Minden 9 éve kezdődött, amikor Kimori meghalt. Deidaraval ketten maratunk és éltünk tovább.
Ekkor voltunk 10 évesek. Aztán eltelt 3 év. Itt történt, hogy találkoztunk Narutoékkal.
Itt kezdődik, illetve folytatódik a történetünk....
1 órába telt mire hazaértem.
- Hu, ez fárasztó volt. De a legjava, még csak most jön. - sóhajtottam.
- Nagu.. - állt előttem Deidara, kettő sporttáskával, ami az egyik az enyém volt.
- Mi az, mész valahova az ÉN táskámmal?
- Nagu. Jakoék hazaértek, és elmondtak mindent töviről-hegyire. A rablást is és a halált is. Hm.
- Deidara..én.. - szeppentem meg.
- A tanács már döntött. - nézett rám komolyan - És a Tsuchikage is döntött. Hm.
- És mi lett a döntésük?
- Jakoékat börtönbe záratják a csalás, és a lopás miatt. Hm.
- És velem..?
- Téged meg engem azonban örökre száműznek Rejtett Szikla Faluból.
- Mi? Téged..téged minek?! - akadtam ki.
- Mert én is részese voltam ennek az egésznek.
- De..csak ezért nem küldhetnek el!
- De igen. Hm. Szóval itt a cuccod. Mennünk kell. Ne aggódj! - veregette meg erősen a hátam - Lesz nekünk ennél jobb helyünk is! - nevetett - Csak kövess engem.
Csak néztem vissza a falunkra, mely otthont adott nekünk több éven át. Majd Deidara felé néztem és halványt mosolyt küldtem felé.
- Tényleg sajnálom. - szólalta meg pár perccel később.
- Mint mondtam, ez az én hibám is. Ne okold csak magadat. Hm.
- Legalább mérges lehetnél rám. - vontam fel a szemöldököm.
- Nem tudok az lenni rád. - borzolta össze a hajamat.
Deidaraval barangoltunk pár napig, de még mindig nem találtunk olyan helyet, ahol élhetünk, vagy szállást kaphatunk. Legtöbb esetben a földön aludtunk, vagy fent egy fán. Nem is kell elmondanom, hogy konkrétan pénzünk se volt kivenni egy szállást.
Már eltelhetett akár 1 vagy 2 hét is mire rászántuk magunkat, hogy küldetésekkel keresünk pénzt. Hiába voltak béna küldetések, mi elvállaltuk a pénzért. Valamelyikért egész jó összeget kaptunk.
Eltelt pár hónap. Pontosabban 3. Deidaraval éljünk a mindennapjainkat, kisebb-nagyobb sikerrel.
- Figyelj, nem lehetne, hogy csak ma este végre egy szállóban aludjunk? Hm. Már 3 hónapja, hogy nem aludtam rendes ágyban. Kééérleeek, Nagu! - vánszorgott előttem Deidara.
- De lehet. Megdolgoztunk érte, és van elég pénzünk is. Szóval ne aggód. Ma puha ágyban fogsz aludni. - mosolyogtam rá biztatóan.
- Ez az, köszi! - ölelt meg hirtelen.
- Hé, megfojtasz! És magadnak is köszönheted.
- Az igaz. Hm. - távolodott el - Na keressünk valami jó helyet. - mosolygott rám.
Már akkor szerettem ezt a mosolyt. Azt akartam, hogy mindig így mosolyogjon.
- Mit állsz még ott, Nagu? Gyere! - ragadta meg a kezem a kis szőkeség és futott velem a legközelebbi Faluhoz.
- Elég, elég, kifulladtam. - álltam meg, levegőhiány miatt.
- Ne most állt meg! Végre itt vagyunk. Hm.
- Egyébként, hol is vagyunk? - kapkodtam a levegőt.
- Konohaban. - szólt Deidara.
- Mindig is elakartam jönni ide! - lettem boldog hirtelen.
- Hát most itt vagy. Na de gyere! - ragadta meg Deidara a kezemet, majd húzott maga után.
- Lassabban. - nevettem, miközben bukdácsoltam utána.
- Na itt jó lesz. - állt meg hirtelen egy fogadó előtt.
- Szóval te már eldöntötted, hogy itt fogunk éjszakázni, mi?
- Persze! Hm.
Deidarával kivettünk egy szobát az éjszakára. Cuccainkat ledobtuk, majd elhatároztuk, hogy mászkálunk kicsit.
- Annyira ismerős nekem Konoha pár része... - nézelődtem miközben sétáltunk.
- Nem tudom miért. - vonta meg a vállát zavartan.
- Olyan furcsa vagy. - álltam vele szembe, majd közel hajoltam hozzá - Titkolsz előlem valamit?
- Nem, nem, nem, nem, nem! - hadonászott a kezével, miközben hátrébb állt - Tényleg..semmit.... - látszott rajta, hogy zavarba jött a közelségem miatt.
- Hát jó...figyelj én körülnézek erre. - mutattam a másik irányba - Ha találsz valamit, akkor szól, oké? - mosolyogtam rá.
Deidara beleegyezésképpen bólintott egyet. Jó messzire mentem Deidarától. Érdekes módon nem tévedtem el, csak mentem. Nagyon sok jó hely volt, de egyik se nyűgözött le annyira, hogy vegyek valamit. Mentem, egészen addig, ameddig neki nem ütköztem valakinek.
Mielőtt elestem volna, az illető elkapta a kezemet.
- E..Elnézést! - szóltam félénkén.
Végigmértem a fiút. Olyan 2 évvel lehetett nálam idősebb. Egyedül volt, ahogy én is.
- Nincs probléma, hisz véletlen volt, nem igaz? - mosolygott rám. Azonban az a mosoly undort keltett bennem. Egyszerűen undorító volt a mosolya.
- Nincs. - rántottam el a kezemet.
- Mondd, te is egyedül vagy? Nincs kedved mászkálni ketten?
- Nem, sajnálom. Egy barátommal vagyok itt, csak ő éppenséggel másfele van. Épp hozzá mentem vissza. - Minél előbb visszaakarok menni Deidarához.
- Na, ne csináld. Tuti, hogy nem haragszik meg. - kapta el a karomat.
- Azt mondtam, hogy nem! - lendületből tökön küldtem őt. Lehet kissé túlzásba vittem..hupsz...de hát a nem, az nem. Tanulja meg.
- Te kis... - rogyott össze, azonban hamar feltérdelt.
Itt nem volt választás, futnom kellett. Épphogy elkezdtem futni, a fiú futott utánam. Nagyon féltem, de csak így szabadulhattam meg tőle....Deidarát kerestem, de sehol sem találtam őt. Már a sírás határán voltam, annyira féltem, de még nem kapott el.
Majd a tömeg közepette megláttam Deidarát. Amilyen gyorsan csak tudtam futottam oda hozzá.
- Na, mi elől futsz Nagu, hm? - nézett rám meglepetten.
- Védj meg kérlek! - bújtam a háta mögé.
- Mégis mitől? - nézett rám, majd a fiúra aki időközben utolért engem - Te futtattad így meg? - mérte végig a fiút.
- És ha igen mi van?! Add ide a kis csajt. Tudja, hogy kit rugdosson, a kis fruskája! - emelte meg a hangját a srác.
- Talán nem kéne durváskodni, és akkor nem lett volna ez! Elakartam jönni, de nem engedett... - suttogtam Deidara pólójába.
- Sürgősen húzd el a csíkot, haver. Hm. Ha nem tudnád ő egy fiatal lány, és szépen kell vele bánni, te vadbarom! Hm.
- Ki a vadbarom?! - ekkor a srác elkapta Deidara pólóját elől és megemelte.
- Te vagy, ember! Nem is tudom, hogy jelenleg ki állatoskodik! Hm.
A srác ekkor elengedte Deidarát, és elment. Vagyis mi azt csak hittük, ugyanis visszafordult, és beakart húzni egyet Deidarának. Én nem akartam, hogy Deidara még ennél is jobban benne legyen ebben, így elé ugrottam.
A srác nem Deidarát, hanem engem talált el. Persze miután ez bekövetkezett, ő elrohant.
Éreztem a vér keserű izét a számban. Összeestem, de Deidara időben elkapott, így nem értem földet.
- Te nem vagy normális! Mi a f*sznak kellett elém állni?! Hm! - kezdett el kiabálni velem Deidara - Nem lett volna bajom, ha én kapom! De nézz magadra! Ömlik a vér a szádból, idióta! - kiabált velem továbbra is, miközben letépett a pólójából egy darabot, majd a számhoz tartotta.
- Nem akartam, hogy téged bántson... - szóltam nagy nehezen, ugyanis csípett a számon ahol felszakadt.
- Mondd, neked osztottak észt egyáltalán?! Hm. - Deidara a combom alá nyúlt, majd nagy lendülettel a karjaiba vett. Hirtelen megkapaszkodtam a nyakába, hogy ne essek le.
- Tudod járni... - suttogtam szégyenkezve.
- Nem érdekelsz. Hm. - szólt ridegen, majd visszaindult velem a szállásra.
Mikor visszaértünk, letett engem az ágyra, majd hátat fordított nekem.
- Ez az én bajom...akkor miért vagy úgy oda?! - kiabáltam vele, de a ruhadarabot egy percre se vettem le a számról, mert még mindig vérzett.
- Mert én vagyok érted felelős azért! És nem akarom, hogy bármi bajod legyen! - fordult meg. Arcán lehetett látni, hogy mérges rám.
- Sajnálom...
- Magadnak mondd, amiért vérző szájjal itt ülsz. Hm. - sóhajtott nagyot, majd kutakodni kezdett a táskájában, míg elő nem vett egy kis dobozt - Ezt még Kurotsuchi adta nekem. Mondta, hogy biztos jól jön majd. Persze én nem hittem neki, azonban most tényleg jól jön. - ült le elém.
- M..mit akarsz azzal?!
- Csak nyugodj meg, és add ide azt a szart. - kiabált rám, majd kikapta a kezemből a pólódarabot, s letörölte a számról, a még folydogáló véremet. Letekerte a kenőcs tetejét, majd tett az ujjára belőle.
- Na add a kezed, mert lehet csípni fog, nem is kicsit. Hm. - tartotta felém a kezét.
Én megfogtam, azonban belenyúltam véletlen a kezén lévő szájba.
- Fújj már, basszus! - ugrottam egyet, de a szám még jobban elkezdett fájni.
- Jó, akkor nem érdekelsz, csináld meg magadnak egyedül! Nincs tükör szóval jó szenvedést, ha már nem akarod, hogy segítsek neked! Hm. - vágta hozzám idegesen a kenőcsőt, majd kiment az ajtón dühösen és becsapta azt.
Most vagy én voltam bunkó, vagy ő reagálja túl. Bár én az utóbbira tippelnék inkább.
Vártam, hogy Deidara visszajöjjön, de nem igazán akart. Időközben elállt a vérzés a számban, így úgy döntöttem, hogy megkeresem őt. De hiába kerestem, sehol sem volt, így visszamentem a szállásra, ahol Deidara vígan heverészett az ágyon.
- Te meg? Te meg, hogy kerülsz ide?! Végigjártam az egész várost, hogy megtaláljalak téged! Tudod mennyire aggódtam?! - emeltem meg rá a hangon.
- Bocs, hogy csak úgy elrohantam. De felbosszantottál. - sóhajtott - Szóval megtudtad magadnak egyedül csinálni? Hm. - lépett elém.
- Úgy nézek én ki? - mosolyogtam rá, ám ekkor újra felszakadt a szám, bár nem vérzett annyira mint az elején.
- Olyan béna vagy. Na ülj le. Hm. - nevetett ki engem, majd ismét kikutatta a kenőcsöt, s leült velem szembe az ágyra.
- Kérem a kezedet... - suttogtam neki.
Deidara meglepetten nézett rám, de pár másodperc múlva a kezét nyújtotta nekem, amit én erősen megfogtam.
- Nagyon csípni fog?
- Annyira, hogy el nem tudod képzelni. - nézett rám gonoszan - Nem nyugi, nem fog annyira, de azért csípni fog. Hm. - nevetett rajtam ismét.
Valahogy nem tudtam rá haragudni, hisz szerettem.
- Na nyisd a szád. - vett az ujjára a kenőcsből.
Mikor a számhoz érintette az ujját, összerezzentem, de nem távolodtam el. Olyan erősen szorítottam Deidara kezét ugyanis rohadtul csípett ez a szar.
- Azért ennyire csak nem rossz. Hm. - mosolygott nagyot a fájdalmamon.
- Hát pedig de! - tapostam a lábára, mire fájdalmasan felnyögött.
- Jó-jó elhiszem. - nézett rám ijedten, majd befejezte a szám bekenését.
Várni kellett, míg meg nem szárad, így addig nem is igazán beszélhettem. De Deidara ennek ellenére dumált nekem mint atom, és jól kinevetett, amiért nem tudtam neki válaszolni.
Az elején csak tűrtem, majd jól lábon rúgtam.
- Nagyon nem kedvelhetsz, ha agyba-főbe rugdosol. - ment tőlem távolabb.
- Na ez nem igaz. Barátok vagyunk, te idióta. - szólaltam meg.
- Legjobb barátok. Hm. - javított ki.
Csak a te részedről...
- Na én elmentem zuhanyozni. - álltam fel - Ha bármi mocskos dologgal próbálkozol, akkor a teraszon alszol! - néztem rá mérgesen, majd elvonultam a fürdőbe.
Nehéz volt úgy Deidaraval lennem, hogy ne essek belé még jobban. De az a szőke idióta mindig elérte, hogy megtörténjen. Nem voltam hülye, tudtam jól, hogy ő Kimorit szerette. Csak nem akartam magamnak bevallani itt legbelül, mert fájt. Fájt, hogy a volt legjobb lánybarátomba volt szerelmes, és nem belém. S kezdtem azt érezni, hogy hiába halt meg Kimori, Deidara ennek ellenére még érez iránta valamit. Ez fájt a legjobban. Inkább egy halott lány, mint én. De igazából meg is értem. Kimori egy kedves, aranyos, és mindenkinek segítő lány volt. Nagyon szerettem őt, és még a mai napig is szeretem. Olyan volt, mintha a testvérem lenne. De sajnos a sors keze közbeavatkozott, és nem lehet itt velünk...miket beszélek, hisz ez az én hibám! Totálisan is az enyém! Hisz megöltem...
- Megöltem a legjobb barátomat... - suttogtam, miközben kezeimmel támasztottam magam a csempének és a lefolyó vizet kémleltem - Hogy tudok egyáltalán így Deidara szemébe nézni..? - pillantottam a tenyeremre - Ezzel a kezemmel öltem meg. Kimori..sajnálom... - hunytam le a szememet.
Vagy 1 órát áztattam magma, mire kikoszálódtam a fürdőből. Nem akartam Deidarával beszélni erről, se a szemébe nézni ezzel a tettel, mert tudtam ha ő ezt megtudja, akkor megutál. Mélységesen is megutál.
- Végre kijöttél! Már azt, hittem, hogy megőszülök! Hm. - indult meg a fürdő felé - Furcsán csöndben vagy. Csak nem megtámadott egy pók? - nevetett - Majd elintézem neked azt a csúnya pókot. - gúnyolódott, majd elment a fürdőbe.
Én...én...túlzottan is szeretem azt a mosolyt, és nem akarom elveszíteni. Nem tudhatja meg...soha.
Deidara vagy fél óráig fürdött, mire kijött egy szál alsóban és törölközővel a fején.
- Áhh, annyira jól esett. - jött ki vigyorogva - Huh? Nagu mi a baj? - tűnt el a mosolygása.
- Mi lenne? - ültem át törökülésbe - Csak fáradt vagyok. - erőltettem egy mosolyt az arcomra.
- Ne hazudj! Hm. - vágta hozzám a vizes törölközőjét - Na bökd ki. - ült le elém a szőnyegre.
Pá perc csönd telepedett ránk, mire megtudtam szólalni.
- Hi...hiányzik Kimori... - suttogtam magam elé könnyes szemekkel.
Deidara nem szólt semmit, csak bámult maga elé. Kínos csönd alakult ki közöttünk, amit percekkel később Deidara tört meg.
- Elmegyek sétálni egyet. - indult meg a fürdő felé, hogy a ruháit felhúzhassa.
- Deidara várj! - felálltam az ágyon, közben a fú felém fordult.
Megindultam Deidarahoz az ágyon, azonban a lábam beakadt a takaróba, s akkorát estem az ágyról előre, mint az olajtó. Vagyis estem volna, de helyette egy puha, meleg dologra érkeztem, ami nem más volt, mint Deidara.
Ráestem szegényre, de a kezemmel épphogy megtudtam magam támasztani a feje mellett.
- Jó..jól vagy? Hm. - nyelt egyet Deidara.
- Nem... - szóltam halkan. A könnyeim elkezdtek folyni, s ezáltal eláztattam az arcát vele - Azt..azt ne mondd, hogy neked nem hiányzik! - kiabáltam vele.
- Mondtam egy szóval is? Hm.
- Miért..? Miért kellett meghalnia..? - és nekem miért kellett megölöm?
- Nagu fejezd be. Hm. - szólt rám idegesen.
- Nem tudtam megvédeni... - nyögtem ki nagy nehezen, majd a fejemet a mellkasára borítottam.
Deidara a fejemre tette kezét, majd simogatta.
Szégyelltem magam, nem is kicsit. Ő fel se tudná fogni, hogy mekkora terhet kell nekem cipelnem, azzal a tettel amit tettem.
Másnapra elment a hangulatom mindentől, de Deidara próbálta orvosolni a bajomat. Minden hülyeségbe beakart engem rángatni, míg el nem hagytuk a Falut. Bevallom ez segített nekem, ugyanis a kedvem jobb lett attól, hogy Deidaraval lehettem. Estére elhagytuk Konohat és továbbálltunk.
Ismét mentünk az ismeretlenbe. Azonban egy idő után kezdett ismerős lenni a hely.
- Ez már Föld Országa, igaz? - néztem a mellettem sétáló fiúra.
- Igen, de Iwagakuret próbáljuk meg elkerülni ha lehet. Hm.
- Nekem se volt más tervem. - mosolyogtam.
- Basszus! - csapott Deidara a homlokára, majd kézen ragadott engem.
- Hé, várj már! Most meg hova viszel?!
- Tudok egy helyet, ahol lehetünk! Csak hallgass, és tartsd a tempót!
Deidara végig futott velem. Mire megérkeztünk arra a bizonyos helyre, már nem maradt levegőm.
- Huh? Ez nem a Robbantó Osztagnak a régi helye?
- De, az. Hm. Hogy nem jutott ez eszembe, még akkor amikor száműztek a Faluból. Ha neked megfelel, akkor lakhatunk mostantól itt. Nem olyan régi, és nem hiszem, hogy ránk dőlne.
Hát remélem is, hogy nem dől ránk..
Így is 9 hónapig voltunk itt, egészen addig, míg Itachiék nem jöttek el Deidaraért.
- Akatsuki? Soha nem hallottam róla és nem is érdekel! Hm.
- Deidara én ismerem őket. - suttogtam.
Hallottam már Itachiról, a találkozásunk előtt is.
- Mondd, te vagy Akazi Nagu, igaz? - mért végig Kisame - Rád is szükségünk van. Nem igaz, Itachi? - pillantott Kisame Itachira mosolyogva.
- Mi van ezekkel..? - léptem Deidara mögé.
Itt mindenki tudja már, hogy mi lett a vége. Deidara belement abba az egyezségbe, hogyha veszít, akkor mind a ketten csatlakozunk a szervezetbe. Így is lett.
Mint a későbbiekben kiderült Itachi ismerte Akemit és tartotta is vele néha-néha a kapcsolatot. Akemi elmondta Itachinak, hogy egy olyan Jutsut alkalmazott rajtam, még gyerekként, amitől elfelejtem, hogy honnan jöttem igazából. Mivel Akemi is már betegeskedett, így Itachit kérte meg, hogy erősítse meg ezt a Jutsut. Ám Itachi szervezete is kezdett beteg lenni, így teljesen feloldódott a Jutsu, és visszatért minden emlékem, még azelőtt, hogy Peinék lejátszották volna a kidobós meccset. Mikor Obitoval visszajöttünk a szervezetbe, és beszéltem Itachival, ő akkor mondta ezt el nekem. Kissé szarul esett, hogy beleturkáltak az emlékeimbe, de annak örültem, hogy egyes emlékeim megmaradtak.
Deidara megkapta társául Sasorit, én pedig Orochimarut. Mikor megtudtuk, hogy hol fogunk élni, kissé megijedtünk, mert nem voltunk ehhez szokta. Nehéz volt nekem megszokni ezt a közös életet, főleg, hogy volt egy társam is, aki nem Deidara volt. De ettől függetlenül bírtam Orochimarut, a beteges dolgai ellenére is.
Telt az idő. Kakuzunak még mindig nem volt társa, ami miatt türelmetlenkedett is.
Egy nap Deidarával összekaptunk...itt változott meg minden...
- Mondd meg neki Sasori-mester! Hm. - kiabált Deidara Sasorinak, hogy neki adjon igazat.
- Nem tehetek róla, hogy fura a művészeted. - vontam meg a vállam közömbösen.
- Ne veszekedjetek már, TV-t akarok nézni! - siránkozott Tobi.
- Fogd be, narancska! - kiabáltunk egyszerre Tobira Deidaraval.
- Kisame-senpai! - ugrott Kisame mögé.
- Tényleg fejezzétek már be. Mint 2 házaspár. - csapott a homlokára Kisame.
- Engem meg ne rángassatok bele. - sóhajtott Sasori.
- Egyébként is...van egyáltalán lényege ennek a bugyuta művészetednek? Semmi értelme, Deidara.
Nem akartam, de kimondtam. Sose értettem Deidara művészetét, és mindig is ezt gondoltam róla. Deidara csak nézett engem, és a sértődékeny arcból, egy dühös arc nézett rám.
- Kimori tisztelte, nem úgy mint te. - nézett rám érhetetlenül dühösen, majd elment a szobájába.
A későbbiekben rájöttem. Itt utáltattam meg magam Deidaraval először. Ettől a naptól kezdve kezdett el velem máshogy viselkedni és máshogy állni hozzám.
Ezt követően jött egy újabb személy az életembe, amitől minden megváltozott. Minden. Ez a személy te voltál, Hidan.
Remélem nem gond, hogy ilyen rövid lett, de ez egy különkiadás lenne.A következő rész is egy ilyesfajta különkiadás lesz, csak Deidara helyett Hidan és Nagu történetét mesélem el nektek. ^^
És ne feledjetek el nyomot hagyni magatok után, a komment szekcióban, kisninják!❤️
- Fanny
Nekem tetszet varom a kovi reszt😊😊😊
VálaszTörlésÖrülök neki, hogy elnyerte a tetszésedet! ^-^ Örömmel közlöm, hogy elérhető a következő Fejezet! ^^
Törlés