36. Fejezet: A végtelen üresség kulcsa

- A szemed. Illetve a Mangekyou Sharinganon felébredt... - nézett rám meglepetten Obito.
- Hidan.. - biggyesztettem le ajkaimat, majd újra könnybe lábadt a szemem.
Fájt, egyenesen mardosott az a fájdalom, és a tudat, hogy Hidan többet nincs itt velem, sőt még csak nem is létezik. El se tudtam búcsúzni..
- Miért sírsz? Többet nem piszkál téged. - szólt nyugodtan Obito.
- Mégis hogy tudsz ilyet mondani? Meghalt, és nincs többé..Neked hogy esne, hogyha én mondanék neked ilyet Rinről?! - néztem rá mérgesen.
- Nem élnéd meg a holnapot.
- Utálom...utálom, hogy te bármit mondhatsz nekem, de ha én mondok neked valamit, akkor megakarsz ölni... - suttogtam.
- Mivel gyenge, és mihaszna vagy.
- Tessék?! - néztem rá.
- Most komolyan. Semmi hasznod sincs az Akatsukiban, csak az, hogy sírj. Sírj, sírj, és sírj minden áldott nap. Pein ezt nem nagyon díjazza. Semmi tehetséged, semmihez sem értesz, akkor mit akarsz? Egy tehetségtelen nulla vagy. És mi lesz ha Deidara és már Itachi se lesz? Egyedül maradt, de örökre.
- Nem igaz..Konan itt van..
- Komolyan azt hiszed, hogy Konan a barátod? Nőj már fel Nagu! Ez nem valami óvoda, vagy iskola ahol haverok vannak! Itt senki se szeret téged, miért nem fogod már ezt fel?! - ordibált velem.
Ebben a pillanatban vége lett mindennek. Vége lett a lelkemnek. A lelkiállapotom már nem bírta tovább ezeket a bántalmazásokat, és fájdalmakat.
Nem szóltam egy szót se. De a könnyeim annál inkább folytak. Nem vettem hangosan levegőt, nem szipogtam. Semmi. Csak a könnyeim folytak egy hang nélkül.
- Komolyan! Még ilyenkor is csak bőgni tudsz?! Azt hiszed, hogy attól, hogy sír mindenki szeretni, és sajnálni tudsz?!
Megakarok halni...mindig bántanak. Egy barátom sincs, mindig kiközösítenek, mindig eldobnak. Lehet, hogy valakinek ez könnyű, de nekem nem, és sok más embernek sem..Nagyon fájt amit Obito mondott nekem, mert tudtam, hogy igaz. Sose voltak barátaim, ha voltak is, akkor végigkellet néznem, ahogy elhanyagolnak engem. Sose védtek meg..de az élet nehezebb...elveszi tőlem azokat akiket szeretek, és még pofán is csap...
Eldöntöttem. Miért is kellene nekem ezeket a fájdalmakat elviselnem, amikor egyszerűen véget vethetek neki? Senkinek nem hiányoznék, senki se állítana meg, hisz senki se szeret engem. Csak jót teszek magamnak ezzel.
Elővettem a kunait az övtáskámból. Könnyeimmel szétáztattam teljesen. A szívemhez akartam helyezni, remegő kezeimmel, de nem nagyon ment.
- Gyerünk tedd meg. - parancsolt rám Obito - Ha megakarod tenni, akkor csináld. Ne aggódj, nem állítalak meg.
- Nem is vártam mást. - csordultak le a könnyeim, majd puszta erővel magamba döftem a kunait.
Nem éreztem semmit. Még fájdalmat se egy jó darabig. Aztán elkezdődött.
Elkezdtem émelyegni, és a fájdalom szétjárta a testem. Fájt. Fájt mindenem, de leginkább a szívem. Pár másodperc múlva elsötétült minden, és összeestem.


Vajon ilyen érzés meghalni? Nem is olyan fájdalmas mint gondoltam volna..vagy lehet, hogy a sok fájdalom elnyomja a halál fájdalmát. Na mindegyik..az a lényeg, hogy most már mindenkinek jobb lesz..mindenkinek...
Csak éreztem, hogy lebegek a semmiben. Sehol semmi, csak feketeség. Ám ekkor, egy enyhe fénycsóva suhant el a sötétben, majd megjelent valaki. Valaki, akit elsőre nem ismertem meg, de aztán hamar észbe kaptam, hogy ki is ez valójában.
- Akemi... - hagyta el ez az aprócska szócska a számat.
- Akkora egy idióta vagy. - nézett rám haragosan - Ezért áldoztam fel mindent? - ekkor észrevette a szememet - Szóval sikerrel jártam? - kúszott enyhe mosoly az arcára.
- Nem. Ez nem te miattad van.
Amilyen gyorsan jött az a mosoly, olyan gyorsan el is tűnt.
- Akkor? - gondolkodott el, majd felnevetett - Már értem. Hidan, igaz? Hálás lehetsz neki, mivel most már te is a Mangekyousok táborát erősíted. - kapcsolta be a Mangekyou Sharinhanját.
- Most már mindegy...
- Igaz is..miért vagy itt? Mi vezényelt arra, hogy ezt megtedd? Nem ezért írtam a levelet. Nem ezért áldoztam fel magam. Azt akarod, hogy hiába legyen minden tettem?!
- Miért csak magadra gondolsz, Akemi?! Feltudod fogni, hogy miken mentem keresztül?! Lelkileg kivagyok készülve mentálisan, és te még ilyenkor is csak magaddal törődsz! Ez volt veled mindig is a baj..mindig csak magaddal foglalkoztál..
- Te meg pont, hogy magaddal nem foglalkozol.
- Mi?
- Mikor volt az Nagu, hogy a saját érzéseid után mentél?
- Miket beszélsz Akemi..? Most is azért tettem ezt, hogy magamnak jó legyen! - emeltem fel a hangom.
- Nem. Tévedsz. Azért tetted ezt, mert Obito azt mondta, hogy senkinek nincs rád szüksége, és senki se szeret. Na de vajon te mit akarsz? Megmondom én..Deidarát, és azt, hogy béke legyen a világon...ismerlek.. - mosolyodott el - és tudom, hogy hiába vagy az Akatsukiban, te jó ember vagy. Érdekel, hogy mi van a másikkal. Szereted a társaidat. Ez egy jó ember tulajdonságai, hiába utálod Kohohat, mert az is okkal van. Próbálod a benned lévő ürességet szeretettel kitölteni, de nehéz, mivel sokan vannak akik bántanak téged, viszont én tudom, hogy nem így gondolják valójában.
Nem bírtam megszólalni. Éreztem, hogy Akeminek igaza van pár dologban, ami az imént elhallatszott. Sose azt néztem, hogy nekem mi a jó, hanem másoknak. Mások mindig gyengének akarnak engem látni. Azonban én magamat boldognak akarom látni.
- Szóval...mit tegyek? - szólaltam meg.
- Hát amit gondolsz jelenleg. Amit Obito. Változz meg. Vagy legalábbis tettesd a változást. Hidd el, nem olyan nehéz. Itachi...Obito..és én is ezt tettük egész életünkben... - mosolyodott el.
Elgondolkodtam mélyen.
- Akemi. Visszaakarok menni, és mindenen változtatni. - néztem rá határozottan.
- Ezt akartam én hallani. - nézett rám nevetve.

Pár pillanatig semmi se történt, majd éles fájdalmat éreztem a mellkasomon. Aztán bekövetkezett a csoda. Éreztem, hogy egy puha ágyon fekszek, betakarva. Olyan érzés volt, mintha a világon semmi problémám nem lenne. Kinyitottam lassan a szemem, és a szobámban véltem felfedezni magam, a saját ágyamban. Elfordítottam a fejem, s Obitot pillantottam meg, ahogy mélyen alszik az ágyam szélén. Ásítottam egyet, de ekkor beszúrt a mellkasom. Rápillantottam a mellkasomra, ahol kötések tömkelege volt. Nem értem...szíven szúrtam magam, Akemi mégis segített nekem visszatérni. Tüsszentettem egyet, mire Obitot megrezzent, s lassan kinyitotta szemeit. Mikor meglátta, hogy ott ülök először semmit se reagált, csak pislogott komásan előre.
- Szia... - köszöntem halkan.
- Nagu.? - nézett rám - Nagu...Huh...Nagu! - fogta fel a helyzetet.
Én csak ülte ott, mint egy kisgyerek.
- Nagu... - suttogta Obito, majd folytatta - Annyira...annyira hülye vagy... - szidott le halkan - neked teljesen elment az eszed?!
- Te magad mondtad, hogy nyugodtan tegyem meg, és te voltál az, aki olyanokat mondott, hogy megtegyem!
- Szerinted komolyan gondoltam azokat a szavakat?
- Igen...nagyon is igen.. - néztem rá fájó tekintettel.
- Figyelj... - ült közelebb - Megígértem neked, hogy egy olyan világot csinálunk, amiben mind a ketten boldogan élhetük. Nem igaz? - fogta meg a vállam.
- Akkor miért..? Miért készítettél ki lelkileg engem..?
Obito nem szólt egy szót sem. Hallgatott. Hallgatott, mert tudta, hogy most nekem van igazam, és nem neki.
- Válaszolj már! - kiabáltam vele.
- Sajnálom! - kiabált vissza - Érted?! Sajnálom! Azért beszélek így veled, mert szégyellem, hogy nem akarlak elveszíteni, és ilyenkor mindig az van, hogy elvesztek, vagy eltaszítok magamtól másokat! - kiabált velem remegve.
- Obito... - suttogtam - Na jó nem! Mindig bocsájtsak meg mindenért mindenkinek mi?! Nekem meg ebből van elegem! Miért csinálja ezt velem mindenki? Miért..? És még Hidan is itt hagyott... - nyugodtam le kissé a végére.
- Kakuzu is.. - nézett oldalra, majd levette rólam a kezét.
- Mi?!
- Narutoék megölték Kakuzut.
- Mi? - nevettem kissé - Obito. Most lett elegem Konohaból. Jól figyelj arra, amit most mondok neked...Tudom, hogy a Kagek nemsokára megrendezik a Kage Találkozót.
- Mi?! Az ilyennel ne szórakozz..
- Tudom. - mosolyogtam - És ha ez bekövetkezik, akkor jössz te, Obito. A te feladatod lesz, hogy bejelentsd a Negyedik Nagy Ninja Háborút.
- He?!

Már megint az a kép...Obito gyerekkori énje..
- Nem. Komolyan beszélek.
- Istenem... - sóhajtott - Egyébként..hogyhogy éltben vagy? Hogyan..amikor a szívedbe szúrtad a kunait?
- Találkoztam Akemivel...
- Az lehetetlen. Biztos csak halucin... - Obito itt hirtelen elhallgatott - Megvan. A Mangekyou miatt, és nem Akemi miatt. Ez miatt hitted, hogy az Akemi, mivel ne lehetséges, hogy találkozz vele..ami azt jelenti, hogy olyan erőre tettél szert, ami nem akarja, hogy meghalt..vagy..talán nem is vagy képes a halálra.
- Ez a lehetetlen...
- Nem..kapcsold be a Mangekyoud.
Így tettem, majd Obito egy kunait adott a kezembe.
- Csak vágd meg magad, vagy akármi. De a lényeg, hogy sebezd meg magad.
Nézegettem egy darabig, majd hirtelen megvágtam a kezem.
- Obito..nem érzem...nem érzem! - akadtam ki, majd gondolkodás nélkül beleakartam szúrni a mellkasomba a kunait, de az szilánkosra tört - Obito... - remegtem.
- Majd én. - rántott ki hirtelen egy kunait az övtáskájából, majd megvágta a karom.
- Semmi..semmit sem érzek..
- Akkor - irányította a mellkasomhoz - Mehet?
- Mehet. - nyeltem egyet.
Obito ekkor lendületből belém akarta szúrni, de nem sikerült. Ismét széttört a kunai.
- Elképesztő.. - nézegette a kezeit - Kapcsold ki.
Kikapcsoltam a Mangekyout, majd Obito megfogta a kezem, s egy vágást csinált rajta.
- Iii..ez csíp.. - húztam el a kezem.
- Ha be van kapcsolva akkor sebezhetetlen vagy..ha nincs, akkor meglehet sebezni... - álmélkodott el.
- Ilyen nincs. Vagy..lehet, hogy keveredett a Kotsuniku Jutsummal, és ez lett belőle..
- Még sose láttam ilyet, hogy 2 Jutsu keveredne...a véred, és a szervezeted nem engedi, hogy megsebezzenek, ha be van kapcsolva a Mangekyou Sharinganod. Akkor aktiválódik, ha bekapcsolod. Hihetetlen. Csakúgy csillognak, és ragyognak a szemeid.
- Látnia akarom. - néztem rá tündöklő szemeimmel - Látni akarom Deidarát.
- A szobájában van. - szólt Obito.
Felálltam, majd halkan átmentem Deidarához. Vagyis előtte kopogtam. Nem jött válasz, így benyitottam magamtól. A szobában full sötét volt, mintha egy lélek se lenne itt. Már menni akartam ki, amikor észrevettem, hogy Deidara ott alszik az ágyán. Leültem az ágya szelére és csak néztem őt. Olyan édes volt miközben aludt. Legszívesebben megölelgettem volna, de nem lehetett. Csak néztem őt, amikor elkezdett forgolódni, majd lassan kinyitotta szemét.
- Huh? Melyik barom az már megint?! Hm. - tette a párnát a fejére.
- Én vagyok az. - szólaltam meg.
Deidara ekkor hirtelen felugrott, majd egyenesen rám nézett.
- Mégis mi a francot képzeltél?! - emelte fel a hangját, miközben idegesen nézett rám - Azt hitted, hogy ezzel a tetteddel majd minden megoldódik a világon?! Hm! Ha Tobi nem hoz vissza, lehet, hogy meg is halsz! Ezt akarod, most komolyan?!
- Igen. Őszintén Deidara. Kinek vagyok fontos, illetve kinek hiányoznék? - kérdeztem tőle.
Deidara nem válaszolt egy darabig, majd egyszer csak oldalra nézett zavartan.
- Például nekem... - suttogta alig érthetően.
- Viccnek is rossz. - sóhajtottam - Amúgy...tudsz Hidanról...igaz?
- Hogy ne tudnék. Kakuzuról is tudok..de ennek már 5 napja..
- Mi? Miket beszélsz Deidara? - akadtam ki.
- Nagu, te 5 napig voltál kómában, az eset óta..5 napon keresztül azon rágtam magam, hogy felébredsz-e valaha az életben..
- Deidara..
Ekkor hirtelen szembeállt velem, míg én ültem az ágyán.
- Miért akarod, hogy egyfolytában aggódjak érted?! Hm! - kiabált velem.
- Nem akarom..akkor ne aggódj. Ennyire egyszerű. - szóltam.
- Azt hiszed, hogy az annyira könnyű?! Gyerekkorom óta ismerlek, és fontos vagy nekem. Ha elveszítelek... - itt hirtelen elhallgatott.
- Ha fontos lennék neked, akkor nem bánnál így velem... - néztem oldalra.
Deidaránál itt szakadt el a cérna. Hirtelen mozdulattal elkapta mindkét karomat, majd lenyomott az ágyra, s a derekamra ült, hogy még véletlenül se tudjak megmozdulni.
- Nagu könyörgöm ne idegesíts már fel! Ha nem lennél fontos, akkor nem lenne mindez! 5 napja alig tudok aludni, mert kómában voltál! Szerinted ez nem elég aggodalom?! Hm! Gyerekkorunk óta ismerlek, és tudom, hogy milyen vagy! Próbállak megvédeni, de nem megy, mert mindig butaságot csinálsz, és én ezt már nem bírom! Megígértem Kimorinak, hogy vigyázok rád! Hm... - szorította erősen a karom, miközben kiabált velem - Kérlek...ne csinálj több hülyeséget...Hm..
- Csak azért lettem neked fontos, mert Kimori meghalt... - szóltam fájó hangon.
- Ez nem igaz! - rezzent meg Deidara - Amúgy is..Kimori él..
- Felejtsd már el végre Kimorit! Meghalt, vége! Ne kisértsd tovább a múltat. Enged el..
- Nem érted Nagu! Kimori él! Találkoztam vele! Miért nem hiszel nekem?! Hm!
- Mert nekem is hiányzik Kimori, és az lehetetlen, hogy csak veled találkozzon... - szóltam elfojtott hangon.
- Ha nem hiszel nekem, akkor hát ne.. - engedte el a kezem lágyan.
Ebben a pillanatban hirtelen felülte, komor arcommal. Deidara és az én feje között csupán 5-6 cm távolság volt.
Deidara csak bámult engem fáradt tekintetével.
- Fáradt vagyok. Nem akarok semmit se csinálni, csak aludni. Belefáradtam...mindenbe. Hm.
- Én is. - szóltam, miközben gyönyörű szemeiben kutattam a választ kérdéseimre.
Deidara ekkor újra lefogta a kezeimet, csak most erősebben. Fáradt tekintete megváltozott dühösre.
- Deidara engedj el...kérlek.. - próbáltam őt lenyomni magamról, de nehéz volt - Deidara elég! - kiabáltam, majd hirtelen mozdulattal lerúgtam magamról Deidarát.
- Áu, ez fájt! - fogta a fejét, miközben seggre érkezett a padlón.
- Ne csinálj ilyeneket, ha nem is szeretsz engem, te barom! - ordibáltam neki a szavakat, amik már rég mardosták a szívemet.
- Menj el. - állt fel lenéző tekintettel.
Ebben a pillanatban éreztem, hogy a régi Deidara visszatért.
- Menj már ki innen, te idióta! Soha az életbe, érted, soha a büdös életbe nem fogok egy hozzád hasonlót szeretni! Hm! - kiabált velem mérgesen.
- Csak, hogy tudd. - álltam elé idegesen - Kimori soha, de soha az életben nem szeretett téged, csak barátságból! Szóval felejtsd el azt a kis reményt is, hogy ő valaha szeretet téged, akár szerelemből is! Egy ilyen, idióta, semmirekellő, utálatos embert senki se szeret! - kiabáltam vele. A szavak csak jöttek a számból. Nem tudtam, hogy mit mondok, csak beszéltem.
- Miért te azt hiszed, hogy én szerettelek téged akár barátságból is?! Szerelemből meg pláne, hogy nem! Irritáló, gyerekes, idegesítő és csúnya ember vagy, akit soha az életben senki se szeretett csak kihasznált! Hm! - kiabált nekem vissza.
- Tudom. - mosolyodtam el - Tudom, hogy senki se szeret, és senkinek se vagyok fontos. Főleg nem neked. - mosolyogtam a képébe.
Esküszöm, hogy már nem érdekelt. Megszoktam ezt, és már nem is fáj konkrétan.
- Csak tudd. Hidan elmondta nekem, hogy mit is érez. Hoppá, egy valaki szeretett, csak hát meghalt. De neki köszönhetem ezt. - nyitottam meg a Mangekyoum.
Deidara megrezzent.
- Pff. Az a nagy mamlasz nem számít senkinek sem. Hm.
- De. Nekem igenis számított, hisz szerettem őt barátságból, de nagyon. Az már nem az én gondom, hogy nem bírtátok egymást​.

- De igen. Erről is te tehetsz. Hm. - szólt haragosan.

- Pff. Miért te azt hiszed, hogy valaha valakinek is fontos voltál?! Egy hozzád hasonló balféket senki se szeretett soha, és nem is fog! Semmi hasznod az életben, akkor még ki a francot keresel még mindig itt?! - kiabáltam neki a fájó szavakat.
- Jó, elég volt. Takarodj innen. Takarodj ki a szobából, és az életemből, de örökre. Hm. 

Deidara már remegett a dühtől. Soha nem láttam még őt ilyen dühösnek. Ökleit olyan szinten szorította, hogy majdnem összeroppantotta. Arcáról lelehetett olvasni, hogy szét veti a düh az egész testét, és lelkét.

Szó nélkül távoztam a szobából. Tudtam, hogy Deidarát itt, ebben a pillanatban készítettem ki idegileg, és lelkileg is. Azonban akármennyire szeretem őt, ezeket a szavakat elkellet mondani, hisz ezek nyomták a lelkemet, viszont nem igaz belőle sok minden. Vannak emberek akiknek fontos. A legelső ember az én vagyok. Nem hinném, hogy a világon van még egy olyan ember, aki ennyire szereti ezt a szőke idiótát, mint én.

Teltek a hetek. Időközben megtudtuk, hogy Sasuke megölte Orochimarut.

- Orochimarut én akartam megölni. Hm! - idegeskedett Deidara.

- Hát erről lekéstél. - mosolygott rá Zetsu.

- Tobi. - fordult Deidara Obito felé - Gyere velem, és keressük meg Sasukét. Bosszút állok rajta. - szorította ökölbe a kezét.

Itachi minderről semmit se tudott. Deidara és én nem beszéltünk azóta a nap óta, sőt még egymásra se néztünk.

Rá pár napra, Obitoék elmentek megkeresni Sasukét.

Tudom, nem volt jó ötlet, de addig én egyedül elhatároztam, hogy elmegyek Orochimaru rejtekhelyére. Tudtam jól, hogy hol van. Vagyis reméltem, hogy még mindig ugyanaz mint régen. 

Már több órája megyek, de semmi. A köpenyem szokásomhoz hívően otthon hagytam. Reméltem, hogy legalább Kabutoval találkozók, hogy rákérdezzek, hogy mégis mi a fene történt. Való igaz, hogy Orochimaru ártani akart Itachinak, de velem sose tett semmit. És már nem is fog.

Ezenkívül rájöttem, hogy az ürességemet sokszor az is okozza, hogy nem vagyok nyílt másokkal. De amint kimondtam ami bántott, kissé megkönnyültebbnek éreztem magamat. Szabadon elmondhatom, hogy megtaláltam az ürességemhez vezető kulcsot.

- Huh mi ez? - álltam meg hirtelen, de amit a szemem előtt véltem felfedezi, az nagy sokként ért engem.

Csak bámultam magam elé. Nem nagyon tudtam felfogni a helyzetet, de amikor már kissé világosabban láttam a dolgokat, megszólaltam, bár nehezen.

- Ha..Hayate? - nyögtem ki nagy nehezen.