47. Fejezet: Ha újra láthatnálak

Melegséget éreztem hirtelen. És egy olyasvalakinek a Chakraját, akinek rég hallottnak kéne lennie. A szívem összeszorult ezen az érzésen és minél előbb megakartam találni azt, akibe beleszerettem, és tudtam, hogy itt van a közelemben.

  Hirtelen lendülettel álltam meg a homokban. Fáradságomban lihegtem, és a tekintetemmel kerestem egy elveszett lelket a sötétben. A szél fújt, de nem hangosan, és nem durván. Rohantam tovább, de már nem olyan gyorsan, egészen addig, míg meg nem láttam egy kapucnis alakot magamtól pár méterre.

  - Ki vagy?! - kiáltottam oda neki idegesen, de egyben félve is.

Az ismeretlen nem válaszolt, csak egyre közelebb jött, míg alig másfél méter távolság volt köztünk.

  - Ki...ki vagy? - szóltam halkan. A szívem egyre jobban kezdett el verni.

Hallottam ahogy az ismeretlen halkan felnevet magában. Ki lehet ez..?

  - Szia Nagu - szólalt meg, miközben felkapott a szél, és lefújta a fejéről a kapucnit.

A szívem kihagyott egy ütemet, majd még gyorsabban kezdett el verni, mint eddig. Minden másodperc több órának tűnt. Düh, és mérhetetlen fájdalom járta át a testemet. A könnyeim se akartak bent maradni a helyükön, kiakartak szakadni. A testem remegett, minden porcikámmal együtt, és nem maradt abba. Deidara itt áll előttem, teljes életnagyságban. Én..én...ezt nem tudom felfogni.

  Közelebb léptem hozzá, majd szó nélkül egy hatalmas pofont lekevertem neki. A környék visszhangzott a pofon csattanásától.

  - Hé! - szólalt meg ismét Deidara, de ezúttal dühösen.

  - Te...te mi a francot keresel itt?! - akadtam ki - Azok után amit tettél még képes vagy idejönni?! - éreztem, hogy a dühtől kitörnek a könnyeim - Feltudod te azt fogni, hogy mit éreztem, amikor a saját szemem láttára robbantottad fel magadat?! Feltudod fogni, hogy milyen szinten kivoltam miattad hetekig, és jelenleg is mi zajlik le bennem?!

  - Hé, figyelj már rám! Hm - kapta el a karomat.

Deidara érintése...még mindig megnyugtató, és melegséget árasztó, mint anno. 

  - Engedj el  - szóltam erőtlenül - Engedj már el! - kiabáltam vele, majd kirántottam a karomat a szorításából - Miért csináltad? - néztem rá sírva - Miért hagytál itt, miután bevallottad, hogy mit érzel...?!

Deidara nem tudott válaszolni, csak morcosan nézett oldalra. Ennyi volt az összes válasza.

  - Nem így akartam elmondani - kezdett bele - Sasuke feldühített, és nem gondoltam másra, csak arra, amit veled tett.

  - És ezért? Ez a magyarázat arra, hogy itt hagytál engem? Tudod mennyire szenvedek a hiányodtól?! 

  - Sajnálom - szólt elfojtott hangon - Sajnálok mindent, amit ellened tettem. Sajnálok mindent, amitől könnyeket csaltam ki a szemedből. Hm.

  - És ezt csak most tudod mondani?! Amikor már mindennek vége?! - kiabáltam vele.

  - Ha mindennek vége lenne, akkor ne lennél most itt, veled. 

  - Utállak - suttogtam magam elé fájó szívvel.

  - Én is utálom magamat, amiért ezt tettem veled - suttogta ő is.

Itt már nem bírtam magam türtőztetni. Hirtelen közelebb léptem, majd minden erőmmel megöleltem őt. Rettenetesen hiányzott nekem. A könnynek folytak belőlem, mint a záporeső. Jelenleg nem érdekelt ha ismét gyengének, és mihasznának tart. Deidara nem tétovázott, ő is megölelt engem. Szorításával majd' összeroppantott, de nem érdekelt. Semmi sem érdekelt, csak az, hogy ismét itt van velem. Borzasztóan jó volt újra érezni édes illatát, amitől a könnyek még jobban folytak a szememből.

  - Ne sírj - suttogta maga elé aggódva.

Hihetetlen, hogy Deidara megváltozott, és törődőbb lett. De lehet csak velem.
  - Kicseszettül hiányoztál - suttogtam a ruhájába.
  - Te is nekem, hm.
Percekkel később elhajoltam, majd még mindig morcosan néztem magam elé.
  - Haragszol?
  - Haragszom, igen.

  - Kabuto azt mondta, hogyha 24 órán belül megtalállak, akkor veled lehetek pár napot - szólt, miközben a kezét a derekamra tette.
  - Mit változtat azon a tényen, hogy többet nem tudok a gyönyörű kék szemeidbe nézni, és Edo Tensei-el élsz csak?
  - Most itt vagyok, és szerintem ez a lényeg. Hm - szólt haragosan - De megértem ha nem akarod, hogy itt legyek - suttogta maga elé.
Deidara elakart menni, de én nem engedtem. Való igaz, haragudtam rá. De egyben szerettem is. És a szeretetem erősebb volt a haragnál. Sokkal.
  Elkaptam Deidara arcát, majd szorosan összetapasztottam az ajkainkat. Éreztem rajta, hogy meglepődik, de nem ellenkezik.

Nyelvemmel lenyomtam az alsó ajkát, így sikerült bejutnom az ő szájába. Az érzés, amikor a nyelvünk összeért, fantasztikus volt. Mint az első csókunknál.

  Egy darabig én irányítottam, majd Deidara átvette a vezetést. Közelebb vont magához, így a testünk összeért egymással. A csókunkat egy percig se szakítva meg, irányított engem. Teljesen elvesztem a csókjában, és soha nem akartam, hogy vége legyen ennek a pillanatnak.

  Percekkel később levegőért kapkodva hajoltunk el egymástól, de ez is csak egy pillanatig tartott.

  - Szeretlek - suttogta, majd ismét megcsókolt.

Hirtelen fel sem fogtam, hogy mit mondott, de aztán leesett. Ráharaptam hirtelen a nyelvére, mire ő sziszegve hajolt el tőlem.

  - Állj - kaptam két tenyerem közé az arcát - Mit mondtál az előbb?

  - Hallottad, nem? Hm - kezdett el pufogni, egy percig se keresve a szemkontaktust.

  - Hallottam. De azt akarom, hogy a szemembe mondd.

  - De tudod jól, hogy mi a szitu - dünnyögött maga elé.

  - Ha én elmondom, akkor te is, jó? - egyezkedtem vele, mire ó nehezen, de bólintott - Szeretlek.

  - Én is szeretlek - suttogta, miközben a szemeimbe nézett.

  - Végre kimondod - mosolyogtam, majd szorosan megöleltem őt.

Percekig csak öleltük egymást, míg végül ő el nem hajolt.

  - Hallottam, hogy mi történt a többiekkel. Hm.

Nem szóltam semmit, csak bámultam magam elé a sötétben. Végül erőt merítve magamon, megszólaltam.

  - A többiek is itt vannak?

  - Itt.

  - Itachi is? Mindenki? - suttogtam magam elé.

  - Mindenki. Hm - sóhajtott Deidara - Csak Hidan nincs.

  - Tudom - szorult össze a torkom.

  - Szóval háború van, mi? - terelte a témát - Sose gondoltam volna, hogy majd ezért leszek felélesztve.

  - És ha vége...te elfogsz tűnni...én pedig azt nem akarom! - néztem rá ijedten.

  - Mikor lettél te ilyen kis félős? - húzott mosolyt az ajkaira.

  - Hallgass! - szóltam rá - Sasori merre van?

  - Valószínűleg ő is keresi Akanát.

  - Akana visszament Rejtett Homokba - magyaráztam.

  - Mi?! És nem kapták el? Hm.

  - Mert az Akatsuki tagja volt? - Deidara bólintott - Nem. Visszafogadták tudtommal - néztem rá.

  - Egyébként lenne hozzád egy kérdésem - szólaltam meg fél óra múlva.

Deidaraval kisétáltunk a homokos részről, és egy nyugisabb helyet kerestünk, ahol csak ketten lehettünk.

  - Mondd. Hm.

  - Mi történt Leoékkal?

  - Asszed' tudom? - nevette el magát - Ezt inkább neked kéne tudnod, Nagu.

  - Épp ez a baj. Hogy én nem tudom - ültem le egy fa tövébe - Minden...minden annyira zavaros már egy ideje. Csak azt akarom, hogy végre béke legyen.

  - Miért kívánsz lehetetlent?

  - Istenem - vertem direkt a fejemet a fa törzsébe - Most komolyan vitába akarsz velem szállni? - haraptam az ajkaimra.

  - Ki akar vitázni? Szimplán feltettem egy kérdést - lepődött meg.

  - De tudod jól, hogy úgy is vita lesz belőle. Ahogy most is.

  - Jó, akkor nem szólók hozzád. Hm - azzal elfordult a másik irányba.

Percekig csak csendben ütünk, majd megtörtem a csendet.

  - Emlékszel Jakora? - kérdeztem halkan.

  - Igen. Miért?

  - Aznap, azért nem te mentél velük, mert valami fontosat elkellet intézned. Említetted, hogy mentél valahova. Eldöntöttem, hogyha hazaérek, akkor megkérdezlek, hogy merre voltál - a mondat végére elmosolyogtam - De nem volt többet rá alkalmam.

  - Kimori sírjához mentem. Hm - szólt nyersen.

  - Találkoztam vele. Be is húztam neki, amiért hazudott - ekkor akaratom ellenére is, de legördült egy könnycsepp az arcomon.

  - Elmondta az igazságot? - suttogta alig hallhatóan Deidara.

  - El. És neki hála megtudtuk, hogy mi történt aznap éjjel.

  - Mi...? - ijedt meg Deidara - Kisame szülinapján?

  - Igen. Megtudtuk az igazságot - a könnyeim itt már záporesőként zuhogtak belőlem.

  - Nagu...? - nézett rám aggódva a szőke fiú.

  - Én..én...borzalmas dolgot tettem - néztem rá keservesen - Kihasználtam őt...

  - Nagu mégis kiről beszélsz?! - emelte meg rám a hangját.

  - Hidanról! - kiabáltam vele - Hidanról beszélek, akivel majdnem lefeküdtem, mert nem tudtam elviselni, hogy nem lehetsz az enyém, és ő ott volt nekem! Szeretem Hidant..túlzottan is..és nem akartam ezt tenni vele - fordultam vissza, hogy magam elé tudjak bámulni.

  - Úgy szereted, mint engem? Hm - ez volt az egyetlen kérdése.

  - Hogy tudsz ilyet kérdezni? - álltam fel, majd lenéztem rá, könnyekkel ázott szememmel - Még mindig nem fogod fel, azzal az apró agyaddal, hogy rajtad kívül nem tudok mást ennyire szeretni?!

Deidara ekkor felállt, majd elkapta a karomat. Dühös voltam rá, talán túlzottan is. Elakartam rántani a kezemet, de ő túl erősen szorított, így nem tudtam.

  - Idióta... - suttogta halkan, mielőtt az ajkainkat össze nem tapasztotta.

Éreztem a csókjában, hogy megakar nyugtatni, de a jelenlegi körülmények miatt nem tudott. Túlzottan is keringtek bennem az érzések, és a fájdalmak.

  - Eressz már... - suttogtam az ajkai közé nehezen.

  - Nem... - suttogta ő is, majd még szorosabban szorított magához, miközben csókolt.

Annyira szükségem volt arra, hogy valaki itt legyen nekem, hogy teljesen elvesztem Deidara közelségétől. Nem bírtam megállni, hogy ne csókoljak vissza.

  - Lenyugodtál már? - hajolt el pár perc múlva.

  - Nem - döntöttem a fejemet a vállára, apró válaszom után - Te halott vagy, sőt az egész Akatsuki. Csak Madara van itt nekem, senki más. Teljesen egyedül maradtam...

  - Amíg én, vagy azaz idióta Narancspofa itt van, addig nem leszel egyedül soha. Érted? Hm - nézett a szemembe.

A Hold fénye gyönyörűen megvilágította szemeit.

  - Igen - szóltam halkan.

  - Hol van Madara jelenleg? Hm.

Ekkor bekapcsoltam a Sharinganomat.

  - Rejtett Esőben.

  - Nagyszerű. Akkor látogassuk meg a mi imádott Tobinkat - húzott gúnyos mosolyt a szájára - Van némi beszélnivalóm vele.

Nehezen, de "hazavittem" Deidarat, hogy láthassa Obitot.

  - Szóval? - lépett be az egyik helységbe Deidara - Hol van Narancspofa? - röhögött fel.

  - Deidara, talán n-

  - Hallgass most - parancsolt rám, szigorú tekintet mellett - Hol vagy Tobi?! - ordibálta, s visszhangzott tőle az egész épület - Tudtommal volt egy alkunk! Hol vagy Tobi?! Hm! - ordibálta továbbra is.

  - Dei...ezzel nem mész semmire - sóhajtottam.

  - Lám-lám - ez a hang...

  - Huh? Te meg ki vagy? - vonta fel a szemöldökét Deidara.

  - Asuya Kenji - mutatkozott be - Kimori engem kért meg, hogy vigyázzak rá - ekkor Kenji átkarolt a vállamnál.

  - Én meg mondtam, hogy tudok magamra vigyázni - szedtem le a kezét magamról.

  - Van más erre a feladatra - ment közelebb Deidara Kenjihez.

  - Ki? Például te? Az a srác, aki felrobbantotta magát, és magára hagyta őt?! - emelte meg a hangját - Szerinted hány éjszakán keresztül sírt, miután elmentél? És ha ez nem lett volna elég, ezek után még Itachi is itt hagyta őt. Madara itt van neki, ahogy Kimori és én is. És nem fogom hagyni - Kenji hirtelen elkapta Deidara köpenyét elől - hogy egy magadfajta miatt szomorú legyen!

  - Ez igaz Nagu? Hm - kérdezte nyugodtan Deidara, miközben nem vette le egy pillanatra sem a tekintetét Kenjiről.

  - Igaz - szóltam őszintén - De ennek ellenére nem tudlak nem szeretni - a mondat végére elcsuklott a hangom.

  - Nagyszerű - engedte el Kenji - Madara alszik, szóval ne hangoskodj - veregette erősen hátha a szőke fiút, majd eltűnt.

  - Kinyírom..! Hm! - préselte ki Deidara a fogai között.

  - Hogy aztán még kevesebb ember maradjon mellettem? - néztem rá fapofával.

  - Idejöttem - kezdte el haragosan - hogy veled lehessek, míg fel nem oldódik az Edo Tenseiem, de te folyamat csak a hibáimat vágod a fejemhez! Szerinted én nem vagyok kikészülve lelkileg a történtek miatt?! Ha lehetne inkább visszacsinálnám, de nem lehet! Hm. Ha ennyire nem akarod, hogy itt legyek, akkor mondd meg! Hm! - emelte meg még jobban a hangját - És hiába mondtam el, hogy szeretlek, még akkor sem tudok változtatni a dolgokon. Elegem van mára ebből - vett mély levegőt, majd konkrétan letépte magáról a köpenyt, majd elhajította, és elment.

 - Akkora egy hülye vagyok. Mindenkit csak eltolok magamtól. Obito - suttogtam magam elé fájdalmasan, miközben beléptem a helységbe, ahol aludt.

Mellésétáltam, majd leültem, s néztem ahogy alszik.

  - Nagu? - szólt álmosan. Basszus, felkeltettem.

  - Sajnálom - szóltam fáradtan - Sajnálom...mindent sajnálok..

  - Mi van? - ült fel értetlenül.

  - Azt, hogy megszülettem - néztem rá fájdalmasan.

  - Na jó, mi jött rád? - ült le elém, kipattant szemekkel.

  - Deidara...

  - Itt van? - bólintottam - Kabuto engedte neki? - bólintottam - Veszekedtetek? - ismét bólintottam.

  - Miért nem lehet már végre vége mindennek...? - dőltem előre kissé, de Obito elkapott.

Egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne öleljem meg szorosan. Rettenetesen éreztem magam jelen pillanatban.

  - Mondtam. Bármi van, én itt vagyok. Ketten hozzuk létre a jobb élet világát.

  - És mi lesz, ha te is meghalsz? - néztem rá könnyes szemekkel - Én azt nem fogom kibírni...nem akarom, hogy itt hagyj!

  - Nem foglak. Érted? - nézett mélyen a szemembe.

  - Biztos? - nyeltem le könnyeimet.

  - Ígérem - ölelt magához szorosan.

Valami volt Obitoban, ami mindig megnyugtatott engem. Talán az, hogy mind a ketten ugyanattól szenvedünk. Bár az én szenvedésem ennék több.

  - Mit nézel? - sétáltam be Deidarához. Az ablaknak nevezett helyen ült, és nézte a teliholdat.

  - Holnap elkezdődik. Elkezdődik a háború, ahol rengetegen fognak meghalni. Tényleg ez kell nektek? Hm - nézett rám semlegesen arccal.

  - Nem érdekelnek mások. Csak azt akarom, hogy vége béke legyen. Én erre hajtok - mentem hozzá közelebb.

  - Ez esetben nem fogom vissza magam holnap. Hm - mosolygott szokásához hívően - Mondd. Arra is emlékszel arról az éjszakáról kapcsolatban, hogy mi volt, miután te meg Tobi a kádba dőltetek?

  - Tessék?

  - Szóval nem - nevetett fel halkan - Akkor majd Kimori megmutatja az igazságot.

  - Igazságot? Miféle igazságot? - ijedtem meg - Mi történt aznap éjjel, Deidara?

  - Majd ő elmondja - ugrott le elém, majd megcsókolt.

Ettől a csóktól elfelejtettem mindent. Hogy miken mentem keresztül, hogy mi folyik jelenleg a világomban, hogy háború van jelenleg. Mindent. Csak Deidarára tudtam koncentrálni.

Pár óra múlva Deidara karjaiban ébredtem, az egyetlen kényelmes ágynak nevezhető dolgon ebben az épületben.

  - Ébren vagy? - szólt halkan.

  - Igen - feleltem, mire ő elkezdett játszani a hajammal.

  - Tobi rendesen vigyáz rád? Hm.

  - Erre kérted őt? - ültem fel a hasára.

  - Szerinted? Hm - nézett el oldalra zavarában.

  - Köszönöm - mosolyogtam rá hálásan.

Ő csak édesen visszamosolygott rám.

  - Mondd. Most had én kérdezzek valamit - Deidara kíváncsian nézett rám - Hol van Itachi?

  - Nagatoval. Kakuzu Zetsuval. Sasori rám vár még. Ezenkívül Hyuuga Neji apja; Han, Tsunade régi barátja; Sarutobi Asuma; Momochi Zabuza; Haku; Chiyo-ba-sama; Gekko Hayate; Kimimaro; a Kagék, és a halott Jinchuurikik vannak feltámasztva, és csapatokra osztva.

  - Kimimaro..? - lepődtem meg.

  - És lehet még vannak páran, akikről még én sem tudok.

  - Jól felszerelkezett Kabuto - lepődtem meg ismét, majd a fejemet a mellkasára hajtottam.

A szívverése megütötte az átlagot.

  - Holnap elviszlek Itachihoz - kezdte el simogatni a fejemet - Oké? Hm.

  - Oké - szóltam, majd lehunytam a szemeimet, és mély álomba merültem.

Reggel korán fent voltunk, hogy minél előbb elmehessünk Itachihoz, és a háború elkezdődhessen számomra is.

  - Ezzel olvadsz be? - vette kézbe Obito az álruhámat.

  - Jobb, mint a semmi, nemde? - kacsintottam rá.

  - Megyek veletek - vette fel a maszkját, mielőtt Deidara meglátta volna - Úgy is beszélni akartam kígyóbarátunkkal.

Obitoval Kabutohoz teleportáltunk, ahol csak Sasori volt.

    - Sasori... - álltam elé csodálkozva.

  - Szia Nagu - mosolygott barátságosan.

  - Lám-lám - jött elő Kabuto is - A díszes kis csapat, Madarával az élen.

  - Minden a helyén? - kérdezte Obito.

  - Minden a helyén - válaszolta Kabuto - Te pedig Deidara - nézett Deidarara, majd egy kézjelet formált - Adtam időt Naguval, de most vége a gyereknapnak.

    - Most csak szívatsz, ugye? Hm!

  - Szükségünk van rád, Rejtett Homok ellen - válaszolta - Ha sikeresen kijuttok, akkor lehetsz még vele.

  - Ch - fintorgott Deidara - Jó, legyen!

  - Egyébként, akkor most kikkel is vagy? - nézett rám.

  - Én is akarom tudni, de még a szívem mélyén se találom a választ - szóltam őszintén.

  - Itachiék a Nyugati Erdő felé mentek - szólt Kabuto.

Bólintottam, és már itt sem voltam.

  - Elmondtad neki? - nézett Kabuto Obitora.

  - Még nem. Majd elmondom, ha alkalmam lesz rá.

  - Mit is? - kíváncsiskodott Sasori.

  - Csak annyit, hogy Uchiha Madara végzett Konannal - mosolygott jót Kabuto.

  - Mi..? - ijedt meg Deidara - Te megölted Konant, Tobi?!

  - Nem vagyok Tobi! - nézett rá Obito a Sharinganjával - Ne szólíts így!

  Érzem! Már nincs messze Itachi!

  - De ez a Chakra... - álltam meg hirtelen - Naruto...

Gyorsabban mentem, mint az előbb, míg ki nem értem egy tisztásra, ahol megláttam Itachit, ahogy a vállán támasztja Nagatot.

  - Itachi....Nagato - könnyebbültem meg, majd közelebb léptem hozzájuk - Srácok...

  - Nagu, mögötted! - kiáltott Nagato.

Lelassult az idő, de hátratudtam fordulni. A szemem csak annyit látott, hogy Naruto  a Rasenganjával nekem támad. Reagálni se volt időm. Az életem most pörög le a szemem láttára.

  Ám valaki megakadályozta, hogy kövessem a többieket a túlvilágra. Ez az illető Itachi volt.

  - Itachi... - csúszott ki halkan a számon.

  - Naruto, állj! - parancsolt rá szigorral Itachi - A testünket nem mi, hanem Kabuto irányítja, ám mégis kitudtam egy pillanatra szabadulni miattad, Nagu - nézett rám az unokatestvérem.

  - Itachi... - a könnyek ellepték a szememet, és teljesen elvesztettem a józan eszemet.

Szorosan megöleltem Itachit, nem érdekelve, hogy mi lesz.

  - Ezt komolyan gondoltad..? - suttogtam kis idő után - Miért hagytál itt? Miért hagytad itt a régi mivoltod, Sasuke miatt?

  - Ő az öcsém, és mindenáron megakartam védeni. De ahogy hallottam, Madara sikeresen beállította az Akatsukiba...Ugye nem bántottad? - nézett le rám, a szoros ölelése után.

  - Csak egy kicsit - néztem Itachira haragosan - Haragszom rád szörnyen, ugye tudod?

  - Nézzenek oda, én már nem is érdeklem - szólalt fel Nagato.

  - Előbb leszidom az idősebb Uchihat, és utána jöhetsz te.

  - Fullra nem vágom, hogy mi folyik itt"ttebayo - szólalt meg a kis szőke is - Nagu most az ellenségünk, vagy a szövetségesünk?

  - Az Akatsukihoz tartozom - válaszoltam.

  - Ahhoz az Akatsukihoz, ami már nincs többé? - kérdezte Naruto.

  - Már mért ne lenne?! - emeltem meg a hangom.

  - Mert konkrétan mindenki hallott rajtad, Zetsun, és Madaran kívűl"dattebayo!

Utálom, utálom, utálom, utálom....

  - Kik is voltak azok, akik miatt meghaltak? - néztem Narutora a Sharinganommal - Konohaiak! Átkozott Konohaiak! - ordibáltam vele - Itachi azért halt meg, hogy azt a nyamvadt falut védelmezze, a semmiért!

  - Nagu e-

  - Hallgass, Itachi! - kiabáltam rá, majd folytattam - Miért kell nektek mindig mindent elvenni az emberektől?! Miért jó ez nektek?! - halkultam el a végére.

  - Nagu menj. Itt most nem tudsz igazságot tenni. Nagatoval Naruto oldalán állunk - nézett rám Itachi, a Mangekyou Sharinganjával.

  - Gondoltam - sóhajtottam fel egyet. Mit tehetnék? Belekel törődnöm - Akkor majd még lehet elnézek erre. Addig is...a többiek hol vannak? - suttogtam a végét.

  - Deidaraék Rejtett Homokkal, és a hozzájuk osztott Kőrejtekiekkel harcolnak épp. Kakuzu és Asumáék pedig a Nara Shikamaruéknál.

  - Oh, édes-drága Kakuzu - egyenesedtem ki - Miújság veled? - néztem hirtelen előre, majd azzal a mozdulattal el is teleportáltam magam Kakuzuhoz.

Mikor földet értem, valaki épp egy csapást indított, amit nehezen, de kitudtam védeni a kezemmel. Guggoló pózban, még éppen hogy megtudtam magam védeni.

  - Hoppá-hoppá-hoppá - szóltam, miközben felnéztem az illetőre, akit épp megvédtem egy támadástól - Oh, hello Asuma - mosolyogtam rá gúnyosan.

  - Nagu?! - szólalt meg Chouji, akitől jött az ütés.

Csak ránéztem, majd visszalöktem a kezét.

  - Ahogy látom még ti sem tudjátok kontrollálni azt, hogy ne Kabuto irányítson - sóhajtottam nagyot.

  - Nagu?

  - Kakuzu - néztem a hang felé mosolyogva - Na mizu? Kimagasló formában vagy - nevettem el magam a béna viccemen.

  - Látom mit sem változtál - beszélt mosolyogva hozzám - De ha megbocsájtasz - ekkor elkapta Inot - Van még egy kis dolgom.

  - Értem-értem - sóhajtottam már sokadjára - Akkor asszem teszek egy kört máshol - húztam mosolyra az ajkaimra, majd eltűntem.

  Hogy hova? Hát Deidaraákhoz. Ám mikor odateleportáltam magam eléggé meglepődtem. Deidara madarán voltunk. Mellettem Sasori és Deidara voltak.

  - Nagu?! Hm! Te mit keresel itt?

  - Szerinted? Védem a seggeteket - álltam fel - Már megint Kankuroék? - sóhajtottam, miközben lenéztem.

  - Franc... - szólt Kankuro.

  - Mi az? - szólt az egyik embere, majd felém nézett - Uchiha Nagu?!

  - Üdv, Homok Rejtek és Kőrejtek - intettem nekik - Choo Kasseiken! -  kiáltottam el magam, majd a Sötét Rasengannal nekik támadtam.

Mindenki ellentámadást indított, de még így is egy hatalmas krátert hoztam létre. Pár ember megsérült.

  - Sötét Mágia a Jutsujának a neve...rendkívül ritka és veszélyes - magyarázta Kankuro.

  - Te aztán tudsz valamit.

  - Nehogy azt hidd, nem tudok rólad semmit! A nővéremmel együtt voltatok a Chuunin-vizsgán!

  - Mi?! - szeppentem meg - Temarival?

  - Igen! De azóta...megváltoztál...

  - Nagu - állt mögém Deidara - Vigyázz velük...Hm.

  - Tudok magamra vigyázni - néztem rá biztatóan.

Aha, és a kicsi Nagu ismét elszólta magát. Kankuro hirtelen elkapott mind a hármunkat, és egy bábuba zárt.

  - A fene! - kezdtem el fészkalódni.

  - Felrobbantom magam! Hm.

  - Nem használ! Edo Tensei hatása alatt vagy. A testes automatikusan regenerálódik! - harsongta Sasori.

Basszus...most mi legyen?

  - Istenem... - ez a hang, innen mellőlem - Most megyünk - azzal megragadott, és már nem a bábban voltam.

  - Obito...? - fordultam meg.

  - Hogy veled csak a baj van. Van most fontosabb dolgom is.

  - Mint például? - fontam össze a kezemet.

  - Ez - mutatott egy olyan álló ládára, amiben az Edo Tenseiesek voltak.

  - Na és ebben ki van? - simítottam végig a ládán, de épphogy hozzáértem, éreztem azt a hatalmas mennyiségű Chakrat - Ki van benne? - néztem Obitora ijedten.

Obito hátrébb állított, majd a láda eleje kinyílott, majd a földre hullott.

  - Ez...ez...nem lehet - a sokk eluralkodott rajtam, és nem akartam hinni a szememnek.

  - Uchiha Madara.

Érdekesség: Deidara kereken 10 résszel ezelőtt halt meg, a 37. Fejezetben.

Ha elnyerte a tetszésedet a rész, akkor ne felejts el nyomot hagyni magad után a komment szekcióban. Ha pedig nem szeretnél lemaradnia  részekről, és az új hírekről, akkor iratkozz fel a KisNinjak közé! ^^