41. Fejezet: Gyűlölettel megtelve

Hatalmas mennyiségű Chakrat éreztem. Kétségkívül Itachié volt, de a másikat nem tudtam bemérni, pedig nagyon ismerős volt. Nem akartam feltűnést kelteni, így halkan lopóztam, míg a nagyteremhez nem értem.

  - Hiszen ez..! - állt el a lélegzetem is, amikor megpillantottam Itachit és Sasuket. Csak álltak egymással szemben.
Volt egy sejtésem, hogy mit csinálnak, csak nem akartam felfogni. Harcolnak. Méghozzá a Genjutsu segítségével. Jó, oké értem, hogy Sasuke gyűlöli Itachit, de Itachi nem utálja Sasuket. Akkor mire jó ez? Várjunk csak...Hát persze! Itachi felszeretné ébreszteni a Mangekyou Sharinganjat, Sasukenak. De én ezt nem fogom hagyni! Nem fogja magát megöletni, az miatt az idióta kölyök miatt!
  - Ita...huh?! Sasuke...használni tudja a Chidorit?! - mielőtt még késő nem lett volna, elbújtam egy szikla mögé. Ismertem ezt a technikát, hisz Kakashitól láttam már.
Éreztem, hogy a szél felerősödik és a törmelékek apró darabkája a testemhez csapódik. Mikor végre abbamaradt a hangzavar, kinéztem. A rejtekhely teteje nem volt meg, és Itachiék se voltak sehol.
Felálltam, majd felugrottam a kinti levegőre. Harcolnak. Ismét. Megakarom őket állítani, de nem Sasuke miatt. Ő nem érdekel. Itachit akarom megvédeni. Nem fogom hagyni, hogy ő is meghaljon! Nem!
Közbeakartam avatkozni, de valaki hirtelen hátulról befogta számat, és hátrarántott.
  - Ebbe most ne avatkozz bele. - hangzott az ismerős hang.
Csak ültem, míg Obito mögöttem térdelt és a számat befogta. A szemem sarkából láttam, hogy Zetsu is megjelenik mellettünk.
  - Szerinted tudod jól, hogy jelenleg mi megy végbe, de ha nem sejtenéd akkor elmondom. Így legalább Zetsu is képben lesz. - pillantott Obito Zetsura.
  - Magyarázd. - szólt Zetsu, miközben Itachiék harcát nézte.
  - Itachi felakarja ébreszteni Sasuke Mangekyou Sharinganját. Mielőtt megkérdezed, hogy miért, azért mert megakarja védeni.
  - Oh, valóban? - húzott gúnyos mosolyt az előbb hallottakon Zetsu.
  - Te meg ne mocorogj. - szorított erősebben magához Obito.
Nem akartam, hogy Itachi meghaljon. Viszont Obito nem fog engem odaengedni, de vajon miért? Hogy ne avatkozzak közbe, és élvezze ahogy kivégzik egymást? Vagy esetleg, hogy ne legyen bajom?
Lehunytam a szemeimet, és csak hallgattam, hogy hogy küzdenek meg egymással az Uchiha testvérek. Obito tudta jól, hogy én segíteni akarok csak. Akkor miért nem engedett el?!
  - Zetsu. Jobb lesz ha te közelebbről rögzíted az eseményeket. Én itt maradok Naguval, távolabb.
Zetsu szó nélkül eltűnt a földben. Obito lazított a szorításán felül, de alul még erősebben szorított.
  - Miért nem engedsz oda? - suttogtam magam elé, de igazából neki szántam a kérdést.
  - Meghalnál ha oda mennél. Nem akarom, hogy bármi butaságot csinálj, és különben is. Ezt kettőjüknek kell lerendezni.
  - Kérlek..nem akarom, hogy Itachi meghaljon. Te is tudod jól, hogy nem bírnám elviselni, ha még egy ember meghalna, aki fontos számomra.
  - Nyugodj meg. Minden rendben lesz. - szólt megnyugtatóan.
  - Miért beszélsz velem ilyen kedvesen? Miért próbálsz engem megnyugtatni?
Hátrapillantottam. Obito csak mosolygott. Kérdő tekintettel kezdtem el őt méregetni.
  - Egy napon majd remélem megérted, hogy hogyan is viszonyulok hozzád, Nagu.
  - Obito...
Meglepődöttségemet az zavarta meg, hogy egy gonosz kacajt halottunk, mely Itachiék irányából jött. Mikor megláttam, hogy kitől származik az a bizonyos kacaj, a hideg is végigfutott a hátamon.
  - Ő meg mi a francot keres itt?!
  - Én már semmin nem lepődök meg, ami vele kapcsolatos. - sóhajtott Obito.
Orochimaru volt az. Sasuke megidézett kígyójából csusszant elő.
  - Ő nem meghalt egyébként? - hallottam Obito hangján, hogy ő is meglepődött.
  - Ezek szerint Sasuke elszívta az erejét, és jelenleg így tudott újjáéledni. - magyaráztam.
Túl távol voltunk ahhoz, hogy halljuk miről beszélnek. Sasuke már jó ideje az Átokpecsétes alakjában volt. Már nem tudja sok ideig használni valószínűleg. Obito elkezdett mozogni, majd a másik pillanatban már Zetsu mellett voltunk. Nem voltunk messze Itachiéktól, ők mégse láttak minket.
Orochimarura pillantva észrevettem, hogy valamit felöklendez.
  - Hozza a szokásos önmagát, amikor így öklendezget. - húzott undort az arcára Zetsu.
  - Végre! Már erre vártam mióta! - itt már hallotta Orochimaru hangját.
Orochimaru pofázott még egy ideig, de aztán Itachi is megelégelte ezt. Susanoo kardjával átszúrta Orochimarut. A kard elszívta magába, Mandaval együtt.
Sasuken látszott, hogy már nem igen maradt Chakraja. Itachinak viszont még ott volt Susanoo.
  - Ember. Milyen technikája van Itachinak? - kérdezte Zetsu.
Itachira pillantottam. Köhögni kezdett, és vér is társult a köhögése mellé.
  - Itachi...! - Itachihoz akartam rohanni, de Obito ismét lefogott. Számat szorosan befogta, hogy még véletlenül se tudjak Itachinak szólni.
Sasuke erősen zihált. Kifáradt. De nem csak ő. Itachi ramaty állapotban volt.
  - Most pedig..végre megtudom szerezni a szemeidet. - nézett Itachi Sasukera.
De Itachi amint kimondta összerezzent a teste. Bekapcsoltam a Sharinganom, hogy jobban lássam mi történik. A szívéhez kapott, és látszott rajta, hogy erős fájdalom hasított a testébe. A szájához kapott, és egy csomó vért felhányt, amit még a keze se akadályozz meg, hogy kitörjön belőle. A keze csupa vér lett. Itachi térdre rogyott, és a köhögése, valamint a vér távozása a testéből, továbbra se állt el. Másodpercekkel később nemcsak a keze, de a beton is vérrel lett áztatva. A Susanoo ekkor megszűnt Itachi körül. Sasuke, kihasználva a lehetőséget, egy robbanó cetlivel ellátott kunait dobott testvére felé. Aztán jött a fordulat. Itachi Susanooja pajzzsal tért vissza.
Itachi lépkedni kezdett Sasuke felé, mire ő ösztönösen is elkezdett hátrálni. Itachi alig állt a lábán, miközben egyre közelebb került testvéréhez.
Sasuke robbanó tekercseket dobott Itachi felé. De mivel azok nem váltak be, ezért előkapta a kardját, majd rátámadt a pajzsra, mely védte Itachit. Persze ez is sikertelenül jött össze, és Sasuket elrepítette messzire. Sasuke mikor észrevette, hogy Itachi pár méterre van tőle, hátrálni kezdett, azonban hamar nekiment egy nagy kőoszlopnak, melyen az Uchiha-klán logója díszelgett. Így nem tudott tovább menekülni. Itachi ahogy egyre közelebb ment hozzá, az kezét is annál jobban emelte fel. Végül elérte testvérét, és valamit mondott neki. Sajnos nem hallottam, hogy mit is mondott neki valójában. Egy utolsó mosolyt küldött a fiatalabbik Uchiha felé.

Végül elérte teljesen testvérét. Középső és mutatóujját Sasuke homlokának nyomta. Pár másodperc múlva Itachi keze csúszni kezdett Sasuke arcán, míg egy vércsík otthagyása után leesett a keze a fejéről. Könnybe lábadt a szemem. Odaakartam rohanni minél gyorsabban, hátha még tudok segíteni rajta a Gyógyító Jutsummal. Vészkalodtam Obito karjaiban ismét, de a fájdalom amit jelen pillanatban éreztem az miatt, hogy elveszítem Itachit is, legyengített. Itachi egyensúlyt veszve dőlt előre. Lelassult számomra az idő. Csak azt láttam magam előtt, hogy minél hamarabb odaakarok érni Itachihoz. A Susanoo, mely Itachihoz tartozott, eltűnt. Hirtelen mozdulattal Obitora pillantottam. Ő enyhített a szorításon, így kitudtam szabadulni. Rohantam Itachihoz, hogy ne veszítsem el. 10-20 méterre lehettem amikor Itachi nekiesett a kőoszlopnak, majd eldőlt Sasuke mellett. Az eső elkezdett szakadni. Sasuke pár másodperccel később egyensúlyt veszve dőlt el testvére mellett. A könnyeim már majdnem kitörtek belőlem, amikor odaértem és Itachi fejét felkaptam az ölembe, miután leguggoltam hozzá.
  - I...Itachi... - szóltam remegő hangon - Me..meggyógyítalak! Még nincs veszve se...
  - Ha..hagyd...ni..nincs se...mmi baj..
  - I..Itachi... - kezdtek el folyni a könnyeim, így eláztattam az arcát - Kérlek ne hagyj el! Megígérted, hogy mindig itt leszel mellettem! Hogy soha nem hagysz el..
  - Saj..nálom..vigy..ázz magadra. Kér..lek...
Azzal Itachinak végleg lecsukódtak a szemei. A könnyeim úgy szakadtak ki belőlem, ahogy esett az eső. A szívem mérhetetlenül fájt, és az üresség még nagyobb lett bennem.
A fejem elkezdett piszkosul fájni, és úgy szédültem, hogy szinte már semmit se láttam. Másodpercekkel később éles fájdalmat éreztem a fejemben, és a csak Itachi testét láttam magam mellett. A földre kerülve szenvedtem a fájdalomtól, míg el nem sötétedett minden számomra.


Riadtan ébredtem fel. Nem tudtam, hogy mennyi az idő, vagy hogy hol vagyok. Ismeretlen helyen voltam. Aztán eszembe jutott minden. Gyűlölet áradt szét a testem egész részében. Jelenleg semmi sem érdekelt, csak az, hogy Sasuket holtan lássam magam előtt. Kirohantam az ajtón. Nem voltam még teljesen jól, de jelen pillanatban szartam erre az egészre. Éreztem annak az átkozottnak a Chakraját. Mikor már éreztem, hogy kevesebb, mint 5 méter választ el tőle, megálltam. Egy ajtó nélküli helyiség tárult elém. Sasuke ott feküdt egy pokrócon, betakarva. Bekapcsoltam a Mangekyou Sharinganom, majd megindultam felé.
  - Rohadék! - kiáltottam el magam, majd nekiakartam rontani, de valaki hirtelen lefogott.
Tudtam jól, hogy ki volt az.
  - Engedj el, Obito! Engedj el! - üvöltöztem vele.
  - Ne szólíts így! - suttogta - Most elengedlek, de nem mész neki.
  - Jó...
Obito elengedett. Erre az alkalomra vártam csak. Ismét nekiakartam rontani Sasukenak, de Obito ismét lefogott. Ekkor vettük észre Obitoval, hogy Sasuke ébredezik, majd pár másodperc múlva már fel is ült és fáradt, de egyben semleges arckifejezéssel nézett minket.
  - Megölöm! Ha bele is rohadok, de megölöm! Miatta halt meg Deidara és Itachi! - üvöltötte annak az átkozottnak a képébe.
Sasuke még csak meg sem rezzent tőlem. Nem félt, pedig félhetne. Félhomályan nézett minket.
  - Engedj már el, Madara! Miatta haltak meg..miatta! - kiabáltam ismét.
  - Sajnálom, hogy ezt teszem, de... - Obito megfogta a bal kezével a fejemet, majd maga felé fordította, hogy a szemébe tudjak nézni. Sajnos itt már rájöttem, hogy Obito elaltatott engem, és Genjutsuba zárt. Utáltam amikor ezt csinálta...

Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el amire felébredtem. Kinyitva a szememet, Obitot egy ládának dőlve láttam meg, míg Sasuke le volt kötözve. Obito valamit mesélt Sasukenak. Ismerős volt a történet, így hamar rájöttem, hogy Obito jelenleg felvilágosítja Sasuket, és elmondja neki az igazságot. Nagy nehezen, de lenyugodtam. Obito mit sem törődve mesélte tovább az Uchiha kölyöknek a feláldozó báty történetét. Felültem Obito mögé a ládára, és Sasukét fürkésztem. Vajon mi járat a fejében? Sose tudtam megmondani. Törökülésben ültem, és a falnak támaszkodtam. Néha Obito hátát, vagy éppenséggel a hallottaktól lesokkolt Sasuket néztem.
  - Figyelj. - távolodott el a ládától, majd Sasuke felé tette a lépéseket - Itachi megölte a barátait, a véneket, a szerelmét, az apját, és az anyját.. - ment egyre közelebb, majd mikor már elé ért, leguggolt Sasuke elé - De egy valakit képtelen volt megölni...a drága kicsi öccsét. Ugyanaz az ember, aki mindenét feláldozta, és mindenkit megölt. De téged nem tudott. - szedte le egy lenge mozdulattal a kötelet Sasukeról.
Sasuke csak bámulta Obitot, még mindig sokkoló tekintettel.
  - Érted miért? Neki fontosabb volt a te életed, mint a falu, amiért mindent feláldozott. Még a halála után is gondoskodott arról, hogy biztonságban legyél. Harcolnia kellett. Megkellet halnia a szemed előtt, hogy felélessze a Mangekyoudat! Te vagy a bűnős a haláláért. Téged akart megvédeni egész életében és ezért feláldozta magát, csakhogy a kisöccse biztonságban legyen!
Éreztem Obito szavain a keménységet. Sasuke sokkos állapotban volt. Obito adott neki új ruhákat. Miután Sasuke felöltözött, jelezte, hogy kiakar menni a levegőre. Obitoval kimentünk vele. Kint Karin, Jugo és Suigetsu várakoztak. Sasuke egy sziklaperemre sétált, majd a naplementét kémlelte. Percekkel később halk szipogást hallottam. Tudtam, hogy sírt, de szerintem a többiek is rájöttek. Most esett le neki, hogy Itachi mindent eldobott, csak azért, hogy ő biztonságban lehessen. Hogy ő volt a testvére számára a legfontosabb, és őt szerette a legjobban.
  - Most mi lesz? - dőltem egy sziklára Obito mellé.
  - Sasuke döntése, hogy innentől mi lesz.
  - A nevünk mostantól "Hebi" lesz. - szólalt meg Sasuke - És mi...elfogjuk pusztítani Konohat!
Ekkor megrezzentem. Tudtam, hogy Sasuke bosszút akar állni, Itachi halála miatt. Viszont csak legyen egyedül ez a gyerek...de komolyan mondom, hogy megölöm!

Eltelt pár nap. Mint kiderült, Obito és Pein arra a határozásra jutottak, hogy mostantól ott fogunk élni, ahol Hidan majdnem megölt engem. Vagyis annak az épületben az egyik részében. Nem mondom, nekem rohadtul nem volt oké, hogy itt legyünk, de nem tehettem mást ellene. Egyébként Obito már egyből erre a helyre vitt engem és Sasuket is, így itt ébredtem. Minden egyes nap, minden egyes órájában, minden egyes percében türtőztetem magamat, hogy ne támadjak neki Sasukenak. Viszont ebben a pár napban volt pár alkalom, hogy Obitonak és Kisamenak kellett engem leszedni róla, mert nekitámadtam. Sasuket talán jobban gyűlöltem, mint Konohat. Sőt, biztos. Egyenesen gyűlöltem őt, de legfőképp azért, mert miatta halt meg Deidara. Napról napra, egyre jobban akartam őt megölni. Éjszakánként nem tudtam aludni. Az üresség ami bennem tombolt, nem akart megnyugodni. És ezen sajnos se Obito, se Konan nem tudott segíteni. Elsőnek elvesztettem Hidant, aztán Deidarat, majd Itachit. Nem tagadom, jelen pillanatban nem akartam élni. Hiányzott belőlem minden. Abba már bele se merek gondolni, hogy mi lesz velem Obito nélkül. Hisz akármennyire is hihetetlen, de nagyon fontos nekem.
Egyik nap Obito küldetésre küldte el Sasukeekat.
  - Hogy a Nyolc Farkúért?! Olyan messzire?! - nyavalygott Suigetsu.
Jól ismertem Jugot, Karint és Suigetsut. Mivel Orochimaru volt a társam egy ideig, így az összes emberét, és kísérleti alanyát ismerem. Karinnal sose beszéltem még, viszont Jugoval és Suigetsuval igen. Viszont Kimimaro volt az, akivel a legtöbbet beszéltem. Vele megtaláltam a közös hangot. Kedves gyerek volt, és csak 1 évvel voltam idősebb nála. Viszont ő meghalt még 3 éve, az egyik Konohai ninja miatt.
  - Nem kell jönnöd, ha nem akarsz. Boldogulunk nélküled is. - szólt ridegen Sasuke.
  - Miért nem Narutoért küldöd őket, Madara? - pillantottam Obitora - Sasuke úgy is ismeri. - szóltam flegmán.
  - Narutoért még mindig téged meg Akanat akarlak küldeni.
  - Jó tudni, hogy nem egyedül vagyok lány. Viszont azt nem tűröm, hogy folyton megakarod támadni Sasuket! - nézett rám szúrósan Karin.
  - Nem akarom, hanem meg is teszem. - szóltam vissza neki, majd szúrós pillantásokat vetettem Sasukera.
Jugo és Suigetsu inkább elhagyták a helységet, minthogy engem és Karint halljanak veszekedni. Karin, Sasuke, Obito és én maradtunk a már említett helyen. Csak méregettem a legfiatalabb Uchihat. Ha elindulnék felé, akkor Obito lefogja. Így hirtelen Sasuke előtt teremtem. Nyakát könnyedséggel kaptam el és nyomtam a falnak. Sharinganom be volt kapcsolva. Ő csak szokásosan méregetett engem, kicsit se rettegve.
  - Nem értem, hogy miért nem félsz tőlem, hisz gyűlöllek és az a legnagyobb vágyam jelenleg, hogy holtan lássalak magam előtt. És az sem érdekel engem, hogy klántag vagy, Sasuke. Gyűlöllek, egyszerűen ki nem állhatlak.
  - Nem igazán érdekel az ilyesmi. - suttogta maga elé.
  - Ismerős szöveg. Ezt mondtad Deidaranak is, amiért véglegesen is elvesztette az eszét, és megölte magát miattad. - a mondat végére elcsuklott a hangom - Miért szeretett téged ennyire Itachi? Mivel érdemelted ki, hogy valaki számára ennyire fontos legyen, egy magadfajta személy?! - emeltem fel a hangom, torkát pedig szorosabban fogtam.
Miért nem lép se Karin, se Obito? Hátrapillantottam. Hát persze. Ez az egész nem történt meg. Ismét csapdába estem Obito Genjutsujába egy kis figyelmetlenség miatt. Obito pár másodperc múlva feloldotta a Jutsut. Körbenéztem. Sasuke ott állt mellettem, Karin társaságában. Obito előttem állt, összefont karokkal. Én a földön ültem, és megvoltam kötözve.
  - Sasuke. Induljatok a Nyolc Farkúért! - parancsolt rájuk Obito, mire mind a ketten elhagyták a társaságunkat.
Megvártam míg elmennek, majd Obitohoz szóltam.
  - Miért nem hagyod, hogy bántsam? Mit számít neked az a gyerek..?
  - Semmit. Viszont..Itachi mindenáron megakarta tőlem védeni Sasuket.
  - Mi..?
  - Jól hallottad. Itachi nem akarta, hogy kezelésbe vegyem őt. Azt meg végképp nem akarta, hogy Sasuke csatlakozzon az Akatsukiba. Sőt azt sem akarta, hogy Konoha ellen forduljon. De végül így lett.
  - Nem akarom, hogy itt legyen...nagyon nem... - néztem az előttem most már guggoló fiúra - Nagyon fáj Obito, hogy már Itachi sincs itt. Miért van bennem üresség? Azt akarom, hogy eltűnjön..
  - Nem fog eltűnni, Nagu. Nem fog. - ült le elém.
Köpenye nem volt rajta, a maszkja viszont igen. A szokásos fekete feszülős ruhájában volt.
  - Vedd már le azt az idétlen maszkot. Csak mi vagyunk itthon. - szóltam haragosan.
Obito sóhajtott majd levette a maszkját.
  - Elegem van, hogy semmire se vagyok jó. Hogy mindig csak sírok, mert az átkozott Konohaiak megölik azokat, akik fontosak számomra. Erőssé akarok válni, viszont tudom, hogy akkor elkel dobnom a kötelékeimet. Azonban arra képtelen vagyok, Obito. Túlságosan is fontosak ezek nekem. Mondd. Hogy válhatnék másféle módon erőssé?
Obito nem reagált semmit, csak eloldozott. Percekig csak néztük egymást. Sokszor megnyugvást éreztem, amikor Obitoval voltam. Megtudott engem nyugtatni.
  - Figyelj. Nem tehetnénk úgy egy kis időre, mintha nem egy gonosz szervezet lennénk, hanem 2 ember, akiknek semmi bajuk a világban? Hogy olyan békesség legyen körülöttünk, mint amikor elmentünk 2 évre a szervezettől? - könnyesedett be a szemem, majd két kezem közé kaptam az arcát - Te nem szenvedsz attól a ténytől, hogy Rin nincs többé számodra?
  - Szerintem tudod a választ. - nézett rám lehangoltan.
Elvettem Obito arcáról a kezeimet. Közelebb csúsztam hozzá, majd átöleltem őt a hasánál, fejemet pedig a mellkasára hajtottam. Visszaölelt, majd próbált engem magával rántani, hogy hátraölhessen velem. Hagytam magam, nem ellenkeztem. Obito elfeküdt velem, míg én még mindig öleltem őt, és a fejemet a mellkasán pihentettem. Ő nem szólt semmit, csak simogatta a fejemet.
  - Nem zavar, ha valaki meglát minket így? - suttogtam neki.
  - Nem. Mondtad, hogy nincs itthon senki. Szóval nem zavartatom magamat.
  - Tudod jól, hogy nem vagyok beléd szerelmes, viszont néhanapján jól esik az effajta kedvességed.
  - Dettó... - suttogta alig halhatóan, én mégis meghallottam.
Még szorosabban szorítottam őt. Akaratom ellenére is, eláztattam a ruháját a könnyeimmel.
  - Nyugodj meg. Jó?
Lágyan bólintottam. Obitoval mind a ketten szenvedtünk a szeretett személy hiányától. Lehet, hogy ezért is értettük meg egymást olyan jól.
  - Talán mégis az lenne a legjobb, ha én mennék el veled, Akana helyett Konohaba. - ült fel velem - Na mit szólsz? Régen voltunk már ketten küldetésen.
  - Én benne vagyok! - mosolyogtam rá halványan.

Eltelt újabb pár nap. Sasukeek elbuktak a küldetésen és nem tudták elfogni a Nyolc Farkút. Obitoval ma akarunk elmenni Konohaba. Remélem a mostani alkalommal sikerrel járunk és nem futunk össze senkivel...


Sajnálom, hogy ilyen rövidke résszel jöttem nektek. A 42. Fejezetet nem ígérem, hogy suli előtt hozni fogom, de megpróbálom. Legalább legyen még egy Fejezet, mivel a mostani évem húzósabb lesz, és lehet még ennél is lassabban jönnek majd a részek. De próbálok mindent beleadni, hogy suliidőben havonta jöjjenek a részek! ^^
Ha tetszett ez a rész, akkor ne felejts el nyomot hagyni magad után, a komment szekcióban! ❤️