2017. július 25., kedd

38. Fejezet: A klán fájdalmai

Ajánlott zene: Zene


Reggel az ágyamban fekve ébredtem fel. Jelenleg semmire se tudtam gondolni, csak arra, hogy tényleg megtörtént-e a tegnapi eset. Fájó fejjel felültem, majd körülnéztem, s rájöttem, hogy nem a saját ágyamban vagyok, sőt nem is az én szobámban.
Obito szobájában voltam, Deidara ágyában.
Hihetetlenül fájt nekem, hogy többé nincs itt Deidara. Viszont a könnyeim már nem jöttek, csak bámultam magam elé keservesen.
Alig akartam elhinni, sőt szerintem még most sem tudom felfogni. Él bennem az a kicsiny remény, hogy ő bejön az ajtón, leszid mert az ágyában vagyok.
Vártam. Vártam, de nem jött senki. Majd egyszer csak valaki kopogott. Megrezzentem, de nem tudtam megszólalni. Az illető bejött.
- Oh, ébren vagy? - mért végig fekete szemeivel a másik Uchiha.
A fekete hajú ekkor bejött, majd leült mellém.
- Mondd Itachi. Deidara...tényleg halott? - néztem rá fájdalmas, de egyben fáradt tekintettel.
Itachi nem szólt egy szót sem. Mintha a hallgatása egyenlő lenne az igennel.
- Értem... - suttogtam.
Legbelül teljesen összetörtem. Deidara volt az aki értelmet adott az életemnek. Jelenleg üresnek érzem magam. Nagyon.
- Ha ez megnyugtat, nekem a klánunkat kellet lemészárolnom. A bűntudat, amit tettem sok ártatlan emberrel nem hagy nyugodni. De gondolom neked is nagyon nehéz lehet jelenleg. - sóhajtott Itachi mélyet.
Csak ültem csöndben a sötét szobában, miközben a könnyeimmel küszködtem.
- Tudom...tudom..gyenge vagyok...
- Akkor lennél gyenge, ha megfutamodnál, és a könnyebb életet választanád az Akatsuki helyett.
- Nem..nem vagyok az..legalább most mondd meg és ne hazudj nekem Itachi! - emeltem fel a hangom.
- Nem arról vagyok híres, hogy hazudok. - beszélt velem semleges hangnemmel - Szerintem most jobb ha hagylak. - állt fel, de én elkaptam a pólója szélét.
- Maradj itt kérlek..legalább most ne hagyjatok egyedül.. - szorítottam remegő kezekkel a pólóját.
- Szerintem jól tudod, hogy én nem tudlak megvigasztalni...de egy ember igen. Viszont ő most nincs háznál. Konannel elmentek valahova.
Ekkor összeszorult a szívem. Nem akarok egyedül lenni, mert akkor csak még rosszabbul leszek.
- Kérlek...nem akarok egyedül lenni ebben az állapotban.
Itachi pár másodpercig csak állt, majd visszaült mellém, majd rászánta magát, hogy beszélgessen velem.
Soha nem beszéltem még ennyit Itachival. A több órás beszélgetés alatt sikerült neki párszor megnevettetnie. Meséltünk egymásnak a gyermekkorunkról, és hogy miként kerültünk a szervezetbe. Igaz én már Itachi storyját tudtam, de ő az enyémet nem.

Eltelt 1 hét. Az állapotom kicsivel jobb lett, de nem voltam olyan mint régen. Viszont azt furcsálltam a legjobban, hogy Obito mellettem volt. Nem tudom, hogy ezt csak a saját céljai érdekében csinálta, vagy azért mert tényleg számítok neki valamit. De a lényeg, hogy velem volt valami oknál fogva.
Itachi mostanában furcsán kezdett el viselkedni. Mintha..nem is tudom...beteg lenne, vagy valami hasonló. Mint ma reggel is..


*Reggel:*


Mentem a fürdőbe, amikor Itachi jött ki, azonban épphogy kilépett a helységből összeesett, viszont időben elkaptam.
- Jól vagy? - kérdeztem tőle aggódva.
- Igen..Asszem. - fogta a fejét.
- Mi történik veled? Montanába rossz az állapotod, és aggódok.
Itachi ekkor halkan elkezdett nevetni.
- Milyen rég is volt, hogy azt mondtad valakinek, hogy aggódsz érte.. - dőlt neki a falnak majd lecsúszott rajta. Én leültem vele szembe.
- Mond csak...ugye..ugye nem fogsz meghalni? - éreztem ahogy a szemem könnybe lábad.
Túl sok volt ez nekem mostanában...először Hidan...most meg Deidara. Viszont Deidarát még mindig nem tudtam feldolgozni. Lehet, hogy úgy látszik, hogy igen, de belül teljesen összetörtem.
Nem tudok aludni rendesen. Se enni. A mindennapokról nem is beszélve. Egyedül érzem magam. De nagyon. Már annyira, hogy sírni tudnék és legszívesebben megölném magam. Mar a bűntudat is, hogy nem tudtam megmenteni őket, a testvéremet pedig a saját kezemmel öltem meg.
Rettenetesen érzem magam mióta ez a két idióta nincs itt velem. Olyan mintha hiányozna egy részem...de nagyon..
- Nagu? - ábrándított ki Itachi a képzeletemből.
- Huh? - ekkor éreztem meg, hogy nedves az arcon.
- Egyszer csak elkezdtél sírni. Mi a baj?
- Szerinted?! Szerinted mi a baj?! - temettem könnyes arcomat a tenyerembe - Én ezt nem bírom Itachi! Belebetegszem ebbe a fájdalomba!
- Túléled, oké? - kapta el a vállamat - Én túléltem, te is túl fogod. De...ha még így se...akkor változz meg vagy csak tettesd a változást, ahogy én. - hallottam a hangján, hogy lágyan elmosolyodik.
Akemi is ugyanezt mondta nekem...
- Próbálok..próbálok, de nem olyan könnyű...Te hogy csináltad Itachi? Hogy volt ekkora lelki erőd? - vettem el keservesen a kezem az arcomtól.
- Döntened kell és elhatározni magad egy életre. - mondta komolyan.
- Azt akarom..de nem tudok szabadulni ezektől a csodás emlékektől..se a rosszaktól.. - néztem rá fájdalmasan.
- Menni fog, csak higgy magadban. - mosolygott rám Itachi.

Az a mosoly aznap megváltoztatta az álláspontomat. Nagy erőt adott nekem, mint ahogy más személyek is, akik most már nem lehetnek velem. A nap hátralévő részében megpróbáltam nem Deidararáékra gondolni. Nehéz volt, de valahogy túléltem.

Eltelt pár nap, és akármennyire szemlélem Itachit, látom rajta, hogy valami van.
- Hé, Nagu. - böködte meg a vállam Akana.
Felé fordultam, majd egy kérdő pillantást vetettem rá.
- Pein nemrég beszélt velem, és egy küldetésre küldött minket.
- Küldetésre? - ismételtem meg.
- Igen. Mivel a Kilenc farkút még nem szereztük meg ezért elk... - Akana szavába vágtam.
- Narutoért menjünk el?! - akadtam ki - Könnyebb küldetés nem lehetett volna?
- Pein állítása szerint ezt eltudjuk intézni. - köhintett Akana.
- Jó. Gondolom holnap indultunk, szóval ha nem haragszol szeretnék beszélni egy bizonyos illetővel... - mentem el mérgesen Akanától.
Tuti Obito volt az aki arra kérte Peint, hogy mi menjünk el.
- Tobii!!! - mentem be idegesen Obito szobájába.
Obito csak megszeppenve nézett rám a maszkja mögül.
- Tudom, hogy te ajánlottad Peinnek, hogy engem meg Akanát küldjön Narutoért! Tudod jól, hogy ki nem állhatom Konohat!
- Tudom. Viszont Itachin és rajtam kívül te vagy az, aki ismeri Konohat, így téged és Akanát küldtük. - magyarázta Obito.
- Csak, hogy én oda be nem teszem a lábam! - szóltam határozottan.
- Ezt nem te döntöd el.
Ökölbe szorult a kezem.
- Utállak! - fordítottam neki hátat, majd visszamentem a saját szobámba, ahol Akana tevékenykedett.
Végigmértem, de nem szóltam egy szót se. Olyan volt, mintha nem is vett volna engem észre.
- Tudod... - ültem le az ágyam szélére - Most már tudom, hogy mit éreztél, amikor Sasori meghalt. - suttogtam el a végét.
- Az elején nem könnyű. De majd hozzászoksz a fájdalomhoz egy idő után. - itt elhallgatott, majd folytatta - Sajnálom, hülyeséget beszélek. Őszintén szólva - néztem a kezét, mintha ott lenne a válasz - Már eltelt 1 hónap, vagy lehet több is mióta ez történt, de még mindig nem tudom felfogni. A fájdalom minden estére elhalványul, majd mikor felkelek felerősödik és egész nap, egész életemben kínozni fog. De eldöntöttem, hogy erős maradok, hisz tudom, hogy Sasori nem szeretné ha sírnék. - mosolygott rám, a legnagyobb hamis mosolyával.
- Nagyon hiányzik. - suttogtam el a mondatom.
- Elhiszem. - ült le mellém - De én itt vagyok, ha bármi lenne. - karolt át a vállamnál - De ha én nem, akkor ott van Tobi is, meg Konan.
- Konanel nem beszélünk már, amit nem is értek. Nagyon régóta beszéltem vele bármit is.
- Na, akkor itt az alkalom! Menj és beszélgess vele. Van még időnk, hogy elinduljunk. - mosolygott ezúttal igazi mosollyal.
- De mi a fenét beszélhetnék vele? Azt mégse kérdezhetem, hogy "mizu".
- Beszéld meg vele is a Deidarás fájdalmadat, ahogy velem is tetted. - lökdösött ki az ajtón Akana, míg Peinék szobájához nem értünk.
- Félek, hogy nem is érdeklem őt.
- Idióta! - csapott hátba, így lendületből kiegyenesedtem, majd mély levegőt vettem.
Szerettem volna beszélni Konannal, hisz fontos volt nekem, viszont mostanában nem igen beszéltünk, ami hiányzott. Hiányoztak a viccei. Hiányzott a vele való beszélgetés. Hiányzott a barátnőm.
Erőt vettem magamon, majd bekopogtam. Csak vártam és vártam. A másodpercek szinte óráknak tűntek számomra. Majd meghallottam ahogy valaki lenyomja a kilincset és kinyitja az eddig csukva levő ajtót.
- Miben segíthetek? - nézett le rám a sárga hajú fiú.
- Konan itt van? Beszélni szeretnék vele. - szóltam rekedtes hangon.
- Itt van. - lépett ki a szobából - Akkor addig kettesben hagylak titeket.
Beléptem a szobába. Konan az ágyon ült és olvasott, ám abbahagyta mikor felém pillantott.
- Hali. - mosolygott felém - Tudok segíteni valamiben? - pillantott felém kíváncsian.
- Igen...illetve...nem tudom... - ültem le elé - Figyelj...nagy bátorság kell, hogy ezt most elmondjam, mert tudod milyen félénk vagyok néha..
- Mi történt? - lepődött meg kissé.
- Figyelj..mi..barátok vagyunk? - suttogtam a mondatot.
- Miért ne lennénk? - húzta fel a szemöldökét.
- Nem beszélünk szinte semmit..legjobb barátnők voltunk, de én úgy érzem, hogy egyáltalán nem érdekellek téged. És tudod nagyon mar engem a fájdalom, hogy egy barátom sincs, akivel megbeszélhetem a fájdalmamat és felemészt ez az egész engem... - makogtam el a mondatot könnyes szemekkel - De mindegy..nem azért jöttem, hogy sajnáltassam magam tényleg...
- Miért ne érdekelnél? A legjobb barátnőm vagy, és az is maradsz. És sajnálom, hogyha úgy érzed néha, hogy nem vagyok ott melletted. De ilyenkor nyugodtan szólj, mert akkor rohanok. És sajnálom, hogy most sem voltam ott melletted, de gondoltam utálsz, amiért nem voltam melletted mindig. - fogta meg a kezemet - Sajnálom tényleg...mikor Hidan meghalt, akkor sem voltam ott. Mikor Deidara meghalt akkor sem..soha...és még én merem magamat a barátodnak nevezni... - folyt le pár könnycsepp a szeméből.
- Konan...annyira fáj...hiányzik Deidara..nagyon... - sírtam el magam előtte - Még mindig nem jut el a tudatomig rendesen, hogy ő már nincs itt, sőt nem is él. Bármit megadnék azért, hogy most újra lássam..akárcsak pár percig..és beleörülök abba, hogy meghalt...
- Édesem... - szorított magához erősen Konan - Sajnálom, hogy nem voltam itt veled eddig. Szörnyű lehet neked..viszont ő fentről néz le rád és vigyáz rád. Hidd el, azt akarja, hogy ne sírj és maradj erős.
- Hogy maradjak erős amikor itt hagyott ez az idióta?! Tudod te milyen érzés az, amikor az hal meg aki a világot jelentette számodra? - suttogtam a könnyek közepette a végét.
- Nagu...tudom...nagyon is... - folytak a könnyei - Peinnek olyan története van, amitől megváltozott az életünk...még nem mondhatom el..de nemsokára megtudod, hogy mi történt velem, illetve velünk a múltban..elmondanám tényleg...de még nem lehet.. - markolt a pólómba.
- Megértelek..és várni fogom.. - suttogtam én is.
Percekig így voltunk. Annyira örültem, hogy jelentek még valamit Konannak.
- Figyelj - húzódott el Konan  - Aludj ma este itt nálam. Pein alszik Sasoriék volt szobájában, jó? - suttogta el a végét.
- Úgyis üres az a szoba. - suttogtam a végét.
- Végigbeszéljük az egész estét.
Nagy nehezen bólintottam.

Zene a részhez

Elakarok menekülni. Jobb lenne egy végtelen Genjutsuban élni a valóság helyett. Fáj a valóság és kínoz. Sokan bántanak szavakkal. Kevés emberben tudok megbízni. Meghaltak azok akiket végtelenül szerettem. Üresnek érzem magam és nagyon egyedül, hiába van itt Konan és Obito.
Újra gyerek akarok lenni, amikor egy karcolás volt a legnagyobb fájdalom.
Vagy erősebbé válni, ahogy Obito. Igaz, ő nem vállt erősebbé csak elfojtotta az érzéseit és más személynek adja ki magát, amihez nagy lelki erő kell. Miket beszélek? Hisz ettől lett erős Obito.
Konannal átbeszéltük az éjszakát, majd hajnali 3-kor elmentünk aludni. Konan melletti ágyon feküdtem, de nem bírtam aludni.
A könnyeim ismét folytak, de nem voltam hangos, hangot se adtam, inkább elfojtottam, hogy Konan ne hallja. Utáltam élni, és fájt mindenem.
Olyan szorosan öleltem magamhoz a párnát, remélve, hogy az majd halkít a hangokon, de nem. Éreztem minden levegő vételemet. Minden könnycseppet mely elhagyta az arcomat. Minden fájdalmas percet, mely másodperceknek tűnt csak.
Aztán eldöntöttem. Megmosom az arcom, hátha jobb lesz.
Kiballagtam a fürdőhöz, remélve, hogy senki sem talál meg. Így is lett. Sikeresen bementem, majd a kagyló fölötti tükörbe néztem.
- Rémesen festek. - mosolyodtam el fájdalmasan.
Megengedtem a csapot, majd benedvesítettem az arcom. Nagyon jól esett a hideg víz érintése a bőrömnek.
Újra a tükörbe pillantottam. Szemeim vörösek voltak, az arcom sápadt. Remegtem a tükörben látott énemtől.
Én nem ilyen voltam. De nagyon nem. Mi tett ennyire tönkre? A fájdalom. Igen, ez a válasz erre az egyszerű kérdésre.
Elkezdtek ismét folyni a könnyeim.
- Nem akarok gyenge lenni...nem akarok sírni..akkor mégis miért teszem? - kérdeztem magamtól hangosan remegő hangon, miközben lehajtottam a fejemet.
Nem akartam tovább nézni, hogy mi történik velem. Megindultam az ajtó felé, de abban a pillanatban, hogy kiakartam nyitni, valaki megelőzött, s kinyitotta az ajtót.
- Huh? Mit lézengsz itt ilyenkor, Na... - az előttem álló Uchihanak elállt a szava, mikor meglátott.
Nem válaszoltam neki, csak kiakartam menni. Vissza az ágyamba, hogy senki se lásson.
Léptem volna, de annyira remegett a lábam, hogy összeestem. Illetve estem volna, ha Itachi nem nyúl utánam, s kap el.
Elkapott, majd hirtelen mozdulattal magához rántott, s felemelt engem a karjaiba.
- Tönkre fogod tenni magad, ha így folytatod. - szólt halkan.
- Nem érdekel. - kapaszkodtam Itachi nyakába, majd a mellkasához bújtam.
- Engem meg igen. - fordult meg, majd bevitt egy üres szobába, és letett az egyik ágyra.
Ismerős illatot éreztem...
- Hidan ágya... - szorult össze a szívem.
- Figyelj. Tudom, ezzel nem segítek, de van számodra egy levél. - ült le Itachi is, majd kivett Hidan fiókjából egy levelet - Hidan írta neked.
Elvettem Itachitól a levelet, majd olvasni kezdtem.

"Szia, Kicsi lány.


Ha ezt a levelet olvasod, az azt jelenti, hogy kiléptem az Akatsukiból, vagy meghaltam. Gondolom érdekel téged, hogy miért is csókoltalak meg majdnem téged, Kisame szülinapján. A válasz nagyon egyszerű. Bár aznap este te is rájöttél, illetve ki is mondtad nekem, szemtől-szemben. Viszont igaz. Igaz az, hogy szeretlek téged. Tudom, nem lehet belőlem ezt kinézni, de jobban szeretlek, mint az életemet, és nagyon bánt, hogy Deidarat szereted és nem engem. Viszont nem erről akarok most írni neked. Megszeretném köszönni, hogy remény és értelmet adtál az életemnek. Próbáltam közel kerülni hozzád, és megvédeni, de nem mindig jött össze. Viszont nagyon boldoggá tettél, akár egyetlen mosolyoddal. Azonban amikor szomorú voltál, dühöt éreztem, és bűntudatot, hogy nem tudtalak megvédeni téged. Ahogy most is. Most is itt hagylak téged, viszont azt nem tudom, hogy hiányzok-e neked, vagy sem, de te nekem igen. Most is hiányzol, hiába vagy a szomszéd szobában. A szemed, a hangod, a nevetésed, a boldogságod, a dühöd. Minden. Hiányzol te. Köszönöm, hogy megtanítottál szeretni, és remélem, hogy még találkozunk és megtudom mondani a szemedbe, hogy én voltam az a személy, aki a legboldogabb volt, hogy megszülettél és itt voltál nekem. Szeretlek Nagu.

                                                                      Hidan." 


Magam mellé tettem remegő kezeimmel a levelet, mielőtt eláztathattam volna azt a könnyeimmel.
- Nagyon hiányzik..azt akarom, hogy itt legyen! - kiabáltam síró görccsel Itachinak - Bármit..érted bármit megadnék, hogy találkozzak vele...vagy Deidarával...de jelenleg Hidannal...elakarom mondani, hogy én is szerettem, de nem úgy mint Deidarát..viszont kib*szottúl szerettem....és még mindig..és azt akarom, hogy itt legyen! - néztem Itachira, azonban alig láttam a könnyeimtől.
Kapkodtam a levegőt, mivel alig kaptam. A fiúkat akartam...akiket mindennél jobban szerettem..az egyiket barátságból, a másikat szerelemből..
- Hidan engem kért meg, hogy adja oda, ha meghal, vagy elhagyja a szervezetet. Nagyon szeretnélek megvigasztalni, de nem tudom hogyan tehetném. Viszont itt vagyok neked. Ahogy Konan, Akana és Madara is. - ölelt át a vállamnál, majd a hajamba puszilt.
- Miért kell ennek történnie..? Miért nem élhetnek..? Miért...miért...miért... - beszéltem egyre halkabban.
Itachi a másik kezével simogatta a combom, hogy megnyugodjak. Másik kezével ölelt engem. Nagyon hálás voltam neki, hogy ott volt velem.
Elaludtam Itachin a sírástól, majd ő befektetett Hidan ágyába, majd betakart.

- Odaadtad neki a levelet? - lépett be hirtelen a szobába Obito.
- Oda. Megígértem Hidannak, hogy odaadom neki a levelet és hogy vigyázok rá, mert gondolta, hogy ez lesz. - állt fel Itachi.
- Én Deidarának ígértem meg ezt, mielőtt meghalt. Igazából rám erőltette, hogy védjem őt meg. Őszintén szólva próbálom is, de nagyon nehéz korszakon megy keresztül. Próbálok mellette lenni, vagy segíteni neki, mert tudom milyen érzés amin átmegy - sétált Obito az ágyhoz.
- Te közelebb állsz hozzá, mint én. Viszont én is így érzek, mivel az unokatestvérem. Te csak ugyanabba a klánba tartozol, mint ő. Rokoni kapcsolat nincs köztetek, viszont te vagy az ebben a szervezetben aki megvédi őt, mióta a két fiú nincs. Mi az oka ennek? - kérdezett rá Itachi.
- Nem tudom. - mosolyodott el a maszkja mögül Obito - Ez a lány olyan érzéseket vállt ki belőlem, ami miatt a barátomnak tekintem. A barátomnak, akinek muszáj segítenem, vagy elemészti a sötétség.
- Akkor hagylak vele, ha nem gond. Kisaméval délelőtt küldetésre megyünk és kiszeretném magam aludni. - lett komoly Itachi.
- Szóval...holnap lesz az a nap? - fordult Obito Itachi felé.
- Igen. Tudom, hogy ezzel rontok a helyzeten, de Sasuke mindennél többet jelent nekem. Még ha utál is.
- Tudom. De tisztában kell lenned azzal, hogy Nagu jelen pillanatban is ki van lelkileg és ha te is meghalsz, akkor vége lesz. Képes öngyilkos lenni...és azt nem akarom... - suttogta a végét Obito.
- Sajnálom. Nem akarok neki fájdalmat okozni. - szólt Itachi, majd elhagyta a szobát.
Obito ott maradt. Levette a maszkját, majd a szekrényre helyezte. Aztán befeküdt mellém, s a hajamat simogatta.
- Minden rendben lesz...  - suttogta maga elé, nem túl biztatóan.
Forgolódtam, majd szembekerültem vele. Felébredtem, majd álmosan pislogtam rá.
- Hát te? - suttogtam nagyon halkan.
- Segítek neked. - sóhajtott, majd magához ölelt.

Senki se nézné ki Obitoból, hogy mindezt megteszi értem. De megteszi. Ami miatt nagyon hálás vagyok és szeretem őt. Ha ő is meghalna akkor nem bírnám tovább... megölném magam...de tényleg..
- Köszönöm... - bújtam hozzá erősen.
Annyira jó illata volt, amely keveredett Hidan megmaradt illatával. Egyszerűen csodás volt.
Egy nap még meghálálom ezt Obitonak, s létrehozunk egy olyan világot, ahol nem lesz gond a fájdalomra. Visszafogjuk kapni azokat a személyeket, akiket szeretünk, és velük leszünk addig ameddig lehet. Ez a legnagyobb vágyam. Boldog lenni, úgy hogy valaki szeret engem. 
- Obito...tényleg fontos lennék neked? - húzódtam el, hogy feltegyem ezt a halk kérdést.
Ő nem válaszolt, csak hirtelen olyan szorosan ölelt, hogy levegőt alig kaptam.
- Vége lesz valaha ennek a rémálomnak? - suttogtam ismét.
- Vége. Garantálom. - szólalt meg végre.
A válaszától megnyugodtam, majd eltudtam végre aludni.
Reggel mikor felkeltem Obito még aludt. Csak néztem őt ahogy alszik. Tényleg hálás vagyok, hogy itt van mellettem és nem hagy egyedül.
Közel hajoltam hozzá, majd a fülébe suttogtam:
- Jó reggelt, Obito.
Obito reflexszerűen felkelt, majd hirtelen maga alá szorított. 
- Oh, csak te vagy az. - engedett el, majd mellém ült - Ne ijesztgess.
- Nem tehetek róla, hogy ijedős vagy. - kuncogtam.
- Egyébként jobban vagy? - dörzsölte meg álmos szemeit.
Hogy kérdezhet ilyet? Egyértelműen nem válaszoltam neki...
- Értem. - sóhajtott - Mindenesetre remélem igen. - suttogta a végét, majd felállt.
- Köszönöm. - mosolyogtam halványan.
Obito halvány mosolyt húzott a szájára, majd elment.
Kivánszorogtam a fürdőbe, majd hamar rendbe szedtem magamat. Nagyokat nyújtózva mentem a szobába, hogy felöltözzek. Mikor beértem Akana rohant le engem.
- Hol voltál az éjjel?! Aggódtam miattad!
- Csak másik szobában aludtam. - mosolyogtam rá biztatóan.
Nem tagadom. Fájt a mosolygás.
- Akkor jó. - mosolygott Akana is.

Egész délelőtt nem csináltam mást, csak TVztem Konannal meg Peinnel.
- Huh? - pillantottam az előtérbe - Itachiék meg hova mennek? - tettem fel magamnak hangosan a kérdést, majd az előtérbe sétáltam a fiúkhoz - Ti meg hova mentek?
- Küldetésre. - válaszolta Kisame.
- Mi? Elmentek? - kérdeztem lehangoltan.
- Igen. De ne aggódj. Még ma hazajövünk. - vetett felém Itachi biztató mosolyt.

Azonban Itachi...ez volt egész életedben a legnagyobb hazugságod felém...

- Oh..értem..
- Figyelj. Ha hazajöttem akkor elmegyek veled ramenezni. Na mit szólsz? - mosolygott rá biztatóan Itachi.



- Oké! - ugrottam fel boldogan - Akkor siess haza!
- Megpróbálunk. - szólt Kisame - Na hali! - köszönt el, majd kilökdöste Itachit az ajtón.


Akanával délután elmentünk a küldetésre Konohaba.
- Már nagyon unom ezeket az álruhákat. - sóhajtottam nagyot.
- Szerintem tök menők. - nevetett Akana - De Naruto merre lehet? Hol keressük?
- Nem tudom. Várj, van egy ötletem!
Azzal odarohantam egy férfihoz, majd kislányos hangon megszólaltam.
- Elnézést, de nem tudja, hogy Uzumaki Naruto, vagy Haruno Sakura merre lehetnek? - nevettem gyerekesen.
Jesszus! Hogy én mit meg nem teszek!
- Huh? Mi dolgod van velük?
- Egy különleges csomagot kézbesítek nekik, de nincsenek otthon.
- Ja, értem. Hát én azt hallottam, hogy elmentek pár emberrel még, hogy megkeressék Uchiha Sasukét.
Uchiha... Sasuke...csak kerüljön a kezem közé...
- Rendben, köszönöm. - intettem, majd visszamentem Akanahoz.
- Na? 
- Elmentek Sasuke után. - kapcsoltam meg a Sharinganom - Érzem a Chakrájukat, szóval nem lehet, hogy még a közelben vannak. Gyere! - szóltam, majd berohantam egy sikátorban. 
Percekig csak futottunk, amikor éreztem valaki Chakráját.
- Hát ismét te. 
- Ez a hang... - álltam meg ijedten, majd lendületből megfordultam.
Nagyon meglepődtem azon, akit magam előtt láttam.
- Huh? Nagu ki ez?! - ijedt meg Akana.
- Ya...Yamato... - suttogtam.
- Milyen furcsa, hogy mindig összefutunk. - ugrott le elénk jó pár méterrel, miközben egy mosolyt erőltetett az arcára.
- Akárhányszor találkozunk, mindig azt kívánom bárcsak egy oldalon állnánk. - mosolyodtam el én is halványan.
- Nos, mi járatban vagytok Konohaban? - nézett ránk barátságosan.
Nem támad ránk?
- Narutoval akarunk beszélni! - néztem rá határozottan.
- Narutoval? - vonta fel a szemöldökét - Mi beszélnivalótok van Narutoval? Elakarjátok fogni, mi? - sóhajtott nagyot.
- Én egyelőre csak beszélni akarok vele. - szóltam.
- És az a lány melletted?
- Ő csak látni akarta a gyönyörűséges Konoha látványosságait. - borzoltam össze nevetve Akana haját, majd gyilkos tekintetettel néztem Yamatora - Csak viccelek. Egy ilyen ocsmány helyet ki akarna látni?
- Már megint kezded. - kezdett el felénk jönni Yamato.
- Mint mindig. - igazítottam meg a kesztyűt a kezemen.
- Na..Nagu ti most harcolni akartok...? - lépett hátra ijedten Akana.
- Mi mást? - nevettem fel.
Yamato végigmérte Akanat, majd megijedt. Francba. Szerintem rájött, hogy Jinchuuriki.
- Te...te.. - rezzent meg - Miféle lény vagy?! 
Basszus...nem tudhatja meg, hogy Akana egy Jinchuuriki.
- Te...egy Jinchuuriki vagy?! Konkrétan majdnem olyan a Chakrád, mint Narutonak. Csak...sokkal erősebb.
- Akana... - suttogtam.
- Akana? Akana-san az Akatsuki tagja?! 
Akana bólintott. Akana, te idióta!
- De miért?! Megfognak téged ölni! Te is tudod, hogy az Akatsuki jelenleg is a Bijuukat vadássza! - kiabált Yamato, de lehetett hallani a hangján, hogy aggódik Akana miatt.
- Vele csak most találkoztál, de jobban aggódsz érte, mint értem. - szorítottam ökölbe a kezem.
- Ez egyáltalán nem igaz. Csak senkinek se lenne jó, ha gonosz célokra használnátok a Bijuukat.
- Nem értesz te semmit, Yamato! - kiabáltam vele - Menjünk Akana. Érzem Naruto Chakrajat. - kapcsoltam be a Mangekyou Sharinganom.
- Nem mentek ti sehova! - kezdett el futni felénk Yamato.
Ekkor hirtelen kirántottam pár apró tekercset a kabátzsebemből, majd a földre hajítottam őket.
- Doton: Keghujo no Jutsu! 
A pár apró tekercs felrobbant, füstölt, majd lyukakat okozott a földbe, hogy Yamatonak nehezebb legyen utolérnie.
Hála istennek sikerült megmenekülnünk, és már csak követnünk kell Naruto Chakraját.
Akanaval mentünk egy ideig, mígnem egy ismerős helyre nem értünk.
- Huh? E..ez... - álltam meg.
Nem máshol, mint az Uchiha rejtekhely fölött voltunk. Éreztem azt a nagy mennyiségű Chakrat amit magából árasztott. De nemcsak ezt éreztem. Éreztem Itachi és..egy másik Uchiha jelenlétét. Obito? Nem. Ezt a személyt utálom..
- Nagu, mi a baj? - nézett felém Akana.
- Ne haragudj. - álltam elé csúszott szemekkel, majd hirtelen kinyitottam - Mangekyou Sharingan!
Akana összeesett a Genjutsum hatására.
Odasétáltam, majd felvette őt a karjaimba. Ebben a pillanatban jelent meg előtte Obito.
- Vidd haza, kérlek. - néztem rá, majd átadtam neki Akanat.
Obito gyengéden a karjaiba vette az alvó lányt.
- Jó, de visszajövök.
Válaszomat meg sem várva tűnt el. Elindultam a bejárathoz, s mikor odaértem kinyitottam a Sharinganommal.

- Akkor lássuk, hogy mi is folyik idebent... - szóltam, majd beléptem az évek óta üres és elhagyatott rejtekhelyre.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése