45. Fejezet: Érzelmek fonala

3 nappal ezelőtt

Obito és Kisame elmentek, hogy megtalálják Narutot és Killer Beet, az utolsó Bijuukat. Engem persze itthon hagytak, nem mással, mint ezzel a hígagyúval.

  - Van kedved elmenni valahova? - folyamat ezt kérdezi tőlem 5 percenként.

  - A válaszom az, ami eddig is. Nem! És tartsd a távolságot tőlem - húzódtam arrébb.

  - De Naguuuu - húzta el a nevemet - Kérlek, menjünk már valahova. Szétunom a fejemet.

  - Akkor menj egyedül. Nem kell 0-24-ben itt lenned velem.

  - Tudom már! - ugrott fel Kenji - Vigyél el oda, ahol régen éltetek.

  - Minek akarsz te odamenni? - pillantottam rá kérdően - Biztos már összeomlott, vagy Madara lerombolta.

  - Lehet még van pár dolog, amit szívesen elhoznál. Na?

Kenji felnőtt kora ellenére sokszor gyerekes, de most egyetértek vele. Amióta Itachi meghalt, nem mentem a régi házunk közelébe se.

  - Na jó, menjünk - álltam fel egy mosoly keretében.

  - Jipii, ez az! - ugrott a nyakamba.

  - 1...2...

  - Befejeztem - húzódott el védekezve.

Magamra kaptam a fehér köpenyemet, Kenji meg a szokásos ruhájában állt mellém.

Elindultunk, bár kissé nehézkes volt odatalálni. Valami nagyon zavarta az elmémet, a Sharinganommal együtt. Hihetetlenül elkezdett fájni a fejem, amikor bekapcsoltam. Mintha valaki nem akarná, hogy odamenjek.

  - Mikor érünk oda?

  - Itt vagyunk - álltam meg a domboldalon.

A szél gyengéden lebegtette a köpenyemet, a hajammal együtt. Kellemes, és nosztalgikus érzésem támad, ami egyre csak erősödött bennem, ahogy közelítette a házat.

  A háznak semmi baja nem volt azonkívül, hogy ezalatt a pár hét alatt benőtte az inda, és kopadozott volt a fala.

  - Biztonságos ez? - rúgott Kenji a ház oldalába, melytől az ott lévő vakolat leesett.

  - Persze.

Óvatosan kinyitottam az ajtót. Bent a falak rosszabb állapotban voltak, mint kint. A fű benőtte a mi szeretett nappalinkat. Beljebb lépve megpillantottam azokat a bútorokat, melyek színt adtak a háznak. Ugyanúgy kopottak, és már használhatatlanok voltak.

  - Nincs furcsa érzésed? - állt mellém Kenji.

  - De. A nosztalgia átterjed az egész testemen - mentem tovább nézelődve.

Igazából ami nagyon is érdekelt, az Hidan, Deidara és az én szobám.

  - Nem baj ha körülnézek? - mutatott a kis folyosóra, melyen Konanék és Itcahiék szobája volt.

  - Menj csak, de ne csinálj semmi olyat, amitől ránk dőlne az egész.

Kenji jót mosolygott, majd elsietett a kis folyosóra. Mit röhög ez? Semmi kedvem palacsinta lenni az miatt, mert ránk dőlt ez a kocerály.

Másodpercekkel később beléptem arra a folyosóra, mely otthon adott Deidaranak, Hidannak, nekem és Obitonak.

Elsőnek a legközelebbi szobát, a mi szobánkat vettem célba. A nevünk az ajtó fölött már alig látszott, de azért aki tudta, hogy kik laktak itt, azok kitudták olvasni.

  Beléptem a szobába. Minden poros, füves, és korhadt volt. Elsőnek a szekrényembe néztem be, ahol a poros ruháim sokasodtak.

  - Ezekre se lesz többé szükségem - nevettem kínosan.

A szekrényem után az ágyam melletti éjjeliszekrényhez léptem. Semmi nem volt kint rajta, így reméltem, hogy a fiókja tartalmazni fog valamit. És így is lett.

Boldog mosoly kúszott az arcomra. A fiókban benne volt egy közös gyerekkori fotó, amin Deidara, Kimori és én vagyunk. Nincs szívem itt hagyni, és nem is akarom. Így hát kivettem, majd összetűrve a zsebembe helyeztem.

  - Hm..Vajon Obitonak van valami a szekrényében? - szóltam magam elé, majd áthuppantam a porral teli ágyon, s hamar kinyitottam az éjjeliszekrény fiókját.

Egy fotó volt benne, ahol Obito régi csapatával volt egy közös fotó. Kakashi le volt takarva, így csak Minato-sensei, Rin és a kicsi Uchiha látszódott.

  - Olyan édes volt Obito - simítottam végig az ujjammal a fejét - Ne fél Obito. Látni fogod még Rint az élők sorában.

Gyors összetűrtem ez a képet is, majd a másik mellé helyeztem. Sietős léptekkel hagytam el a szobát, majd az utam Hidan szobájában folytatódott. A dolgok körülbelül itt is ugyanolyanok voltak. Minden korhadt és füves.

  Átkutattam minden szekrényt, de semmit se találtam.

  - Francba már! - vertem egyet a szekrénybe, ám hallottam, hogy valami megmozdul a tetején - Hát ez meg..? - néztem a szekrényre. 

Gyors felálltam Hidan ágyára, majd megláttam egy dobozt a szekrénye tetején. Persze amilyen kicsi vagyok, nem értem el. Így marad azaz opció, hogy feldöntettem a szekrényt. A tükör sikeresen összetörött rajta. A dobozt sikeresen elkaptam. Kissé nehéz volt a tartalma, ezért kíváncsian helyeztem a földre, majd nyitottam ki. Illetve nyitottam volna ki, de nem tudtam. Rajta volt egy lakat, amit semmilyen módon nem tudtam leszedni róla.
Eldöntöttem, hogy elrejtem, és majd valamikor visszajövők, és leszedem mindenáron azt a lakatot.

  - Remélem itt maradsz kicsi doboz, amíg vissza nem térek.

  - Naguuu! - kiáltott Kenji.

  - Huh? - ijedten rohantam ki és próbáltam meg bemérni a hangját - Kenji hol vagy?

  - Nagu! - láttam, hogy szalad felém, és a nyakamba ugrott, mint egy menyasszony.

  - Beléd meg mi a nyavalya ütött? - néztem rá feldultan, de azért megtartottam.

  - Az ni! - mutatott ijedten Itachi szobája felé, ahonnan egy aprócska kígyó csusszant ki.

  - Kenji bukj le! - hirtelen ledobtam Kenjit, majd az egyik Tűz Jutsummal porrá égettem a kígyót - Már megint te?! - néztem idegesen az ajtóra.
Az illető kilépett a szobából. Jól tudtam, hogy ki az. Kenji időközben felállt, majd megindult Kabuto felé, de én elkaptam a vállát.
  - Ne támadj rá - szorítottam meg a vállát, majd elengedtem - Mit akarsz Kabuto?!
  - Csak anyagot gyűjtöttem egy kisebb kísérlethez. De ne aggódj. Hayate nincs most itt - vonta meg a vállát.
  - Igaz lenne?
  - Micsoda? - nézett rám kérdően.
  - Feltámasztottál Shinobikat?!
  - Erre itt nem válaszolhatok - nevetett fel - Ha választ akarsz kapni a kérdésedre, akkor gyere Tűz Országának határához.
  - Miért kéne mennem?
  - Szerintem érdemes. Nemcsak választ kapnál a kérdésedre, de egy nagyszerű ajánlatot is ajánlanék neked.
  - Jó, elmegyek. És egyedül - néztem Kenjire.
  - Ha eljössz, akkor már személyesen is találkozhatsz velem - mosolygott Kabuto, majd a teste apró kígyókká vált, mely egybeforrt egy nagyobb kígyóvá, mely elsiklott előttünk.

Kenjivel megértettem, hogy nem jöhet velem erre a találkára, mely 3 nap múlva lesz. Megígérte, hogy nem jön utánam, és remélem be is tartja a szavát.

3 nappal később

  - Örülök, hogy eljöttél - köszöntött mosollyal.

  - Hát eljöttél, Kabuto.

  - Persze, hisz én voltam az, aki eleve idehívatott. De ha megbocsájtasz, akkor nem itt szeretném folytatni a további beszélgetést.

  - Az a rejtekhelyed? - pillantottam az erdő szélén lévő barlangra. Kabuto bólintott.

Elsiettünk a rejtekhelyre, majd Kabuto beljebb vezetett, egy kisebb terembe, ami fáklyákkal volt kivilágítva, és semmi sem díszítette az üres helységet. A teremből különféle elágazóutak vezettek el, de azzal nem törődtem.

  - Először is mielőtt belekezdenénk a kettőnk kis ügyébe, lenne egy kérdésem.

  - Hallgatlak.

  - Miújság Sasuke-kunnal?

  - Szerinted érdekel? - húztam mosolyra a számat.

  - Lehet tévedek, de tudtommal unokatestvérek vagytok, Sasuke-kunnal.

  - Való igaz, hogy az unokaöcsém, de gyűlöleten kívül nem táplálok felé semmilyen érzelmet.

  - Csak nem De-

  - Ne mond ki a nevüket - szakítottam félbe Kabutot - Inkább mondd, hogy mit is akarsz tőlem valójában.

  - Választ adni, és ajánlatot adni.

  - A választ már jó pár napja várom.

  - Nos, igen. Felélesztettem az Edo Tenseiel pár elhunyt Shinobit!

  - Hogy miért nem lepődök meg rajtad - sóhajtottam - Szabad tudnom, hogy pontosan hány embert, és kiket?

  - A nevüket egyenlőre nem akarom a tudtodra adni, de szinte az összes nemzetből van elég Shinobi.

  - Értem. És mi lenne az ajánlatod? - engedtem le magam mellé a kezeimet.

Kabuto mély levegőt vett, majd kifújta.

  - Beszéld rá Madarát, hogy a Háborúhoz használja fel az általam feltámasztott halottakat.

  - Mi?! Miért kéne pont a te segítséged neki?!

  - Mert jelenleg a markomban van pár S-rangú ninja is. Vagy talán ő azt szeretné, hogy inkább a Nemzetek mellé álljak? Mert akkor semmi esélye nem lenne.

  - Jó, beszélek vele - szóltam nehezen, de valami nagyon fúrta az agyamat - Mondd. Most kérdezhetek én?

  - Kérdezz.

  - Az Akatsuki-tagokat is feltámasztottad?

  - Párat igen - ez a válasza sokkosan ért engem - Azonban ez a pár tag is jelenleg a tenger közepén van. Ott, ahol Madara és Kisame harcol a shinobikkal.

  - Ki...kiket támasztottál fel? - nyeltem nagyot. A szívverésem felgyorsult, de nagyon.

  - Azt nem mondom el még neked. Majd ha sikeresen rábeszéled Madarát.

  - Konkrétan idehívattál a semmiért! - szorítottam ökölbe a kezemet. Hallottam, hogy valaki közeledik felénk, de jelen pillanatban magasról leszartam - Benyögöd, hogy feltámasztottad az Akatsukisokat! Azokat, akiket én mindennél jobban szerettem! - kiabáltam vele - Utána közlöd velem, hogy majd csak akkor fogod elmondani, hogy kiket, ha rábeszélem Madarát! Ez így jó neked?! - kiabáltam vele méreggel telve.

Hallottam, és éreztem is, hogy azaz illető megáll Kabuto mögött, de a sötéttől nem láttam őt. És jelen pillanatban Kabuto érdekelt, és hogy mennyire kihasználja az érzéseimet.

  - Legalább... - kezdtem bele halkan, majd hangosan folytattam - Legalább annyit árulj el, hogy Deidarat, vagy Hidant felélesztetted-e...

  - Hidant lehetetlen teljes mértékben feléleszteni, mivel a teste darabokban van a Nara erdőben. Ahogy Deidara is darabokban van.

Összeszorult a gyomrom. Bíztam abban a kis reményben, hogy felett ő élesztve, de ezek szerint nem. És Deidara se, mivel felrobbantotta magát...

  - Azonban számomra semmi se lehetetlen - szólt mosolyogva Kabuto, majd kilépett oldalra, így végre megláthattam az illetőt, aki nemrég csatlakozott hozzánk.

A sokk eluralkodott rajtam. A testem remegett, a pulzusom az egekben volt, a szívverésem túllépte az átlagot. A szemeim könnybe lábadtak, és egyből utat is törtek maguknak.

Egyszerűen nem akartam felfogni a helyzetet, és nem is tudtam. Egy álomban éreztem magam, ahol csodák is történnek. De hamar rájöttem, hogy ez nem álom, hanem a valóság. 

  - Nagu...? - szólt remegő hanggal az előttem álló fiú.

A szívem majd meghasadt attól, hogy újra hallhattam a hangját. Akatsukis nadrágban volt, és egy barna köpenyben, póló nélkül.

  - Hidan... - préseltem ki nagy nehezen a számon.

Alig akartam elhinni, hogy itt van és előttem áll. Remegő léptekkel közelítettem meg őt, de minden lépésnél figyelnem kellett, nehogy összeessek. Mikor közelebb értem, Hidan kissé megijedt. 

Mikor már pár centiméterre voltam tőle, egyszerűen nem bírtam már tovább.

  - Hidan.... - szólaltam meg keservesen, mielőtt szorosan át nem öleltem volna a hasánál, fejemet pedig a mellkasára nyomtam.

Irtó szaporán vette a levegőt, hisz ő se tudta felfogni a helyzetet. Alig bírtam tartani magamat, annyira remegtem. Hidan remegő kezeivel átölelt a vállam alatt, így segítve, hogy ne essek el. De engem jelen pillanatban az sem érdekelt, hogy elesek, csak a közelében legyek.

  Hidan párszor összerezzent a könnyektől, melyek csiklandozták a bőrét.

Fájt már a lábam, ezért elkezdtem lépkedni előre, de olyan gyors voltam, hogy ő nem bírta tartani a tempómat. Összegabalyodtak a lábaink, és Hidan hátravágódott velem együtt. Minden olyan gyorsan történt, de engem még ez se tántorított el attól, hogy öleljem őt.

  Hidan levette rólam a kezeit, én pedig kihúztam alóla a kezeimet. Felmagasodtam, hogy a szemeibe tudjak nézni. Azonban hamar elszállt minden reményen, amikor láttam, hogy bíbor lila szemei helyett, az Edo Tensei mellé járó fekete szemei vannak. Könnyeim ismét folyni kezdtek, melyek eltűntek izmos felsőtestén.

  - Miért..? - szólaltam meg halkan - Miért hagytál itt? - néztem rá keservesen - Feltudod... - hirtelen elhallgattam, hogy levegőért tudjak kapkodni, majd folytattam - Feltudod fogni, hogy mennyire összetörtem amiért itt hagytál? Miért? Miért kellett meghalnod? - emeltem meg a hangom rá.

  - Azt hiszed, hogy én akartam? - fordította oldalra a fejét. Az a hang amit én imádok melegséggel töltött el.

  - Segíteni akartam, de te még azt se engedted - halkultam el a végére.

  - Sajnálom - szólt elfojtott hangon.

  - Annyira...annyira hiányoztál... - borultam a mellkasára. Még mindig szaporán vette a levegőt.

Hidan átölelt engem újból.

  - Megkaptam Itachitól a leveledet  - suttogtam, mire mégszorosabban szorított, de én kibújtam a szorításából, és az arcát kezdtem el fürkészni.

  - Most már úgy se számít. Semmi se számít.

  - Miért nem mondtad el, hogy hogy is érzel irántam?

  - Miért nem mondtad el Deidaranak, hogy hogy is érzel iránta?

  - Miről beszélsz?

  - Tudtam - nevetett fel fájdalmasan - Egész végig tudtam, hogy szereted Deidarat.

  - És mégis képes voltál küzdeni értem...?

  - Érted bármire képes lettem volna - kezdte el bámulni a plafont.

  - Tudod mennyire kivoltam, amiért itt hagytál?

  - Sose szerettél.

  - De.

Ekkor Hidan összerezzent alattam.

  - Csak nem olyan módon ahogy te. De végtelenül szerettelek, és szeretlek most is. Fontos vagy nekem még mindig, és rettenetesen hiányzol.

Hidan reakciója csak annyi volt felém, hogy felült, mire én elékerültem, így letudtam ülni a hideg padlóra.

  - Kabuto megtörte pár napra számomra azt, hogy ő tudjon irányítani. Adott nekem pár napot, hogy veled lehessek.

  - Szóval visszakaptalak pár napra? - a hangomon érezhető volt a fájdalom.

  - Nekem épp elég ahhoz, hogy helyrehozzak mindent veled - mosolygott halványan.

Kellett egy bő fél óra, mire összeszedtem magamat. Hidannal kijöttünk a barlangból, mire megcsapott minket a napnak az égető fénye.

  - Hülye kérdés, de van otthonod?

  - Minek gondolsz engem? Csövesnek? - néztem rá morcosan.

  - Elég szép csöves lennél - nevetett fel.

  - Figyelj. Most, hogy bevallottad, hogy mit is érzel irántam, már szabadon mersz bókolni, vagy mi?

  - Nem is! - lett tiszta vörös, mire én jót mosolyogtam csak rajta.

Megragadtam Hidan kezét, majd elteleportáltam magamat a jelenlegi otthonunkhoz.

  - Ez nem az a hely ahol majdnem meg-

  - De, az - szakítottam félbe.

  - Utálom ezt a helyet - jelentette ki.

  - Hozzálehet szokni - vontam meg a vállamat.

  - Figyi. Nem akarsz mesélni? - huppant le egy ládára.

  - Igazság szerint lenne mit mesélnem - lettem kissé dühös.

  - Mi ez a hangulatingadozás nálad?

  - Az most lényegtelen. A lényeg, hogy haragszom rád.
Hidan kérdően nézett rám.
  - Mi volt az a csók, mielőtt meghaltál?
Hidan arca szinte lángolt, olyan vörös volt.
  - Leesett, hogy szeretsz engem, de mire volt jó? Hogy még jobban összezavarj, és hogy még választ se tudjak kapni rá, mert meghaltál utána!
  - Nem én tehetek a halálomról... - suttogta maga elé.
  - É..én is tudom...de akkor is... - ültem le mellé.
  - Madaraék hol vannak?
  - Kabuto nem mondta el? - megrázta a fejét - Az utolsó Bijuukat hajkurásszák.
  - Értem. És vele... - nézett rám, én pedig mögötte ültem a ládán, a hátának dőlve - ....mi van..?
  - Meghalt - szóltam ridegen.
Hidan ekkor felállt mögülem, én pedig háttal eldőltem a ládán, a fejem pedig épphogy lelógott róla. Fáradt tekintetemmel Hidant kémleltem.
  Hidan leült elém, hogy ő is az arcomat tudja fürkészni.
  - Mi történt miután én meghaltam?
  - Összevesztünk. Úgy, mint még soha. Az utolsó pillanatban vallotta be, hogy mit is érez irántam valójában, majd meghalt - sóhajtottam el a végét.
  - Jól vagy?
  - Már, hogy lennék jól? - emeltem meg a hangom - Hogy lennék jól, amikor sorra vesztem el azokat akik fontosak számomra?! - ültem fel idegesen.
  - Hé, nyugi - szólt rekedt hangon - Kakuzuval mi van?
  - Narutoék megölték.
  - A házzal mi van?
  - Romosan, és befüvesedve áll még mindig ugyanott.
  - Menjünk el - állt fel.
  - Minek?
  - Valamit megakarok nézni.



Fél óra múlva Hidannal sikeresen elmentünk a régi házunkhoz.
  - Mindjárt szétomlik - ment óvatosan a törmelékek közt.
  - Azért légy óvatos - álltam meg a szobájuk előtt - Tessék.
Hidan végigvizslatta a kopott betűkkel írt neveket, majd bementünk a szobába.
  - Hát azzal a szekrénnyel meg mi lett? - vonta fel a szemöldökét.
  - Biztos egy mókus volt... - szóltam zavartan.
  - Aha. Tuti egy mókus, aki a Nagu névre hallgat. Komolyan rongálni jöttél ide?
  - Nem is! Csak körbenéztem, és volt egy doboz a tetején, de nem értem el, így ez volt a legegyszerűbb megoldás!
  - Ja, szerint...várj. Azt mondtad, hogy doboz? - terelte hirtelen az előző témát.
  - Igen - térdeltem az ágyhoz, majd elővettem alóla a lakatos dobozt - De sehogysem bírtam kinyitni - álltam fel vele.
Hidan ekkor a párnájához lépett, ami állt a koszban. Lenge mozdulattal letépte a húzatót, amiből kiesett egy apró kulcs. Hidan gyors ütemben felszedte, majd kikapta a kezemből a dobozt.
A zárba helyezte a kulcsot, majd kinyitotta. Pillanatokig csak bámulta a tartalmát.
  - Megnézhetem, hogy mi van benne? - léptem elé kedvesen.
  - Meg.
Hidan mellé léptem, hogy betudjak kukkantani a dobozba. Mikor sikerült volna, ő hirtelen felemelte, így én semmit se láttam belőle, csak az alját.
  - Akkora egy bunkó vagy!
  - Na gyerünk ugorj, és akkor megláthatod, hogy mi van benne - mosolygott gúnyosan.
  - Mindig piszkálsz a magasságommal.
  - Én szeretem, hogy ilyen pici vagy.
  - Kérlek Hidan! Látni akarom, hogy mi van benne.
  - Csak egy fénykép.
  - Akkor azt igazán megmutathatnád!
  - Vegyél rá, és akkor megmutatom.
  - Hol élünk az óvodában?
Ő ekkor magasabbra emelte a dobozt.
  - Utállak - suttogtam magam elé.
  - Tudom - engedte le semleges hangnem közben a karját.
  - Vicceltem! - kaptam ki a kezéből a dobozt - Sose tudnálak utálni.
  - Haha, nagyon vicces.
Meglestem végre a doboz tartalmát. A képen a fiúk voltak, de a kép össze volt törve.
  - Mi történt a képpel?
  - Összetörtem véletlenül - vette ki óvatosan - Eltennéd nekem? Lehet ez az utolsó alkalmam, hogy megtartsam.
Nem értettem, hogy miért mondja ezt, de eleget tettem a kérésének és eltettem a képet.
  - Tudod - szóltam miután eltettem a képet - Mikor Madaraval úton voltunk, akkor egy veszekedés miatt elküldött engem egy másik világba, ahol minden az ellenkező módján működött. Nem létezett Akatsuki. Én Rejtett Szikla Faluból származtam, és együtt voltam Deidaraval. Te pedig..
  - Én pedig?
  - Te pedig olyan szerelmes voltál belém, hogy megerőszakoltál.
  - Ez egy rossz vicc - akadt ki - Az ilyennel ne hülyéskedj Nagu!
  - Szerinted én viccelnék egy ilyen dologgal?!
  - Szerinted képes lennék elmenni ilyen messzire?! Akár hol vagyok, akármilyen világban, és ezt önszántamból soha nem tenném meg. Érted?! Soha! - emeltem meg a hangját.
  - Hidan...
  - Soha nem lennék képes neked ekkora fájdalmat okozni, és szerintem a másvilági énem sem. Nem lehet...nem lehet, hogy az ottani Nagu akarta a dolgokat?
  - Mi? - rezzentem össze - Az lehetetlen. Hisz az ottani Na...
  - Nemrég mondtad, hogy az a világ teljesen ellentétje az itteninek. Nem lehet, hogy az ottani Nagu Hidant szereti, és nem Deidarát?
Hidannak...Hidannak lehet, hogy igaza van. Mi van ha tényleg igaza van, és az ottani Nagu Hidant szereti, és a Deidaraval való egész kapcsolata csak hazugság volt..?
  - Vagy talán ez túl durva lenne?
  - Én már nem tudom, hogy mit tekintsek durvának, és mit nem...
  - Pedig ez az. Még jó, hogy nem feltételezed azt, hogy én is megtenném veled.
  - Azt akarod, hogy megüsselek? - néztem rá csúnyán.
  - Hajrá - fordította felém az arcát.
Jézusom, ez a srác komolyan.
Ahelyett, hogy megütöttem volna, nyomtam egy puszit az arcára.
  - Köszönöm - hajoltam el.
  - Hé, ezt ne csináld csak úgy!  - húzódott el kicsit ingerülten.
  - Sajnálom - mosolyogtam erőltetetten.
Feszülten mentünk vissza a jelenlegi bázisunkra.
Már este volt, így rohadtul fáradt voltam. Ám nagy meglepetésemre, nem csak mi voltunk otthon.
  - Madara? - lepődtem meg.
  - Szóval Hidant is felélesztette azaz istenverte? - sóhajtott Obito.
  - Te se akarod elárulni, hogy kiket élesztett fel Hidanon kívül, igaz? - néztem rá csalódottan.
  - Idővel majd megtudod.
  - Kössz...nagyon kössz. Én csak annyira vágyom, hogy eláruljátok, hogy kik lettek felélesztve, de még ennyit se tudtok nekem megtenni! - hagytam ott idegesen őket.
A fiúk egymásra néztek értetlenül.

Hidan szemszög

  - Most hová megy? - néztem Madarára.

  - Gondolom aludni - vonta meg a vállát - És te? Mit csinálsz itt?

  - Nem egyértelmű? Naguval akarok lenni.

  - Annak ellenére, hogy ő Deidarát szereti?

  - A halott Deidarát - javítottam ki.

Madara ekkor felnevetett.

  - Most mi olyan vicces, naracspofa? - vontam fel a szemöldököm.

  - Hát nem egyértelmű? Kabuto nyilván nem olyan hülye, hogy csak téged támasszon fel.

  - Ezek szerint... - lepődtem meg.

  - Az összes halott Akatsukis felett támasztva.

  - Deidara is? - kérdeztem ingerülten.

  - Deidara is.

  - Akkor Kabuto miért nem őt küldte vissza Naguhoz?!

  - Azért mert megakarja mutatni neki, hogy milyen hasznos is az Edo Tensei. Meg persze Deidarara jelenleg szükség van a fronton.

  - Rám akkor miért nincs..?

  - Te is tudod nagyon jól, hogy a te Edo Tenseied nem tart sokáig - beszélt hozzám komolyan.

  - Persze, hogy tudom. Kabuto elmondta. Ezért is akarom, hogy amíg fel nem oldódik magától, addig vele lehessek.

  - Aztán jön Deidara.

  - Mondd, te direkt hergelsz engem?! - néztem rá mérgesen.

  - Nem szokásom. Csak közlöm veled a tényeket.

  - Hát jobb lenne ha nem közölnéd, mert anélkül is tudom őket.

  - Ha ennyire okos vagy, akkor bizonyára arra is emlékszel, illetve tudod, hogy mi történt azon az éjszakán.

Összerezzentem. Teljesen.

  - Nem tudom, hogy miről beszélsz - fojtottam el a hangom.

  - Oh, szóval nem emlékszel arra, hogy mikor leittuk magunkat Kisame szülinapján, akkor te nem ittál annyit, és egész végig józan állapotban voltál?

  - Hallgass...

  - És amikor Naguval történt az a bizonyos este, arra se emlékszel? Vagy csak talán nem akarsz?

  - Befognád a pofádat?! - kiabáltam vele.

  - Fáj az igazság? - szólt normál hangon.

  - Hogy..hogy jöttél rá? - néztem rá idegesen.

  - Nagu barátjának hála minden emlékünk visszatért arról az estéről. 

  - Szóval mindenre emlékszik, ami aznap este történt - dőltem neki a hideg falnak. Még a köpenyemen keresztül is hideg volt.

  - Nekem visszakel mennem, mert Kisamet egyedül hagytam, és nem tudom, hogy bírni fogja-e. Te pedig - fordult felém - Vigyázz rá, mert ha nem akkor teszek róla, hogy az Edo Tenseied előbb feloldódjon! - fenyegetett meg Madara, majd eltűnt.

Vissza az én szemszögembe

Nagyon fáradt voltam, így amint elrohantam a fiúktól el is aludtam. Azonban ez se tartott sokáig, mert akármennyire is akartam nem tudtam rendesen aludni. Félóránként felkeltem, és már nem bírtam tovább.
  - A fene egye már meg.. - állta fel nehezen.
Lassú léptekkel kerestem meg azt a helységet, ahol Hidan aludt. Halkan mentem be hozzá, mert nem akartam felkelteni. Ez a szoba valószínűleg egy gyógyító szoba volt, hisz itt volt rendes ágy, és pár doboz tele üvegekkel, és növényekkel. Halk léptekkel mentem az ágy mellé, és csak néztem ahogy Hidan alszik. Másodpercek múlva megböködtem a vállát, hogy felkeljen.
  - Mi az? - szólt álmosan. Szemét egy pillanatra se nyitotta ki.
  - Tudod...izé...
  - Kinyögöd még ma? - könyökölt fel álmosan. A köpenye nem volt rajta.
  - A..aludhatok veled? Képtelen vagyok most egyedül lenni - szorult össze a torkom. Féltem az elutasítástól.
  - Ez meg miféle kérdés? - feküdt vissza, majd átfordult a másik oldalra, a fallal szembe. Így nekem háttal volt - Gyere... - suttogta el ezt az apró szót.
Kis boldogság röpült át bennem. Befeküdtem Hidan mellé, neki háttal. Nem volt nagy ágy, így a hátunk összeért, de engem nem zavart. Rég éreztem egy kis boldogságot, így örültem, hogy most egy kis időre is, de boldog lehetek.

Hidan akárhányszor levegőt vett, a háta úgy érintkezett az enyémmel. Próbáltam aludni, de csak a padlót tudtam bámulni. Pár perc szenvedés után hajlandó voltam megfordulni, hogy a hátához bújhassak. Az érzéstől, ami bennem keringett nem tudtam szabadulni, ezért apró könnyek hagyták el a szememet. Hidan persze megérezte ezeket, és egyből megszólalt.
  - Mi a baj?
  - Semmi...semmi sincs - szóltam egyre keservesebben.
  - Akkor miért sírsz? Hagyd abba.
  - Ne..nem tudom...
Hidan kissé idegesen ült fel, majd pillanatok alatt fölém magasodott.
  - Ez nem igazság...miért..miért kellett meghalnotok..? Miért? Én ezt nem akartam. Soha..érted? Soha...
  - Értelek.
  - Visszaakarlak titeket kapni, és azt akarom, hogy az Akatsuki is a régi legyen!
  - Nagu...
  - Visszaakarom kapni azt a helyet, ahová tartozom! - tört ki belőlem a sírás.
Hidan nem szólt semmit, de szerintem azért mert nem tudott. Hogy is tudott volna? Egy síró lányt, aki mindig azért sír, mert meghaltak a szerettei, hogy tennél boldoggá egyik pillanatról a másikra? Sehogy.
  - Mindenkit sorba veszítek el, és én ezt már ne bírom, Hidan...egyszerűen nem..
  - Ez nem így v-
  - A nagy faszt nem! - kiabáltam vele - Meghaltál te, meghalt Deidara! Meghalt a családom és az Akatsuki is! Ezek után ne mondd nekem, hogy nem így van!
Hidan percekig csak bámulta a lecsorgó könnyeimet. Látszott rajta, hogy tenni akar valamit, de nem tud mit.
  - Hidd el. Ha lenne mód, akkor újra élni akarnék. De nem lehet. A holtakat nem lehet 100%-ban feltámasztani.
  - Tudom használni az Edo Tenseit..de nem tudom milyen kockázatokkal jár, de már rájöttem, hogy engem nem érdekel ha belehalok is, csak ti jöjjetek vissza..
  - Nem engedem, hogy megölesd magad miattam. Ennyi eszed azért neked is lehetne..
  - Csak visszaakarlak titeket kapni.. - suttogtam magam elé.
  - Ezt örömmel hallom - mosolygott ebben a fájdalmas pillanatban. Adott egy puszit a homlokomra, majd visszafeküdt mellém.
Visszafordultam abba a pozícióba, amiben nemrég voltam. Mély levegőt vettem, hogy megtudjak nyugodni. Ám ekkor meleg kezet éreztem, ami átölel a derekamnál. Tudom, sokaknak az járhat az eszében, hogy miért is hagytam ezt. A válasz ez: mert Hidan azok közé tartozik, akikért bármit megtennék, csakhogy élhessenek.
Lehunytam a szememet, és kissé meg is tudtam nyugodni. Kellemes álomba merültem, amiből soha nem akartam kiszabadulni, és folytatni a rémes valóságot.


Eltelt 1 nap, és Hidan egyre furcsábban kezdett viselkedni. Mintha...gondok lennének a testével.
  - Biztos jól vagy? - kérdeztem sokadszorra is estefelé tőle.
  - Biztos. Csak még nem szokta meg a jelenlegi testem az Edo Tenseit.
  - Nem hiszek neked - szóltam halkan - Órák óta furcsán viselkedsz...mi történik veled?
  - Úgy nézek ki, mint akinek baja van? - nézett rám egy erőltetett mosoly keretében.
  - Miért hazudsz? - szorult össze a torkom.
Valami oknál fogva furcsán kezdtem el érezni magamat. Egy olyan érzés keringett bennem, amit nem tudtam megmagyarázni, de bennem volt.
  - Figyelj... - kezdte el nézni a földet. A nap ment már le, és gyönyörűen világította be a folyót, és a tópartot - Én vagyok az egyetlen, akinek a testéből nem sikerült rendes DNS-t szerezni, így a testem, és a lelkem bármikor eltűnhet.
  - Mi...? Ne szórakozz velem.... - nevettem fel erőltetetten.
  - Kabuto se tud csodákat tenni - mosolygott, miközben a teste kezdett apró darabokban leválni, mint a papír.
  - Miről beszélsz Hidan..?
  - A testem instabil. Akármelyik pillanatban feloldódhatott volna az Edo Tensei az elmúlt 2 napban, de volt akkora szerencsém, hogy mégsem. Így tudtam veled egy kis időt tölteni. És...
  - És...? És mi?
  - És még jobban beléd szerethettem - mosolygott szokásához hívően.
  - Hallod, ne csináld ezt velem. El ne merj tűnni! - gyűltek könnyek a szemembe - Még csak..még csak el sem tudtam búcsúzni rendesen!
  - Akkor siess. A testem már nem bírja sokáig...
  - De nem...én nem akarom, hogy eltűnj...akkor...akkor soha többé nem láthatnálak téged! Én még...én még látni szeretném a gyönyörű szemeidet! - emeltem meg a hangom fájó szívvel.
  - Látni fogod - kúszott enyhe mosoly az arcára - Hiszem, hogy még fogunk találkozni, és lehet akkor mindent elölről tudunk kezdeni, és nem kell ennyi fájdalmas dolgok keresztülmennünk.
  - Szeretlek Hidan... - léptem hozzá közelebb könnyektől még mindig áztatott arccal.
  - Én is, picurka - mosolygott, miután lehunyta szemeit.
Előreléptem sietősen, majd az utolsó pillanatokban megöleltem őt. Ő, ahogy csak tudott visszaölelt engem, de nem tartott sokáig, mert az Edo Tenseie feloldott, én pedig a földre estem, mivel nem volt ki tartson. Csak néztem könnyekkel teli szemeimmel, ahogy az Edo Tensei, illetve Hidan utolsó darabkái elhagyják a földet, hogy véglet nyugovóra térjenek a túlvilágon.