A fejem sajgott, a testemet pedig mindenhol szinte tonnásnak éreztem, amikor nehezen, de kinyitottam a szememet. Fehér plafon terült elém, és némi mozgolódást hallottam magam mellől. Fájtak a végtagjaim, és éreztem, hogy infúzióra vagyok kötve. Lassan felültem, és magam mellett megpillantottam Sakurat, ahogy valamit ügyködik.
- Sakura? - suttogtam ki magamból eme nevet.
A rózsaszín hajú lány leejtette a tollat a kezéből, és riadtan fordult felém. Tekintete aggodalmas volt, és egyben megkönnyebbült is.
- Istenem, végre felkeltél! - sietett az ágyhoz, majd óvatosan megfogta az arcomat - Hogy érzed magad?
- Fájnak a végtagjaim, és sajog a fejem.
- Jó, ez elfog múlni, mindössze a gyógyszer hatása. Egyéb fájdalom?
- Nem érzek - szóltam őszintén - Mégis...Mi történt?
- A többiek elmesélik majd neked. Jó? - mosolygott kedvesen.
- Jó - bólintottam, majd hirtelen Sakura szemébe néztem - Hidan hol van? Hol van, Sakura?
- Kint vannak - biccentett az ajtó felé - Három napja várják, hogy felkelj.
- Mi? - blokkoltam le.
- Három napig voltál eszméletlen. Betegre aggódtuk magunkat - szólt halkan.
- Sajnálom...
- Nem kell, nem a te hibád volt ez az egész.
Óvatosan kiszedtem magamból az infúziót, melytől felszisszentettem, és nehezen, de felálltam. Nagy levegőt vettem, majd megindultam lassan az ajtó felé. Ahogy odaértem, a kilincsre helyeztem a kezemet, és lassan lenyomtam. Kinyitottam az ajtót, ahol szembe találtam magam a többiekkel. Akemi fáradt és kialvatlan tekintettel nézett maga elé. Sasuke a székek előtt állt, Hinata előtt. Kimori Hinata vállára döntött fejjel aludt. Hidan pedig a térdeire támaszkodott, miközben a fejét fogta.
Ahogy nyílott az ajtó, mindenki arrafelé emelte a fejét. Ahogy Akemi meglátott, végtelen nagy aggódalom és megkönnyebbülés jelent meg az arcán. Láttam fátyolos tekintetét, és azt, hogy legszívesebben felordítana.
- Édes jó istenem - kapott barna hajú testvérem az ajkaihoz, miközben felállt a székről - Nagu - mondta ki fájdalmasan, majd egy szempillantás alatt odarohant hozzám, és szorosan megölelt.
Éreztem, ahogy hevese ver a szíve, hogy remeg a teste, és hogy kiengedi fájdalmas könnyeit. Belemarkoltam a pólójába, és közben kiengedtem a könnyeimet, melyek marták a szememet. Fájt, hogy nem emlékeztek rám, és féltem attól, hogy soha többé nem találkozhatok majd velük. és most mégis itt voltunk és vége volt ennek az egésznek. Végre, vége volt.
Próbáltam a sírás okozta fájdalmas hangjaimat bent tartani, de sajnos nem jött össze. Hüppögtem, bőgtem és mindennél erősebben szorítottam a testvéremet. Úgy éreztem, hogy ki kell magamból adni azt, ami már azóta bennem van, hogy ebbe a szörnyű helyzetbe kerültünk. Úgy éreztem, hogy ennek meg kell történnie.
Hosszú percek elteltével Akemi elhajolt, majd két keze közé szorította arcomat, miközben kezeit még mindig átjárta a remegés.
- Soha többé ne ijessz rám így. Soha - szólt gyenge hangon.
- Annyira féltem - szóltam fájdalmasan.
- Nincs baj. Minden rendben van már - cirógatta meg az arcomat.
- Végre...Végre felkeltél - jelent meg mellettünk legjobb barátnőm remegő hangon, és Akemi utat engedett neki, ő pedig szorosan megölelt engem.
Olyan rég nem láttam Kimorit, hogy el se tudnám mondani. Erőtlenül szorítottam őt magamhoz, miközben egyre jobban biztonságban éreztem magamat. Hosszú idő után.
- Nincs baj, itt vagyok - simogatta barna hajamat - Nem engedem, hogy bántódásod essen. Nem - remegett meg a hangja.
- Annyira...Annyira hiányoztál - szóltam keservesen.
- Te is nekem - szorított magához.
Hosszú percekig öleltük egymást, majd ezt követően, amikor elhúzódtunk egymástól, átvezettem a tekintete Kimori válla felett, és a szürke hajúra néztem. Hidan oldalra nézett, és nem volt túl vidám a tekintete.
- Hidan - szólítottam meg őt - Tudunk beszélni? Kettesben?
Ő bólintott, majd biccentett nekem, én pedig követtem őt. Egy üres kórterembe mentünk, ahol senki más nem tartózkodott szerencsére. Bent beállt a kínos csend, ugyanis egyszerűen annyi gondolat kavargott a fejemben, hogy nem tudtam, mivel kezdhetnék.
- Hogy érzed magad? - kérdeztem meg hirtelen.
- Belső vérzésed volt. Égési és átfagyási sérüléseid. Vagy tíz óráig küzdöttek azért Sakuraék, hogy a tested ismét megfelelőképpen elfogadja a saját hőjét. Ha Sasukeék két órával később érnek oda, te meghalsz, Nagu. Ezek után képes vagy megkérdezni engem, hogy miképp érzem magam? Amikor halhatatan vagyok? - szólt frusztráltan.
- Lelkileg is jól vagy? - kérdeztem rá.
- Fogjuk rá - sóhajtott egyet - Figyelj. Emlékszel arra, hogy mi volt, mielőtt el nem ájultál volna?
- Persze, hogy emlékszem.
- Jó - reagálta le röviden.
Mit kellene ezek után mondanom neki? Mégis mit? Bevallottam, hogy szeretem őt, ezek után mi a következő lépés? Mit kell tennem a kapcsolatunk érdekében? Amikor még létre sem jött?
- És most mi lesz? - kérdeztem zavartan.
Ő nem válaszolt, csak megragadta a derekamat, majd óvatosan magához húzott és lenézett rám.
- A rohadt életbe - kezdte - Annyira megijesztettél azzal, hogy eszméletedet vesztetted. Azt hittem, hogy meghalsz, baszki. Soha többet nem engedem, hogy ilyen helyzetbe kerülj - szorított a derekamon.
- Nem is akarok ilyen helyzetbe kerülni - néztem fel a szemébe.
- Jó. És nem is engedem - suttogta maga elé, majd lejjebb hajolt és összetapasztotta az ajkainkat.
Ott akkor, elindult bennem valami, ami eredetileg Deidara miatt indult el, sok éve. Ugyanazt a bizsergést éreztem és melegséget. Csak most Hidannál. Szerettem őt. Tényleg szerettem, és úgy, akárcsak Deidarat. Deidara....Sajnálom, hogyha úgy érezed, téged elfelejtettelek, lecseréltelek. Ez nem így van. Mindig is szeretni foglak, azonban most Hidan az, aki az első helyen van számomra.
Hosszan csókolt, amibe beleremegett a testem is és átjárta a forróság az egész belsőmet. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de nem is igazán érdekelt. Végre megadhattam Hidannak, azt, amit már hosszú évtizedek óta szeretne. Végre viszonoztam az érzéseit.
- Menjünk ki - szakította meg Hidan a csókot - Sasuke elmond mindent.
Bólintottam, majd Hidan társaságában kimentem, ahol a többiek voltak. Azonban az ottlévők száma megnőtt hárommal, és az egyikük az a fiú volt, akit láttam, mielőtt elájultam volna.
Mind a három illetőt végig vizslattam, és el nem tudtam képzelni, hogy ők kik lehetnek. Soha az életben nem láttam őket, mégis úgy éreztem, hogy nagy szerepük volt a történésekben.
- Ott vannak - szólt a kék hajú, ismeretlen illető.
- Sasuke - léptem az unokatestvéremhez - Mégis mi történt? Hogy találtál ránk?
- Amikor visszamentem Konohaba, belefutottam Mirai Yunoba - kezdett bele.
- Hogy mi? - kerekedett el a szemem.
- Valamilyen oknál fogva megismertem. Lehet, hogy a Chakraja miatt. Mindenesetre nem hagytam, hogy elszökjön. Megsebesítettem, olyan annyira, hogy feloldja a Jutsut. Elkapni nem tudtam, mert meglépett, azonban amint hatástalanította, hazateleportáltam magam. Siettem Narutohoz, ahol mindent elmondtam nekik. Ők pedig pont ott voltak - nézett a három ismeretlenre - Nagu, ők az ANBU-nak a terepes tagjai.
- ANBU-sok? - illetődtem meg.
- Atsou Kensuke vagyok - mutatkozott be a kék hajú.
- Ikuya Kazuhiro - mosolygott a barna hajú.
- Yamazaki Toshiro - szólt nem túl nagy kedvel a kreolbőrű.
- Amikor Sasuke-san megjelent és elmondta, hogy mi történt, a Hokage megkért, hogy menjünk vele - magyarázta Kensuke.
- Hinata pedig eljött velünk, a Byakugan miatt. nem tudtam, hogy merre lehettek addigra már, de miatta sikerült megtalálni titeket. Szépen elkeveredtetek - sóhajtott Sasuke - Ők pedig képzettek az ilyen küldetésekben, így csak a javunkra jött, hogy ott vannak - billentett a három ANBU-s felé.
- Köszönöm - szóltam hirtelen - Köszönöm nektek, hogy megmentettetek minket - néztem rájuk hálásan.
- Később egy ramenben benne vagy? - lépett elém Kazuhiro.
- Tessék? - nevettem el magam kedvesen.
- Taka öcsi, ő az enyém - szólt Hidan rosszindulattal a hangjában.
- Mióta? - kérdezte nevetve Kazuhiro.
- 10 perce? - gondolkodott el Hidan.
- Nem akarom tudni, hogy mi történt abban a kórterembe - rezzent össze Kimori.
- Mindenesetre most, hogy visszatértünk egy hosszabb küldetésről Konohaba, megismerhetjük a nagy Uchiha Nagut, akiről már annyit hallottunk - szólt unottan Toshiro.
- Jézusom, ki és mit mondott rólam? - képedtem el.
- Csak Naruto - rázta a fejét Akemi.
- Istenem - sóhajtottam kínosan.
- remélem egyszer dolgozhatunk közösen majd - mosolygott Kensuke.
- Én is - viszonoztam a mosolyát.
- Naguuuuu! - hallottam meg egy ismerős hangot, majd a következő pillanatban valaki a nyakamba ugrott és emiatt majdnem elestünk.
- Jézusom, Kenji, a szívem! - nevettem el magamat, miközben próbáltam megállni a lábamon.
- Jézusom, egyben vagy, megva mindened, de hol a hajad? Jézusom, úristen, de legalább mindened megvan! - szólt aggodalmasan.
- Jól vagyok, tényleg - simogattam meg a hátát.
- Úgy aggódtunk érted! Mégis mi történt, amíg a Jutsu hatása alatt voltatok? - húzódott el Kenji.
- Sok minden. Nagyon sok minden - szóltam halkan.
- De már vége van - simogatta meg a karomat Akemi.
- Végre - sóhajtottam nagyot - és remélem soha többet nem ismétlődik meg.
- Mindenki reméli - szólt Hidan.
Órákkal később, már Akemiék házában voltunk, ahol nem szerettem volna mást, csak pihenni.
nemrég, megbeszéltem Akemivel pár dolgot. Az ő házuk mellett volt egy olyan ház, ami nem volt lakott, és évek óta így is állt. Megbeszéltem vele, hogyha nem lenne nekik gond, akkor odamennék. Hidannal együtt. Akemi nem ellenezte, azonban ezt még azzal is meg kell beszélnünk, akinek a tulajdonában áll a ház. De addig még várunk egy kicsit.
- A nap már ment le, miközben Hidannal az ágyamon ültünk, mely Akemiék házában volt és beszélgettünk.
- A gyógyszereket, amiket Sakura felírt, majd vedd be - szólt Hidan.
- Beveszem, en aggódj - szóltam kedvesen.
- Baszki, el se hiszem, hogy vége - dőlt el az ágyon.
- Én se - szóltam, miközben az ujjammal köröket írtam le Hidan meztelen hasára.
A szokása, hogy nem hord pólót, a mai napig megmaradt.
- Tudod.... - kezdett bele.
- Hm? - néztem arcára.
- Én is szeretlek.
Ahogy ezt kimondta, vörös lett az arcom, és csak tovább piszkáltam a hasát.
- Milyen jó nekem - kezdtem el vele incselkedni.
Hidan ekkor lendületből felült, majd elkapta az államat és morcosan összenyomta az arcomat.
- Élvezed, mi? - szólt gúnyosan.
- Nagyon is - mosolyogtam rá.
Úgy, ahogy voltam, összenyomott arccal és szájjal, Hidan adott egy puszit az ajkaimra.
- Azért ne szokj hozzá, hogy finomabb leszek veled.
- Nem is várom el. Te így vagy jó, ahogy vagy. Ne változz meg soha - döntöttem a fejemet a vállára.
- Jó - motyogta.
Tekintetünk az alakra fókuszált, ahol a lemenő napot kémleltük, melynek fényei sárgában pirosban és citromsárgában tündököltek. Nyugodtság költözött a lelkemre, és tudtam, hogy véget ért egy korszak. Egy rossz korszak, melynek az lett a vége, hogy Hidannal egymásra találtunk. Azonban akkor még nem tudtuk, hogy ez a nyugodtság, csak pár évig fog fent állni, és utána megváltozik minden. Minden, ami csak megváltozhat.
Nagyon jó lett a blog csak így tovább ! Remélem hogy lesz folytatás .😊😊😊
VálaszTörlés