ott vagytok egymásnak, és ha jól cselekszetek akkor bármi történhet. Láthatod te is, hogy az itteni Obito Hokage lett.

  - És a mi Obitonknak ez a gyerekkori álma...

  - Na látod - mosolygott rám - Habár ugyanúgy hívnak minket, többnyire, és ugyanúgy nézünk ki, a nézőpontunk és a szegélyiségünk mást tükröz.

  - Mi értelme lenne azok nélkül élnünk akiket szeretünk?!

  - Ez az élet körforgása. Élünk és meghalunk. De mindig lesznek velünk olyan személyek akikre számíthatunk még a legnehezebb időkben is. Neked ott van ehhez Obito. Nekem pedig Hidan. Fogadd meg a tanácsom - fogta meg a kezemet - Ne véssz el a múltban, sodródj a jövővel. 

  - Ez mit akar jelenteni...?

  - Azt, hogy ne háborúval oldjatok meg mindent. Élj Obitoval amíg tudsz! Használd ki minden idődet a mosolygásra, és élvezd az életet azokkal akik még élnek, és veled vannak.

  - Nagu - szóltam halkan könnyek közepette.

  - És mivel én te vagyok, ezért tudom, hogy neked barátokra van szükséged nem pedig bosszúra, és háborúra. Minden rendbe jön, csak élj a mának!

  - Köszönöm - öleltem meg hirtelen. Ő meglepődött, ám visszaölelt.

Hirtelen minden világossá vált. Miért is akartam én a Holdszem-tervet? Hogy Obito visszakapja Rint, én pedig Deidaraval lehessek. Az tény, hogy fáj, hogy Deidara nem lehet velem többé, de elkel fogadnom, mert nekem itt van Obito, akinek nem engedem, hogy meghaljon. Nem kell a Holdszem-terv ahhoz, hogy mi ketten boldogok legyünk, és egy hamis világban éljünk.

  - Ha hazaérek - húzódtam el - Akkor már tudom, hogy hol fogok harcolni, és mit teszek.

  - Narutoék oldalán, és lebeszéled Obitot erről az ökörségről - mosolygott - Habár félek... - kezdett bele - De én is tudom mit teszek miután kimegyünk a szobából.

  - Elmondod Deinek az igazságot? - szóltam kedvesen.

  - El - bólintott őszintén.

Habár nem látszik, de az evilági Naguval hasonlítunk egymásra belsőleg. Hisz mindkettőnk szíve azt akarja, hogy béke legyen, és boldogok lehessünk. Én a barátaimmal, akik még élnek, ő pedig Hidannal, aki tiszta szívéből szereti.

  Miután kimentünk a szobából mind a 4-en leültünk az asztalhoz, és hallgattuk ahogy Nagu elmondja a szíve fájdalmát Deinek és bevezeti őt az igazság titkaiba.

  - Ez...igaz? - nézett rám Dei könnyes szemekkel.

  - Minden egyes szó, amit az előbb elmondott.

  - Miért? Miért nem vagyok neked elég jó? Legalább az elején mondta volna! - lett még könnyesebb a szeme.

  - Nem kérlek arra, hogy bocsáss meg, és ne gyűlölj. Csak arra, hogy ne Hidant hibáztasd...

  - Szerinted, hogy tudnálak téged gyűlölni?! - emelte meg a hangját Dei - Szeretlek téged Nagu...mindennél jobban... - állt fel, s könnyei a padlót pásztázták.

Közelebb ment Naguhoz, aki a széken ült és figyelte minden mozdulatát. Elé állt, miközben az evilági énem felé fordult. Dei közelebb lépett hozzá, majd felemelte a kezét. Deidara már ugrott, hogy Dei megüti Nagut, Nagu pedig összerezzent. Ám Deidara aggodalma felesleges volt.

  Dei hiába emelte fel a kezét, nem ütötte meg a másik Nagut. Hirtelen történt minden, számomra mégis lassított felvételként játszódott le az egész. 

Dei lendületből letérdelt Nagu elé, így pont akkora volt, mint ő ülve. Kezével elkapta a lány tarkóját, majd hirtelen, s gyengéden összeérintette vele a homlokukat. A szőke fiú mosolyra húzta ajkait, s a sírás nyomai már nem látszódtak a tekintetében, sőt sehol. Míg Nagu meglepetten nézte a fiút, addig Dei a lány szemeit fürkészte édes mosolyával.

  - ezért is akarom, hogy boldog legyél. Akár velem, akár nélkülem - mosolygott őszintén a szőke fiú, Nagura.

"Szerinted, hogy tudnálak téged gyűlölni?! Szeretlek téged Nagu...mindennél jobban...ezért is akarom, hogy boldog legyél. Akár velem, akár nélkülem."

Dei szavai visszhangoztak a fülemben. 

  - Deidara - könnyezett be a barna hajú lány.

  - Haragszom, de ha őt szereted, akkor légy vele - mosolygott rá egy utolsót, majd elhajolt tőle.

  - Ennyivel elengeded? - szólalt meg Deidara.

  - Ha a te Nagud nem téged, hanem mást szeretne, akkor szerintem te is elengednéd. Hm.

  - Csakhogy ő marad az enyém, és senki másé - szólt Deidara zavartan.

  - Köszönöm - szólt a másik Nagu - Mindent....mindent köszönök neked.

Dei ekkor megölelte Nagut. Látszik, hogy a két Deidara különbözik. Az én Deidaram már rég dührohamot kapott volna az biztos...

  Míg nem figyeltünk, addig Dei előkapta a telefonját (Woaw...nálunk még fel se találták), és egy számot tárcsázott. Mire odanéztünk már le is tette.

  - Kit hívtál? - kérdeztem.

  - Majd megtudod. Hm - volt minden válasza.

Vártunk percekig. Ám ezek alatt a percek alatt sok mindent megbeszéltek. Nagu összeszedi a cuccait, és elmegy. A közös képeket nem dobják ki, hanem elteszik a fiók legmélyére. A nagy beszélgetést egy kopogás zavarta meg.

  - Hello - nyitott ajtót Dei.

Az illető köszönés nélkül bejött.

  - Igaz ez? - ez a hang...

  - Igen - mosolygott Nagu, majd a fiú, aki bejött szorosan megölelte őt.

  - Hidan...Hm - csúszott ki Deidara száján.

  - Sajnálom, hogy összekevertelek egy pillanatra kettőtöket, mikor elsőnek találkoztunk az erdőben - húzódott el Nagutól, majd felém fordult.

  - Teljesen úgy nézel ki, mint ő... - suttogtam magam elé.

  - Mint a ti Hidanotok, igaz? - mosolygott rám.

Az a mosoly...pont ugyanolyan...

  - Ácsi! Mit tudsz te a mi Hidanunkról?! Hm.

  - Eleget - kacsintott - Igazából a jelenlegi helyzetet én értem a legjobban.

  - Mi van? - nézett rá az ottani Dei.

  - A ti Obitotok mikor elsőnek járt ebben a világban, velem találkozott először. Beavatott abba, hogy mi folyik abban a világban ahol ő él, és én is beavattam az itteni világ fortélyaiba. Mesélt rólatok is. Hidanról, Deidararól, rólad Nagu, és az egész Akatsukiról. Azt is elmondta, hogy egy erős Shinobi miatt került ide, de végül sikerült saját akaratából hazajutnia, a segítségemmel.

El sem hiszem. Ez a Hidan..okos...sokkal okosabb, mint a mi Hidanunk...

  - Mikor volt ez? - szólaltam meg kis idő után.

  - Valami olyasmit mondott, hogy mikor téged ott hagyott egy szállóban, egy színdarab végett.

Akkor tudom mikor volt.

  - Obitonak sikerült megtörnie a Jutsut, amivel ideküldte az a ninja. Én segítettem neki ebben.

  - Basszus! - csaptam a homlokomra - Obitot kértük meg, hogy juttasson ide, de mivel ő nem ér rá jelenleg nem tudom, hogy miként fogunk hazamenni...

  - Nagu! - akadt ki Deidara.

  - Sajnálom! - néztem Deidarara kétségbeesetten, majd Hidanra - Te tudod igaz? Tudod hogy mehetünk haza, igaz?

  - Igen. Van tapasztalatom az ilyesfajta Jutsukban. Sokat olvastam ezekről.

  - Hidan olvasott? Hm - vonta fel a szemöldökét Deidara - Na jó, ez még nekem is sok.

  - Te pedig - nézett Deire - Köszönöm, és sajnálom, hogy ennyi bajt okoztam - nyújtotta Dei felé a kezét.

  - Bocs haver, hogy összevertelek - ragadta meg Hidan kezét, majd magához rántotta és adtak egymásnak egy baráti ölelést.

  - Újra barátok? - suttogta Hidan.

  - Újra barátok - suttogta vissza Dei.

Minden helyrejött. Hidan, Deidara és Nagu elkezdték az előkészületeket ahhoz, hogy Deidaraval hazajussunk. Én addig az evilági Deidaraval beszélgettem.

  - Nem fáj?

  - De. Piszkosul - nevetett fel fájdalmasan - De láttam a szemében, hogy milyen boldogsággal beszél Hidanról. Habár megcsalt, és átvert, nem tudom érte utálni. Túlságosan is fontos nekem.

  - Értem..

  - És te? Mihez kezdesz ha visszamentetek?

  - Lebeszélem az ottani Obitot erről a hülyeségről. Nagu ráébresztett, hogy ki is vagyok én valójában.

  - Nagyszerű. Remélem, hogy minden jól alakul majd neked. És ha úgy van, és összejön, látogass meg minket egyszer. Hm.

  - Az lesz. És neked is köszönök mindent - öleltem meg őt.

  - Khm-Khm - köhintett Deidara, miközben benézett a konyhába - Nem akarom megzavarni a kis idilleteket, na jó igazából de. Szóval...sipirc ki Nagu! - nézett rám Deidara szúrósan, mire elugrottam és kifutottam a konyhából az udvarra.

  - Nem tudom, hogy meddig lehetsz majd vele ha visszamentek, de becsüld meg arra a kis időre - tanácsolta Deidaranak a másik szőke.

  - Most már késő bármit is becsülni. Meghaltam, már nincs más, csak egy test, ami bármikor eltűnhet. Számtalan alkalmam volt arra, hogy elmondjam neki az érzéseimet, de nem tettem. Ha elmondom, talán nem halok meg, és nem lenne szegényemben ennyi fájdalom. Talán boldogok lehetnénk, és az Akatsuki is még élne. De nem...nem így van. A pici szívében egyre nagyobbra nő a fájdalom - nézett ki rám az ablakon - De tudom, - nézett vissza Deire - hogy Obito és majd mások betapasszák ezt a sebet neki. Hm. Nem lehetek már mellette soha többet, hogy szeressem. És ez baromira fáj - gurult le egy könnycsepp Deidara arcán - De hiszek abban, hogy egy másik életben legalább találkozunk, és mindent elölről tudunk kezdeni, boldogan. Hm - mosolygott halványan a szőke fiú, akit szeretek.

A két Deidara miután kijött az udvarra, Hidanra figyelt mindenki.

  - Nos, jól figyeljetek. Ezzel a Jutsuval Nagu lesz egy új képességed. Mégpedig a Tér-Idő Jutsu felső fokozata.

  - Felső fokozata? - vontam fel a szemöldököm.

  - Igen. Nem csak a térben és az időben tudsz majd mozogni, de a világok közt is, viszont több, mint fele Chakrádat lefogja majd vinni ez a Jutsu, ha világokat ugrasz.

  - Jól van - szóltam határozottan.

  - Akkor, add a kezed - szólt Hidan.

  - Hm? Miért?

  - Megkel csinálnom a szertartáshoz való körömet, hogy hazamenjetek. És ha jól tudom, akkor neked is hasonló Jutsud van - mosolygott Hidan.

  - Úgy is mondhatjuk - mosolyogtam én is - De előbb... - néztem Nagura, majd odasétáltam hozzá - Köszönök mindent. Tényleg - mosolyogtam hálásan, majd megöleltem őt.

  - Ez csak természetes. Hisz mi egy vér, és egy személy vagyunk - húzódott el mosolyogva.

A nagy ölelés után, Hidanhoz fordultam. Odanyújtottam a kezemet, majd ő egy pici tűvel megszúrta azt, majd a tűről lenyalta a véremet, s átváltozott a Jutsuja formájába.

  - Ha esetleg hiányozna Hidan, vagy vele szeretnél beszélgetni, akkor gyere nyugodtan. Tudom, én nem ő vagyok, de hozzám bármikor jöhetsz, ha hiányozna - mosolygott rám.

Könnybe lábadt a szemem.

  - Most is hiányzik. Szörnyen. Itt maradnék legszívesebben, de nem ez az otthonom. De elfogok jönni. Eljövök hozzátok - töröltem meg a szememet.

Hidan elővette a pengéjét, majd beleszúrta a kezébe, hogy legyen számára vér. A vérből csinált egy kört. A szokásos kört. Deidaraval beleálltunk.

  - Szóval? Mi lesz a dolgunk? Hm.

  - Neked semmi - nézett Hidan Deidarara, majd rám - Obitot úgy tudtam hazajuttatni, összekapcsoltam a ti világotok érzéseit, a miénkkel.

  - Mármint? - kérdeztem vissza.

  - Obito elmondta, hogy milyen a kapcsolata az ottani Hidannal. Mondta, hogy nincsenek annyira rosszban, de azért legjobb barátok se. Így Obitonak adtam egy nagy, baráti öklöst. És bejött. Baráti kapcsolatban voltak, és baráti öklöst adtunk egymásnak. Ti milyen kapcsolatban voltatok Hidannal?

  - Őszintén? Ő szerelmes volt belém, én belé nem, de végtelenül szeretem őt..

  - Értem - gondolkodott el - Jó, megtudjuk oldani. Fogjátok meg egymás kezét - megfogtuk - Készen álltok?

  - Igen - szólt Deidara.

  - És mindent köszönünk. A legjobbat mindenkinek, és majd jövök, ha tudok - mosolyogtam boldogan.

  - Jól van - lépett közelebb Hidan - Nagu, - nézett a másik Nagura - kérlek ne haragudj, de csak így juthatnak haza.

  - Mire ne haragudjak? - szólt Nagu megszeppenve.

Hidan ekkor elém sétált. Talán már túl közel is volt.

  - Sok sikert nektek - szólt mosolyogva, majd két keze közé kapta az arcomat, s megcsókolt.

Na ácsi...mi van?!

Ledermedtem, s nem tudtam eltolni. Hidan nyelvvel csókolt, pont ugyanúgy, mint az én Hidanom.

  Pillanatok alatt meleg érzés kapott el, s éreztem, hogy eltűnök Deidaraval együtt.

  - Köszönöm, Hidan - suttogtam még egy utolsó szó gyanánt, majd eltűntünk.

Nem nyitottam ki a szemem, de éreztem, hogy talajon vagyok, így végül kinyitottam.

  - Az a mocsok - dühöngött Deidara, mire elkapott engem a nevetés - Mi olyan vicces, heh?! Hm!

Válaszul csak megcsókoltam őt.

  - Semmi - nevettem - Hazajöttünk - néztem körbe, ám a mosoly hamar lefagyott az arcomról.

Mindenhol csak sötétség, és felhők voltak.

  - Obito - suttogtam magam elé

  - Menj - beszélt Deidara maga elé.

  - Huh?

  - Menj, fékezd meg, és éljetek. Hm. Én már meghaltam, nem tehetek semmit. De te igen. Hm.

  - Deidara - fordultam felé.

  - Lépj tovább, Nagu - mosolygott rám - Kérlek, ne gyászolj engem. Lépj tovább, és élj amíg tudsz, azokkal, akiket a barátaidnak nevezel.

Hirtelen észrevettük azt a csapatot, kik Deidarat őrizték.

  - Na, akkor asszem én léptem is. Hm - szólt megszeppenve.

  - Várj...látjuk még egymás valaha? - a könnyek ellepték a szememet.

  - Egyszer biztosan találkozunk még az életben.

  - Szeretlek Deidara...

  - Én is téged, picur. És bárcsak hamarabb elmondhattam volna neked. Talán nem így végződnének a dolgok. Szeretlek, és mindig is szeretni foglak. Hm.

Deidara közelebb hajolt, majd megcsókolt. Éreztem, hogy ebben a csókban minden emlékünk, fájdalmunk és boldogságunk benne van. Átfutott az agyamon az összes veszekedésünk, minden együtt töltött pillanat, és minden perc, amikor újra beleszerettem Deidaraba.

A rövid, de legtöbbet érő csók után Deidara gyorsan elhúzódott, majd elsietett mellettem. Csak néztem ahogy eltűnik, és rájöttem, hogy soha az életben nem láthatom majd őt ezek után újra. A szívem majd meghasadt, és a könnyeim is gyűltek, de ekkor eszembe jutott, hogy mit mondott az ottani Nagu. 

Ne véssz el a múltban, sodródj a jövővel.

Így lesz. Ígérem. Megtöröltem a szememet, s erőt véve magamon mosolyra húztam a számat. Biztos találkozunk még. De addig is...arra kell koncentrálnom, ami most történik.

  Eltűntem, mielőtt az őrök ideértek volna. Hogy hova? A fiúhoz, akinek a segítségére most szükségem van.

  - Huh? Mit akarsz itt?

  - A segítséged kérni.

  - Az én segítségem? - nézett rám gyönyörű bíborvörös szemeivel.

  - Igen, a tiéd, Kenji.

Remélem tetszett nektek ez a rész! ^^ Ha igen, akkor ne felejts el kommentelni, vagy feliratkozni a Blogolvasók közé, hogy ne maradj le semmiről! ^^