37. Fejezet: Örökkön örökké

- Huh mi ez? - álltam meg hirtelen, de amit a szemem előtt véltem felfedezni, az nagy sokként ért engem.

Csak bámultam magam elé. Nem nagyon tudtam felfogni a helyzetet, de amikor már kissé világosabban láttam a dolgokat, megszólaltam, bár nehezen.

- Ha..Hayate? - nyögtem ki nagy nehezen.
- Nagu... - nézett rám Hayate.
- Mi a... - sokkoltam le - Hayate..neked hallottnak kéne lenned! Akkor meg mi a fészkes fenét keresel itt?!
- Ne..Nem tudom. - nézett rám, szokásos tekintetével.
- Téged megöltek még anno a Homok Rejtekiek.
- Tudom. Ezért is furcsállom, hogy itt vagyok. - pillantott a kezeire, mintha ott keresné a választ.
Hayate 4 évvel idősebb nálam. Mikor még Konohaban éltem, sokszor voltam vele. Párszor össze is marakodtunk, mert sokszor nem értettünk egyet a dolgokban, de attól még jó barátok voltunk, hiába volt nálam idősebb. Hallottam róla, hogy a Chunnin Vizsga 2. fordulóját ő vezette. Azonban a megölték őt a Homok Rejtekiek, amikor Orochimaru belepiszkált a dolgokba.
Ekkor visszapillantottam Hayatera, s észrevettem rajta valamit, ami megmagyarázza, hogy miért van itt.
- Hayate...a szemed..te..te..Edo Tenseiel felettél támasztva. - néztem meglepetten rá.
- Akkor ezért furcsa minden. De miért? Ki tette ezt és miért? - nézett rám kissé kétségbeesetten.
Elé álltam, majd végigmértem őt.
- Kezdem sejteni, hogy ki volt az... - néztem haragosan magam elé.
Hayate ekkor elkezdett felém lépkedni.
- Hayate?
- Nagu, nem én irányítom a testem! - szólt kétségbeesetten.
Elkezdtem lassan hátrálni.
- Próbáld meg megfékezni..
- Próbálom, de nem megy! - kiáltotta el magát.
Hayate ekkor hirtelen nekem rontott, de még időben kikerültem az ütését.
- Oriki! - kiáltottam, miközben kézjelet formáltam, s a földre csaptam.
Megnyílt a föld, míg felugrottam egy fára, de Hayate is.
- Nem akarok neked ártani, de nem tehetek mást, de basszus. Tuti..tuti, hogy ő irányít téged.
- Ki?!
Kiegyenesedtem, majd elkiáltottam magam.
- Kabuto, te szemét, gyere elő!
- Kabuto? - pislogott Hayate.
- Megakarsz állítani, hogy Orochiamruhoz menjek?! Vagyis csak a darabjaihoz, ami maradt belőle?!
- Elég tiszteletlen vagy a régi társaddal, Nagu-san. - jelent meg hirtelen Hayate mellett.
- Csak ezért feltámasztottad Hayatet?!
- Nem csak ezért. Rá még szükségem van. Viszont Orochimaru-samához nem engedhetlek téged. - nézett rám szúrósan.
- Sasuke megölte, akkor meg?!
- Várjuk...Orochimaru halott?! - vágott közbe Hayate.
- Sok minden történt, mióta meghaltál. - sóhajtottam.
- Így igaz. És valószínűleg azt se tudod, hogy Nagu-san az Akatsuki tagja. - vigyorgott gúnyosan Kabuto.
- Mi?! Az nem lehet!
- De így igaz. - magyaráztam - Viszont jó okom van arra, hogy a szervezet tagja legyek.
- Ettől függetlenül nem engedhetlek el. - szólt Kabuto.
- És ő? Ő merre van?! - néztem rá szúrósan.
- Ő? Mármint Sasuke-kunra gondolsz? Ki tudja. Miután végzett Orochimaru-samával elnyelte őt a föld.
- Francba... - fintorogtam.
- De miért keresed őket egyáltalán? Tudtommal Sasuke-kunt nem bírod, Orochimaruval meg nem tartottad a kapcsolatot, az Akatsuki miatt.
- Való igaz. Viszont megakartam nézni, hogy milyen a régi társam holtan. - mosolyodtam el - Tudod nekem sose volt semmi bajom Orochimaruval. Szerintem neki se velem, viszont lehet, hogy ha tudja, hogy van Sharinganom, akkor nem lép ki a szervezetből, plusz nem Itachit, hanem engem támad meg.
- Mi?! Sharingan?! - lepődött meg Kabuto, majd felkuncogott - Értem már, értem.
- Mellesleg. - lettem komoly - Jól figyelj most, Kabuto. Jól hallgasd meg a kérdésem.
- Huh? Mi az? - nézett rám bárgyú tekintettel.
- Ha Hayate itt van, akkor mások is, nem igaz?
- Milyen okos kislány vagy te, Nagu-san. - nevetett Kabuto - Igen, úgy bizony! Másik is vannak már! - kiáltotta el magát nevetve - Orochimaru halála arra ösztönzött, hogy próbáljak ki új dolgokat, és létesítsek új kapcsolatokat, bizonyos emberekkel.
- Új kapcsolatokat...bizonyos emberekkel? És mi az, hogy mások is vannak?! Miről beszélsz, te félkegyelmű?!
- Kiről másról, mint Kimimaroról!
Összeszorult a gyomrom ennek a névnek hallatán. Nem azért mert utáltam, vagy undort éreztem miatta, hanem mert egy régi emlék és kötelék fűződött hozzá.
- Ez most komoly? Most komoly, hogy vele is megtetted?! Bemocskoltad a testét, az emlékét, és magát Kimimarot?! - kiabáltam vele.
- Na nyugi, Nagu-san. Nem akarok ártani se Kimimaronak, se Hayatenak, se senki másnak. Más terveim vannak velük, amit talán majd megtudsz előbb-utóbb.
- Sajnálom, Nagu. - nézett rám bánatosan Hayate.
Ekkor Kabuto hirtelen eltűnt Hayateval együtt. Én csak néztem, hogy mi a fene volt ez. Sose hittem, hogy újrahallom majd Kimimaro nevét, vagy újralátom Hayatet. És mi ez?! Ne szórakozzon velem Kabuto, hogy Edo Tenseiel feltámasztotta az elhunyt Shinobikat. De ha ezt mégis megtette, akkor nagyon nagy baj lesz még itt. De nagyon.
Csak mentem tovább. Igazából nem tudtam, hogy merre, és hogy miért. Csak mentem. Semmi indokom nem volt arra, hogy továbbmenjek, én mégis mentem, míg egy tisztásra nem értem. Ott megpillantottam azt a fiút, aki felelős volt Orochimaru haláláért.
- Sasuke?! - lepődtem meg.
Ő csak bámult rám szokásos tekintetével, de ez a tekintet most más volt. Megnőtt. Vagyis inkább felcseperedett az elmúlt 3 évben. Sasukével nem volt nekem konkrét bajom, csak az, hogy nagyon elvan szállva magától, mert az Uchiha klán tagja. Vagyis szinte már csak volt, hisz Itachi lemészárolta az egészet.
Sasuke csak állt, és bambult engem, egy szó nélkül. Nem igazán érdekelt, így menni akartam, de hirtelen hangokat hallottam magam fölött. Felnéztem, majd Deidara két hatalmas agyagmadarát láttam, és magát Deidarát. Deidara hirtelen ugrással leugrott az agyagmadárról, egyenesen elém.
- Nagu-chan! - pattogott oda Obito Deidara mellé.
- Deidara ne szórakozz, hogy komolyan megakarsz vele küzdeni! - kiabáltam vele, de ő rám se hederített - Tobi szólj már bele! - néztem kétségbeesetten Obitora.
Obito persze semmit se szólt.
- Szóval te ölted meg Orochimarut, mi? Hm. - szólt Deidara Sasukéhoz.
Sasuke csak állt csöndben előttünk.
- Most biztos büszke vagy magadra, amiért megtudtad ölni. Azonban ez is csak az átkozott vérvonaladnak köszönheted! Hm! Ti, Uchihak annyira elvagytok szállva magatoktól, hogy az hihetetlen! Vérvonal nélkül semmit se értek! - szidta eléggé hangosan Deidara Sasukét, de abba bele se gondolt, hogy ezzel együtt engem is szidott.
- Én is Uchiha vagyok... - szóltam halkan, de nem hiszem, hogy hallotta - Deidara fejezd ezt be! - beszéltem ezúttal érthetően - Ne csináld megint a bajt, főleg ne egy Uchihaval.
Egy pillanatnyi csönd telepedett ránk, vagy Deidara megtörte azt.
- Fogd...be...a...pofádat! - kiáltott rám idegesen Deidara, majd hirtelen felém fordult, és egy akkora állast behúzott nekem, hogy még a talpamon se tudtam megmaradni. A lendülettel elszálltam kilométerekre. Ne tagadom, k*rv*ra fájt!
- Sajnálom.... - suttogta Deidara.

Mikor földet értem, bevertem kissé a fejemet a földbe. Alig bírtam feltápászkodni. Éget minden testrészem az ütközés miatt.
- Miért csinálta ezt..? - dőltem egy fának - Sasukeval együtt, engem is elhordott mindennek, valamint meg is ütött. Vajon érdemes futni egy olyan fiúért, aki cseppentsem törődik veled, és mindennek elmondtátok egymást? Érdemes? Még ha szeretem is? - suttogtam el a végét.
Félek. Félek, hogy azaz idióta, a halálba kergeti magát, mert tuti, hogy rátámad Sasukere, Sasuke meg vissza, Vissza kell mennem megmenteni őt.
- Nem érdekel, de tényleg nem érdekel, hogy utálsz engem Deidara vagy megvetsz! Csak..csak...Csak ne halj meg, te idióta! - suttogtam magamnak ezeket a szavakat.
Felugrottam egy fa tetejére, és onnan láttam a füstfelhőket és a robbanásokat. Tudtam, hogy ezeket ő csinálja.
Pillanatok alatt ott voltam.
- Na mi a helyzet, To- -  itt még a szavam is elállt, amint megláttam Deidarát, miközben Obito mellé érkeztem- U...Ugye nem azt akarja?!
- De igen! A C4-es Karurat! - ijedt meg Obito.
- Basszus! - néztem ijedten Deidara felé.
- Huh, Nagu? -  csúszott ki Deidara száján.
- Ez rossz! - ijedezett tovább Obito.
- Tobi, menekülj! - parancsolt rá Deidara.
- Na szép, engem lese szar. - néztem magam elé Poker Faccel, azonban hamar kitértem ebből az arcból, amikor Obito kézen ragadott, és futni kezdett velem.
- Hé, mit csinálsz?! Itt akarok maradni Deidarával! - kiabáltam Obitoval.
- Nagu hallgass és gyere! - szólt ezúttal Obito a rendes hangján hozzám - Ha itt maradunk, mind a ketten meghalunk!
- Sharinganunk van az isten szerelmére is! - rántottam el a kezem, majd rohantam vissza Deidarához.
Bekapcsoltam a Sharinganom, s rohantam vissza az előző helyemre.
- Basszus! - szóltam el magam, amikor megláttam a hatalmas Deidarat, miközben Sasukét üldözte - Istenem...ha idáig már eljutott...remélem nem vet be több fegyvert..
Csak álltam ott egy helyben, hisz nem tudtam, hogy mit tehetnék, amivel megállítom őt.
- Katsu!
Jól van, ha itt elcseszem, akkor vége mindennek, mert meghalok.
- Idióta! - ragadott meg hirtelen valaki. Az a valaki Deidara volt. Karon ragadott, majd maga mellé hajított engem - Mi a fenét csinálsz itt, he?! Hm! Miért nem mentél el Tobival?!
- Nem akartam, hogy hülyeséget csinálj. - néztem rá a Sharinganommal.
- Igaz is. Neked itt a Sharinganod. Hm.
- Igen. És én is abból az átkozott vérörökséges klánból származom. - álltam fel, miközben kikapcsoltam a Sharinganom.
- Figyelj. Azzal a célzással nem rád céloztam, nyugodj meg. Hanem Itachira és Sasukéra. Őket nem bírom.
- Miért engem bírsz?
- Most komolyan itt akarod ezt megvitatni, a harc közepette?! Hm.
- Igen, mert nekem számít, hogy mit gondolsz rólam.
- Nagu ezt majd otthon megbeszéljük, jó? - lett ideges.
- Épp ezért vagyok itt..félek, hogy ma már nem jössz haza..hogy soha többet nem lehetek veled..azért vagyok most itt hogy mindenképp hazagyere az Akatsukiba, mert az az otthonod..szóval kérlek ne csináld ezt, mert vannak olyanok akik hazavárnak téged. Köztük én is. - emeltem meg rá a hangom.
- Nagu... - nézett rám meglepetten.
Ebben a pillanatban hirtelen minden elsötétült.

- Genjutsu? - szólalt meg Deidara.
Én persze ebből semmit se láttam, hisz csak Deidarára bocsájtotta a Genjutsut.
- Sasuke! - ordítottam majd egy hatalmasat behúztam neki, de meg se kottyant neki konkrétan.
Milyen erős lett ez a srác? Lelassult számomra az idő, nem tudtam rendesen mozogni se. Gondoltam, hogy ki tette ezt velem.
- Tobi... - suttogtam magam elé, miközben ez az idióta magához teleportált. Az erdő közepén voltunk - Miért teleportáltál el, heh?!
- Komolyan nem veszed észre? - kiabált velem Obito.
- Mégis mi a fenét?! Azt, hogy megakarom menteni Deidarát, de te nem hagyod?!
- Nem veszed észre, hogy Deidara csak téged véd?! - kiabált velem.
- Miért védene engem, Obito?! Ne idegelj már, b*ssza meg!
- Ahj, azért mert szeret! - kiabált velem Obito full idegesen.
- Mi...? - ebben a pillanatban megállt bennem a vér, és az ütő - Obito ne szórakozz.. - csúszott el a hangom - Deidara... - kaptam fel a tekintetemet. Ezt nem hiszem el. Deidarától akarom hallani!
- Na..Nagu mit csinálsz?! - nézett rám ijedten, mikor elakartam menekülni - Nagu állj meg, hé! - fogott le engem Obito.
- Nem, engedj el! - kapálóztam - Elszóltad magad, te féreg! És csak most! Soha semmit se mondtál!
- Nyugodj meg!
- A franc fog ilyen helyzetben lenyugodni! - kiabáltam vele, majd hasba könyököltem - Koton: Gokakyuu no Jutsu!
Remélem, ez majd lelassítja és időben odaérek, mielőtt Deidara hülyeséget csinál. Csípős szél támadt, miközben igyekeztem vissza. Azonban az erőm elhagyott engem. Teljesen kimerültem. Testileg is és lelkileg is. De jelen pillanatban testileg a legjobban. A földön folytattam az utamat, ugyanis a levegőben és a fákon már nem bírtam menni, így a talajt választottam kiutamul.
Csak mentem és mentem. Már azt hittem, hogy rossz irányba megyek, de aztán ez a gyanúm hamar eloszlott. Kiértem egy tisztásra, s megpillantottam magamtól 3 méterre Deidarát, és vele szembe Sasukét. És ha ez még nem lenne elég, Sasuke a Chidorival rátámadt Deidarára, viszont én sikeresen belefutottam a Jutsujába. A Chidori éles fájdalommal hasított a bőrömbe, és nullázta végképp a Chakrámat. Ott helyben összeestem, s levegőt is alig kaptam, nem ám, hogy majd mozogjak.
- Na...Nagu...? - nyögte ki nagy nehezen Deidara, hisz a soktól alig jutott szóhoz - Hogy a rossebb szárítsa ki az összes csontod, te nyomorult! Hm! - nézett fel full idegesen és gyilkos tekintettel Deidara Sasukera.
Itt már lehetett tudni: mindkét fiú kimerült és Chakra nélkül maradt.
- Rohadnál meg, te szemétláda! Hm! Nem érdekel, hogy egy cseppnyi erőm sem maradt. Most péppé verlek, de úgy, hogy többé nem kelsz föl!
- Nem tudom, hogy miért vagy úgy oda, hisz ő rohant az én Chidorimba. - mosolygott erkölcstelenül Sasuke.
- Ne..nem baj..D..Deidara... - tápászkodtam fel nagy nehezen, de így is alig bírtam még ülni is.
- Miket beszélsz, te idióta? - nevetett fájdalmasan a kis szőkeség - Hogy ne lenne már baj? Hisz konkrétan alig élsz már Nagu...miért...miért csinálod ezt? Miért akarod, hogy aggódjak érted?
- Múltkor azt mondtad, hogy nem érdekellek téged... - néztem rá nehezen.
- Szerinted komolyan gondoltam?! Hm! Igen is aggódok miattad, miért ne aggódnék?! Aggódok és nem akarom, hogy bajod essen...
- Várjunk csak...te..Akazi Nagu vagy?! - lepődött meg Sasuke.
- Uchiha. Te féleszű. - javította ki őt idegesen Deidara.
- Mi?! - kapott sokkot Sasuke - Az nem lehet! Itachi mindenkit megölt! Sőt! Ő nem is néz ki úgy mint egy Uchiha!
- Való...igaz...hogy kinézetre..nem nézek ki..an..nak..de az vagyok...be..is..kapcsolnám a Sharinganom..de nincs..annyi erőm... - lihegtem.
- Lehetetlen... - nézett engem tovább is, de én nagy nehezen közelebb mentem Deidarához - Akkor te vagy az, aki megölte Uchiha Akemit!
Még a megmaradt vér is megfagyott bennem ennek hallatán.
- Ki az az Uchiha Akemi?! Hm.
- A bátyám... - suttogtam.
- Igaz is...túl szép lett volna, hogyha Itachi megöli az összes Uchihat... - suttogta Deidara.
- Akkor ezek szerint te se maradhatsz életben...mocskos gyilkos! - nézett rám gyilkos tekintettel Sasuke.
Ám Deidara még csúnyábban pillantott rá vissza.

- Ha még egyszer hozzámersz érni, akkor nem érdekel, hogy mozdulni nem tudok, de hidegvérrel kivégezlek! Hm.
- Miért Deidara? Miért csinálod ezt értem?!
- Már megmondta,. Nem akarom, hogy bajod essen...fo..fontos vagy nekem...Hm. - suttogta, hogy csak én értsem.
- Mi?
- Gyerekkorunk óta ismerlek téged és vigyázok rád. Sokszor volt, hogy veszekedtünk, egyszer majdnem meg is öltelek téged, de ennek ezúttal vége van, Nagu. Gyerekkorunk óta azt akarom, hogy biztonságba legyél. Tudom ez így most furcsán hangzik, mert én gyerekkorunkban Kimorit szerettem, de Kimorinak mér vége, ő már nem érdekel engem. Hm. Számomra csak az létezik, hogy te biztonságba legyél. Tudom, nem hiszed, mivel a múltkor is elhordtalak mindennek téged, de az csak azért volt, mert féltem...féltem, hogy elveszítelek, mégis eltaszítottalak magamtól azokkal a szavakkal. De hidd el soha, érted soha nem ártanék neked önszántamból. Ha mégis ártanék, akkor azok csak hibák, amik után rettenetes bűntudat vesz markába engem. Hm. Kérlek..nem. Inkább könyörgök, hogy bocsáss meg nekem mindenért, és ne haragudj rám semmiért. Ha esetleg nem voltam ott. Ha esetleg fájdalmat okoztam volna neked. De kérve kérlek..értsd meg...máshogy..máshogy nem voltam képes kifejezni a dolgokat, és ezt se akartam és ez se a legmegfelelőbb módja, de én ilyen vagyok és nem tudok magamon változtatni ami nagyon fáj. Hm. - mondta Deidara ezeket a szavakat és mondatokat miközben engem nézett, legfájdalmasabb tekintetével.
- Deidara... - kezdtek el hullani a könnyeim.
- Ezúttal véget vetek mindennek. - mosolygott fájdalmasan, majd letépte magáról a pólóját.
- Hé...ugye nem..? Ugye nem azt akarod csinálni?! - kiabáltam vele rekedt hangommal a könnyek közepette.
- Sajnálom. De gondolom örülsz, hogy végre megszabadulsz egy ekkora paraszttól. Hm,
Ebben a pillanatban olyan volt, mintha kést szúrtak volna a szívembe és többször megforgatták volna azt.
- Miket beszélsz, Deidara? De most komolyan... - hullottak a könnyeim minden egyes szavamnál.
- Jobb lesz ez így. Hm.
- Hogy lenne már jobb, amikor konkrétan megakarod magad ölni?! - kiabáltam vele fájdalmasan.
- Miért? Számítana egyáltalán? Hm.
- Igen, mivel szeretlek téged, te hatalmas barom! - üvöltöttem a szemébe, miközben kitört belőlem rendesen a sírás.
Kimondtam. Jézus istenem, kimondtam! Kimondtam azt az egyetlen szót, amely már több mint 15 éve mardosta a lelkemet. És kimondtam. Kimondtam mérgemben. De félek...félek a reakciótól és a következményektől. Nem akarom megtudni, hogy most mi lesz. Viszont amit Obito mondott...az igaz lenne? És ha igaz..akkor vajon most mit gondol rólam Deidara? De hogy lehetne már igaz?
Míg nem figyeltem, Deidara szó nélkül kioldozta a varrást ami a szívén lévő seben volt.
- Elég vicces, hogy ezt csak úgy kimondod, annyi év után. Hm. - nevetett erőltetetten.
- Ezt nagyon úgy mondod, mintha....várj...te azt ne mondd, hogy...
- De. Tudtam. - mosolygott rám ezúttal kisfiús mosolyával. Na ez az. Ez az a mosoly, amitől megszakad a szívem és nem akarom elveszíteni..nem akarom...nem akarom elveszíteni ezt a mosolyt - Vagyis inkább csak nagyon erősen gondoltam, de most már tudom biztosra. Hm.
- Én..én..nem akarom elveszíteni ezt a mosolyt és téged se.. - néztem tündöklő szemeibe, könnyektől szétázott szememmel.
Deidara ekkor enyhe mosollyal, mégis megfogta az arcom, s két tenyerébe temette azt.
- Nem fogod elveszíteni, hidd el. Én mindig itt leszek neked, még ha nem is látsz. Hm. Mindig itt leszek számodra, ha egyedül lennél, vagy éreznéd magad. Tudd, hogy rám mindig számíthatsz, bármi van. Vagy történik, hisz itt leszek. Kicsi szíved legmélyén fogok csücsülni és vigyázok rád. - mosolygott rám ismét, azzal a mosollyal, amit én a világnál is jobban szeretek.
- Miért..? Miért mondasz ilyeneket..? - kérdeztem nagy nehezen, miközben a könnyeim eláztatták puha kezét.
- Mert...Szeretlek téged, Nagu.

Ekkor a világ amiben éltem, hirtelen megváltozott. Megváltozott a szél iránya. Megváltozott a virágok illata. Megváltozott a felhők mozgása. Megváltozott minden. A fájdalmakkal teli világ számomra örömvilág lett. Fel se tudtam fogni ezeket a szavakat, melyeket már oly régóta vártam, s akartam hallani.

Deidara közelebb hajolt hozzám, de ekkor még fel se tudtam fogni, hogy mi történik körülöttem. Nem láttam senkit, csak magamat meg Deidarát.
Deidara közelebb emelte a fejét, s az enyémet is közelebb húzta magához. Lelassult minden. A pulzusom. A percek, minden. Aztán megtörtént. Megtörtént a csoda, amikről még álmodozni se mertem. A szőke fiú, ki előttem volt és az imént tárulta ki elém az érzéseit, lágyan összetapasztotta az ajkainkat, majd finoman megcsókolt engem.

Úgy éreztem magam, mintha egy csodálatos álomvilágban lennék Deidarával. Ahol csak ő és csak én vagyunk. Nyelvével óvatosan utat fúrt magának, amit hagytam is neki. Kimondhatatlanul jó érzés volt. De aztán hamar véget ért, amikor Deidara elhajolt lihegve, s kimondta azt a mondatot, ami szívemig hatolt a fájdalomtól.
- Tobi...most!
Ekkor Obito megjelent a semmiből, majd megragadott engem, a vállára dobott, s felugrott velem, Deidarát hátrahagyva.
- DEIDARA!!! - üvöltöttem torkom szakadtából, talán még jobban is.
Ütöttem, egyenesen vertem Obito hátát, miközben a könnyek ellenére is tisztán láttam, hogy Deidara felrobbantja magát. Itt nálam vége volt teljesen. Mindennek.
Az általam mindennél jobban szeretett személy, az imént halt meg a szemem láttára. A lelkem szilánkosra tört, s a gyűlölet szétáradt az egész testemben. Ütöttem, vertem Obito hátát.
- Engedj vissza! Deidara! Megölöm...! Megölöm Sasukét! Megölöm! - kiabáltam ismét torkom szakadtából.
Ekkor Obito elteleportált minket haza. Hogy miért pont ide..? Mikor földet ért, én kiugrottam a markából.
- Rohadék megölöm! - kiabáltam ismét a fájdalomtól.
- Nyugi! - fogott le Obito, de esélytelenül.
Erőtől duzzadva nekihajítottam Obitot a falnak, de úgy, hogy át is vitte az. A többiek csak néztek a nappaliban, hogy mégis mi repült el előttük.
- Há' ni má' ez Tobi! - nevetett Kisame, de egyből elhallgatott, amint meglátott engem.
- Széttépem! Cafatokra szedem azt a nyomorékot, nem érdekel, hogy klántag!
- Valaki fogja már le! - üvöltött Obito.
- Nem érdekel b*ssza meg, rohadtul nem érdekel! Megölöm! - üvöltöttem, de a könnyeimtől alig láttam, így nehezen találtam meg a bejárati ajtót.
Azonban Pein lefogott engem. Viszont ezúttal az ő karjaiban tomboltam,
- Engedj el Pein, nem hallod?! Engedj már el az isten szerelmére is! - ordibáltam vele.
- Hé, fejezd be! - szorított meg Pein, de olyan szinten, hogy már nem bírtam állni se, s összerogytam.

Olyan szinten mardosott engem a fájdalom, hogy már nem bírtam. A könnyeimtől majd meg fulladtam. Láttam...láttam őt meghalni...és én ezt nem bírom...egyszerűen nem. Eddig ő jelentette nekem az életet, és most utolsó reményen is kimúlt, ahogy ő elment. De nem lehet..egyszerűen képtelen vagyok felfogni.
- Ugye..ugye ezt nem igaz, Tobi? - fordultam felé miközben már majdnem megfulladtam a fájdalomtól és a könnyeimtől.
Obito nem szólt egy szót sem.
Itt tört ki belőlem igazán a sírás. Nem bírtam tovább. Csak sírtam, sírtam, sírtam, és sírtam. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam a többiek, csak tettem ami jól esett nekem.

Miért? Miért kellett ennek így lennie? Ha nem lépünk be az Akatsukiba, akkor most nem lenne ez...akkor most élne..de kérlek istenem mondd, hogy nem igaz...mondd, hogy nem vesztettem el azt a személyt, aki a világot jelenti nekem...és még be is vallotta az érzéseit...Szeretlek...szeretlek Deidara, még ha nem is vagy itt mellettem...de mindig...örökkön örökké szeretni foglak....