Halloweeni különkiadás | 2017

Végre itt van a Halloween! Annyira vártam már, hogy ijesztgetni tudjam a fiúkat!
  A reggelem sem kezdődhetett másként, minthogy Obitot megijesszem. Fogtam egy gumipókot, meg egy tollpihét és az ágyához léptem. A pókot óvatosan az arcára helyeztem, majd a tollpihével csiklandozni kezdtem az orra alatt.
  - Mi van Nagu? - dörzsölte meg az orra alatt, ám megérezte, hogy van ott valami - Ez meg? - emelte fel a pókot, majd könnyűszerrel elhajította.
  - Ne már... - siránkoztam.
  - Ha megakarsz ijeszteni, akkor jobb trükköt találj ki - fordult át a másik oldalára.
  - Olyan gonosz vagy - kezdtem el pufogni.
  - Nem is tudom, hogy ki nem hagyja aludni a másikat - szólt, azzal vissza is aludt.
  - Bunkó - szóltam pufogva, majd az ajtóhoz léptem.
Hirtelen nyitottam ki, de nagyon megijedtem.
  - Hé, törpe!
  - Baszki, ne ijesztgess! - vettem mély levegőt, miután megnyugodtam - Mit akarsz Hidan?
  - Az a helyzet - vakarta a tarkóját - Eltörtem a fésűmet, és nem adnád oda a tiedét?
  - Ez most komoly..? - fojtottam vssza egy nagy nevetést magamba - Te..tessék - nyúltam a fésűmért majd nekiadtam - Hogy törted el? - engedtem ki magamból a nevetést.
  - Kuss legyen, parasztok! - vágta hozzám Obito a ninjacipőjét.
Amilyen gyorsan csak tudtam kiugrottam a szobából.
   - Tobinak meg mi baja? - húzta el a szemöldökét Hidan.
  - Nem volt neki még meg a 9 óra alvás, és nyűgös - sóhajtottam.
  - Ahaaa, biztos. Na de kössz a fésűt.
  - Ha elmered törni azon a szántásos hajadon, akkor kinyírlak..
  - Vigyázok-vigyázok - azzal lelépett, a fésűmmel a kezében.
  - Istenem - sóhajtottam nagyot.
Hm..talán megijesztem Deidarat, és lehet nevetünk is egy jót. Még mindig látszik rajta, hogy nem heverte ki teljesen azt, hogy Sasori meghalt.
  Sietve mentem be Deidara szobájába. Nem is kopogtam, se semmi, csak bementem. Ő ott aludt az ágyán.
  - Ébresztő, álomszuszék! - kiabáltam el magam, majd nagy lendülettel ráugrottam a hátára, mivel hason feküdt.
  - Faszom..ez melyik barom volt?! - dünnyögte mérgesen a párnába.
  - Sajnálom - mosolyogtam jót szegényen.
  - Igazából egész jól kiroppantottad a hátamat - lett kedvesebb a hangja.
  - Most viccelsz, ugye? - mosolyogtam jót rajta.
  - Csináld mégegyszer - suttogta a párnába.
  - Nem vagyok én masszőr - másztam le róla, majd mellé ültem az ágyon.
   - Na, mi a helyzet - fordult felém, és méregetett a gyönyörű szemeivel.
  - Halloween van, és valakit megakarok ijeszteni.
  - Próbálkozz Tobinál. Ő ijedős - ajánlotta fel Deidara.
  - Megvolt, csak éppenséggel nem fogadta túl jól, mert még álmos.
  - Hm..Kisame? Ő is elég ütődött. Hm.
  - És keményen visszaadja nekem, és tudod jól, hogy mennyire ijedős vagyok.
  - Szóval akkor nem ijesztgethetlek ma? - húzott gúnyos mosolyt az ajkaira.
  - Eszedbe ne jusson! - vágtam a fejéhez egy párnát.
Deidara nem tudott kitérni, így a párna fejbe találta. Mikor leesett a fejéről láttam rajta, hogy erre nagyon nem számított. Ám én sem számítottam arra, ami ezután következett. Deidara puszta erejéből nekem vágta a párnáját, melynek következtében hátraestem az ágyról.
  - Jesszus, Nagu jól vagy? - nézett le rám meglepetten.
  - I..Igen - szóltam egy nagy nevetés közben - Húzz f..fel - nevettem még mindig.
Kinyújtottam a kezemet neki, ő pedig elkapta azt. Nagy lendülettel húzott vissza maga mellé.
  - Ez nem ért - panaszkodtam.
  - De ért. Hm.
  - Nem! - én.
  - De! - Deidara.
  - Utállak - én.
  - Én is -  Deidara.
  - Hazudtam - én.
  - Én is -  mosolygott Deidara -  Na akarod, hogy segítsek neked ijesztetni?
  - Igazándiból elment tőle a kedvem.
  - De béna vagy. Hm.
  - Te vagy a béna.
  - Mindketten bénák vagyunk.
  - Lehet - sóhajtottam.
Ötletem sincs, hogy mik voltak ezek az értelmetlen beszélgetések tőlem meg Deidaratól, de legalább beszélgettem vele egy kicsit.
  - Mondd - nézett rám Deidara - Később nem lenne kedved sétálni egyet? Szép az idő, meg minden. Hm - szólt zavartan.
Most komolyan elhívott sétálni? A szívem mindjárt megáll.
  - De lenne - szóltam izgatottan, mégis visszafogtam magam.
  - Akkor felöltözök meg eszek és ehetünk, oké? - mosolygott rám. Az a mosoly...annyira imádom.
Bólintottam, majd elhagytam a szobáját, és az enyémbe mentem. Hamar a szekrényhez pattogtam és kivettem egy meleg ruhát. Hamar levettem a pizsamám, majd magamra kaptam a fehérneműimet, ám egy valamit elfelejtettem...
  - Te mit csinálsz? - termet mellettem Obito, aki annyira álmos volt, hogy a világát nem tudta.
  - Obito! - visítottam, mire ő befogta a számat.
  - Csendesebben nem lehetne? - akadt ki kissé - Nyugodj meg semmit se láttam, csak most keltem fel.
Én megnyaltam a kezét, bízva abban a hitben, hogy elenged, de nem tette.
  - Ennél kreatívabbnak kéne lenned - sóhajtott, majd elengedett - Na és mondd. Mi ez a nagy öröm?
  - Deidaraval sétálni megyünk - kaptam magamra szupergyorsan a ruhákat.
  - Sétálni? Hova? - szeppent meg. A maszkja nem volt rajta.
  - Szép őszi idő van, de azt még majd meglátjuk - vakartam zavartan a tarkómat, majd elindultam kifelé, de Obito elkapta a karomat - Huh? Obito?
  - Csak annyi, hogy - nézett zavartan - Sok sikert - szólt alig hallhatóan, én mégis meghallottam.
  - Meglesz - fordultam felé, majd egy hirtelen mozdulattal megöleltem őt szorosan - Köszönöm.
Gyors léptekkel hagytam el a szobát. Fura mód még éhes sem voltam jelen pillanatban. Deidara már ott volt a bejáratnál.
  - Lassú voltál. Hm - pufogott.
  - Ne haragudj - vakartam ismét a tarkómat zavartan.

Nagyon azt hittem, hogy full csöndben fogunk menni, de nem így lett. Mindenről tudtunk beszélni, és beszéltünk is, kivéve a rossz emlékeket. Azokat nem bolygattuk fel.
  - Nézd - álltam meg egy nagy levélkupac előtt - Milyen sz-
Hirtelen nem tudtam tovább mondani, mert Deidara belelökött a levélkupacba.
  - Ne haragudj, de ezt muszáj volt. Hm.
  - Kösz - néztem rá sértődötten.
Ő a kezét nyújtotta felém, majd mikor én belekapaszkodtam, lerántottam magam mellé Deidarát.
  - Igazad van, ezt tényleg muszáj volt - nevettem ki.
Deidara ekkor hirtelen a fejemre ejtett egy nagy levélélcsomot.
  - Most belefog ragadni a hajamba..
  - Ne nyávogj már mindenért - nézett rám parancsolóan - Inkább élvezd, hogy ilyen jó az idő.
Deidaranak igaza van. Így is tettünk. Nagyon jól elvoltunk ketten, a magunk bajai nélkül jelenleg.

Már este volt mire hazaértünk.
  - Basszus megfagyok - borzongott össze Deidara.
  - Én is - vettem le a kabátomat - Este hidegebb van, mint ahogy gondoltam.
  - Talán nem kéne annyi ideg kint lenni, és akkor nem fáznátok - jött felénk Konan, két bögrét tartva a kezében.
Jól tudtuk, hogy mi van benne. Konan fantasztikus forró csokija. Nagyokat kortyolva ittam belőle, melytől lett egy kis bajuszom.
  - Mint egy macska - nevetett ki Deidara.
Megforgattam a szemeimet, és leakartam nyalni, de Deidara megelőzött. A hüvelykujjával letörölte a forró csokit a számról.
  - Néha tényleg olyan vagy, mint egy gyerek - borzolta össze a hajamat.
  - Mondja a legnagyobb gyerek - mosolyogtam rajta jót.

Végül nem sikerült megijesztenem a fiúkat, de nem is bántam, mert ennek ellenére fantasztikus napom volt Deidaraval, amit soha nem felejtek majd el.