44. Fejezet: A Kage-találkozó

- Rég találkoztunk, Nagu - mosolygott rám a lány, akit én öltem meg a saját kezeimmel.

  - K..Kimori..? Kimori... - könnyesedet be a szemem.
Nem lehet. Ez felfoghatatlan, de tényleg ő az.
  - Mi a francot keresel itt?! - húztam be egyet neki, miközben a könnyeim utat törtek maguknak.
Kimori felhányt némi vért, de mindezek után mosolyogva fordult hozzám.
  - Sejtettem, hogy hasonló reakciód lesz.
  - Hogy lehetsz te egyáltalán életben?! Megmondanád nekem?!
  - Guro megmentett, miután te eltűntél. Tán nem emlékszel, hogy a holttestemet nem is találták meg?
  - Huh? - basszus...igaza van. Nem volt meg Kimori holtteste... - Miért? Mi a francért kellett titkolnod, több éven keresztül, hogy élsz?! Mire volt ez jó, megmondanád nekem?!
  - Csak azt akartam, hogy közelebb kerülj Deidarahoz.
  - Tudod te min mentem keresztül miattad?! Nem elég, hogy meghaltál, Deidara egy ideig utált miattad! És azaz idióta az utolsó pillanatában mondta el, hogy mit is érez irántam igazából!
  - Utolsó pillanatában? Deidara...Deidara meghalt..? - ijedt meg Kimori.
  - Meg. Képzeld meghalt - halkultam el a végére.
  - Mi történt..?
Elmeséltem Kimorinak, hogy mi történt velünk.
  - Sajnálom... - nézett zavartan oldalra.
  - Már mindegy. Annak örülök, hogy élsz, de annak nem, hogy nem mondtad el, hogy élsz. És az a srác ki?! - mutattam a fekete hajúra.
  - Ő a barátom, Guro. Ő segített nekem mindenben.
  - Milyen barát? - vontam fel a szemöldököm.
  - Pasi barát...
  - Nagyszerű. Egyébként akkor te voltál az, aki elkapott amikor összeestem, Guro? - néztem a fekete hajú fiúra.
  - Én ugyan nem.
  - Hogy nézett ki az illető? - fordult felém Kimori. Ez idő alatt mindenki kiment a helyiségből. Csak Obito, Kimori, Guro és én maradtunk.
  - Csak arra emlékszem, hogy egy barna hajú fiú volt az.
  - Édes jó istenem - csapott a homlokára Kimori.
  - Komolyan mondom, hülyét kapok - szorította ökölbe a kezét Guro.
  - Miről beszéltek, agyalágyultak? - szólalt meg Obito.

  - Az a fiú Asuya Kenji volt - magyarázta Guro, majd folytatta - Kenji Akemi legjobb barátja volt, egészen addig, míg Akemi meg nem halt. Ezenkívül - húzta Guro a száját - Az én idióta bátyám.

  - Szóval Asuya Guro, a testvérednek pedig Asuya Kenji a neve - gondolkodott el Obito - Ti vagytok az a Klán, mely a fegyverekkel foglalkozik Konohaban?
  - Pontosan - szólalt meg valahonnan egy ismeretlen hang.
  - Nagyszerű. Megérkezett az idióták királya - sóhajtott Kimori.
  - Csak szerinted vagyok idióta, kislány.
  - És már megint kezdi a kislányozást - forgatta a szemeit Kimori.
  - Mit akarsz, Kenji? - pillantott az asztalra Guro.
A tekintetemet az asztalra vezettem, és megpillantottam egy fiút. Az asztalon ült.
  - Ő Kenji? - vontam fel a szemöldököm.
  - Szia, Nagu - ugrott elém. Jóval magasabb volt nálam.
Felnéztem rá, és megpróbáltam olvasni a szemében, de egyszerűen nem tudtam.
  - Mondd csak. Honnan ismersz?
  - Akemi nagyon sokat mesélt rólad. Egyszerűen imádott téged. És nem is csodálom - hirtelen közel vont magához, hogy a szemébe tudjak nézni.
Az arcom lángba borult, annyira zavarba jöttem.
  - Ezt eddig értjük zsenikém - ragadta meg hátulról Obito Kenjit - De mit akarsz itt?
  - Szóval Kimoriék még nem mondták, mi? - húzódott el, így kiszabadult Obito szorításából - Akemi megkért hármunkat, hogy vigyázzunk a hugára.
  - Arra itt vagyok én - szólt komoran Obito.
  - És ha elpatkolsz? - fintorgott Kenji.
  - Mindjárt olyan elpatkolást kapsz, mint a fene!
  - Madara, nyugi - tettem Obito vállára a kezemet - Figyeljetek. Tudok én magamra vigyázni, szóval nem kell a bébicsőszködés felettem.
  - Gondoltam, hogy ezzel fogsz jönni. Ez esetben lenne egy ajánlatom.
  - Milyen ajánlat? - néztem a barátnőmre kíváncsian.
  - Mi Guroval elmegyünk, de Kenji itt marad. Legalább egyikünk had vigyázzon rád.
  - Miért pont Kenji? Miért nem te?
  - Mert félek, hogy nem tudnálak egyedül megvédeni - szorította meg a kezemet Kimori - Kérlek! Tudom, hibát vétettem, de mindenképp szeretném helyrehozni és ismét jóba lenni veled. Fontos vagy nekem, Nagu.
  - Akkor miért hagytál itt a nyomorban? - kérdeztem fájó hangon.
  - Mert azt akartam, hogy Deidara számára csak te legyél. Sajnálom - ölelt meg szorosan. Nem tudtam megállni, hogy ne öleljek vissza - Kérlek vigyázz magadra. Megpróbálok ritkábban megnézni téged. Kenji meg had maradjon.
Obitora pillantottam, aki nehezen, de beleegyezett.


  - Aztán tényleg vigyázz rá, mert ha nem akkor ellátom a bajod - fenyegette meg Kimori Kenjit.
  - Tudod jól, hogy vigyázni fogok rá - mosolygott.
Elköszöntünk Kimoriéktól, majd megmutattam Kenjinek, hogy ezentúl hol fog aludni.
  - Veled nem aludhatok?
  - Miért is kéne velem aludnod? - vontam fel a szemöldököm - Te csak vigyázol rám.
  - Tudod, amióta Akemi mesélt rólad nekem, azóta felkeltetted az érdeklődésemet - mi a franc... - Szóval... - Kenji hirtelen nekiszorított a falnak.
  - Te meg mit művelsz?! - néztem rá mérgesen, mire megragadta az államat, és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.
  - Mondtam, hogy felkeltetted az érdeklődésem - simított el egy tincset az arcomból - Ezért is akartam én itt maradni. A közeledben akarok lenni.
  - Ember, te beteg vagy, de komolyan.
  - Az, hogy tetszel nekem, szerintem nem betegség - szólt határozottan, majd azzal a mozdulattal össze is tapasztotta az ajkainkat. Annyira meglepődtem, hogy reagálni se tudtam.
Mikor végre felfogtam a helyzetet, elakartam magamtól lökni, de olyan szorosan szorított a falnak, hogy ez számomra lehetetlen volt. Számtalanszor ráharaptam a nyelvére, de ő meg se rezzent.
  Ütöttem a vállát, és toltam el magamtól, de nem mentem semmire. Végül elhajolt tőlem, mire én egy hatalmas öklöst vertem a hasába.
  - Te mi a fenét képzelsz magadról?!
  - Pont olyan vagy, amilyennek Akemi leírt... - rogyott össze fájó gyomorral.
  - Takarodj innen, és meg ne lássalak még egyszer, mert komolyan megöllek!
Kenji nehezen, de végül elment, de tudtam, hogy visszafog jönni, csak nem most. Hát mit képzel ez, de komolyan?! Az eszem megáll a gyereken!


Eltelt pár nap. Rendesen átbeszéltük a dolgokat. Sasukét és a Taka további tagjait küldjük el a Kaze-Találkozóra, hogy kavarjanak egy kis port, aztán Obitoval mi is csatlakozunk, hogy belegyen jelentve a háború.
  Sasukeék előre mentek, én pedig Obitoval később indulok. Zetsu Sasukeékkal ment, hogy mutassa nekik az utat.
  - Nagyon hideg van Fagy Országában? - kaptam magamra a köpenyemet.
  - Eléggé. Nem emlékszel, hogy milyen hideg volt, amikor odamentem veled edzeni?
  - De. Bruh! - borzongtam meg - Nem hittem volna, hogy ismét ide kell jönnöm.
  - Nem is tudom, hogy kinek volt azaz ötlete, hogy a Kage-Találkozón jelentsük be a háborút.
  - Erről inkább nem akarok beszélni - néztem rá fapofával.
Obitoval fél óra múlva megérkeztünk Fagy Országába.
  - Még mennyi idő mire odaérünk? - pillantottam a társamra kíváncsian.
  - Olyan ne... - Obito hirtelen elhallgatott, majd kitért jobbra, és sietősen lehagyott engem.
Próbáltam tartani a lépést vele, de nagyon gyorsan ment.
  - Hé, várj már meg! Hova sietsz?! - kiabáltam utána, de nem hiszem, hogy meghallotta.
Kénytelen voltam megállni egy fa ágán, mivel a hóviharnak köszönhetően elvesztettem Obito nyomát.
  - Vajon hova ment? - suttogtam aggódva magam elé.
Sasuke Chakraját érzem, és Karinékét is. Nincs más választásom. Obitot hagyom, és megyek Sasukeékhoz, biztos ami biztos.
Jó negyed órámba került, mire megtaláltam a Kage-Találkozó helyszínét. A nagy mennyiségű Chakrak csak úgy szivárogtak ki a helységből.
  Megnyitottam a Sharinganom.  Mindegyik Kage itt volt, egy-egy kíséretével. És ott volt ő: Danzou, Tsunade helyett. Mi üthetett Konohaba, hogy ezt az alakot választják meg Hokagenak?
Kiütöttem a Mangekyoummal az öröket, így simán betudtam osonni.
Az örök nem mászkáltak bent, sőt senki sem volt. Ám másodpercekkel később nagy hangzavarra lettem figyelmes. Persze amilyen idióta vagyok, követtem a hangnak a forrását.
 Beérve a Nagy Terembe, a Tsukikaget pillantottam meg.
  - Oh, banyek - csúszott ki a számon.
Akik a tárgyalóban voltak, (Oniki, Karin, Jyugo és Danzou) mind rám szegezték a tekintetüket.
  - Oh, csak nem Nagu is megérkezett - szólt fel elsőnek Oniki.
  - Látom még mindig nem repesel az örömtől, hogy látsz - mosolyogtam gúnyosan.
  - Nem is értem, hogy miért kéne, hisz az ellenségünk vagy.
  - Akkor is ilyen voltál, amikor még a Faluban voltam - sóhajtottam, miközben Danzoura pillantottam, akinek undorító mosoly volt az arcán.
Végigmértem pár másodperc alatt az helyzetemet. Oniki nem fog elengedni nem olyan könnyen.
  Intettem Karinéknak, hogy menjenek, én boldogulni fogok.
  - Ahogy látom nem veszel engem eléggé komolyan, öreg - kapcsoltam be a Sharinganom.
  - Oh, szóval Sharingan. Szóval mégis megtudtad.
  - Huh? - mit tudtam meg? Azt ne mondd... -  Te tudtad, hogy végig, hogy az Uchiha klánból származom...?
  - Ahogy Deidara is.

Lefagytam  Tsukikage mondatán. Deidara tudta végig, hogy én honnan származom, és nem mondta el..?

  - Miért..? Akkor miért nem mondtátok el nekem?! - emeltem meg a hangon.

  - Deidara nem engedte nekem. Állítása szerint nem akarta, hogy elmenj.

Hát megáll az eszem. Azaz idióta mindvégig tudott mindent, és esélyt sem adott arra, hogy megtudtam honnan is jöttem igazából.

  Ránéztem Onikire, majd előtte teremve behúztam egyet neki.

  - Ezt azért, mert nem mondtad el! - álltam előtte remegve. Danzou nem lépett semmit. Vajon mire készülhet?

  - Látom edzettél az évek során - törölte meg a száját, melyből csorgadózott a vér.

  - Nem vagyok olyan, mint Kurotsuchi - suttogtam magam elé - Én edzek is, nem csak heverészek egész nap.

  - Értem.

Megindultam az öreg felé, ám amikor majdnem elértem, kikerültem és egy kunait hirtelen előrántottam az övtáskámból. Danzou előtt teremtem másodpercek alatt, és a nyakához szorítottam a kunait. A "testőrei" nem tudtam mit tenni. Lefagytak.

  - Rátámadsz a Hokagera? - kérdezte szemrebbenés nélkül.

  - Te nem vagy a Hokage - röhögtem a képébe - Egy olyasvalaki, mint te, nem lehet Hokage.

  - Nem hinném, hogy te jobb lennél nálam, Nagu.

Itt nagy erőt éreztem, és hátráltam Danzoutól.

  - Te...te vetted el Shizui szemét... - suttogtam magam elé.

Danzou felállt, majd egyszer csak eltűnt a semmibe. Néztem jobbra-balra, de semmi. Tudtam: megkel keresnem Obitot, mert a terv nem így volt megbeszélve.

  Ilyenkor jönne jól a Byakugan. De nekem marad a Sharingan, szóval remélem ezzel is megtudom találni Obitot.
Körbemértem a helyzetemet, majd nagyot sóhajtottam.
  - Még visszajövök - néztem rájuk komoran, majd eltűntem.
Szerencsémre nagyjából betudtam azonosítani Obito Chakrajat, így hozzátudtam teleportálni magamat.
  - Huh? - néztem körbe, és eléggé megijedtem.
Obito körbe volt véve fával, mellette pedig Yamato állt egy tetőn, ahol én is. Naruto a szobában volt, ahova belehetett látni, ugyanis be volt szakadva a tető. A hó beterítette a bútorokat.
  - Nagu?! - lepődött meg Yamato.
  - Már megint te? - szólalt fel Naruto is.

  - Elakartál jönni Narutoért, igaz? - pillantottam Obitora, ügyet sem vetve arra, hogy épp itt áll előttem az ellenség.
  - Nagu, menj innen - szólt ridegen Obito.
  - Még van valami amit megakarok beszélni egy bizonyos illetővel - pillantottam Yamatora, majd beteleportáltam magunkat a Tér-Idő Jutsuba.
  - Ez mire volt jó? - horkant fel Yamato.
  - Szívességet akarok tőled kérni, de nem rólam lenne szó.
  - Nem! - vágta rá egyből.
  - Csak kérlek hallgass meg!
  - Jó. Mit akarsz, mit tegyek?
  - Hagakuru Akanaról van szó. Ő a 11 Farkú birtokosa, és az Akatsuki tagja - Yamato itt megrezzent.
  - Szóval tényleg létezik...
  - Igen. Megbeszéltük vele, hogy a Kage-Találkozó után visszaküldjük Rejtett Homokba, ahova való.
  - Hogy jövők én a képbe? - vonta fel a szemöldökét.
  - Kérlek juttasd majd el biztonságba őt Rejtett Homokba - néztem rá esedezve.
  - Miért pont én?
  - Mert akármilyen furán is hangzik, én megbízom benned - néztem fel a szemébe.
Yamato eléggé meglepetten nézett rám.
  - Szóval kérlek, Yamato. Nincs szükségünk Akanara, de jó barátom lett. Nem akarom, hogy baja legyen.
  - Mi baja lehetne?
  - Az már csak akkor derül ki, ha elkezdődik.. - suttogtam magam elé.
  - Mi is kezdődik el pontosan?
  - A Negyedik Nagy Ninja Háború - néztem rá komolyan.
  - Ho...hogy mit mondtál?
  - Jól hallottad - mosolyodtam el.
Elakartam menni tőle, de ő hirtelen elkapta a lábamat a Fa Jutsujaval, aminek következtében a hátamra vágódtam. Yamato ráhuppant a hasamra, melytől elkapott a hányinger. A nyakamhoz egy kunait szorított.
  - Ti nem veszítek észre, hogy mennyire játszotok az emberek életével? - szólt elfojtott hangon - Ti csak saját magatokra gondoltok, nem pedig arra, ami mindenkinek jó lenne.
  - Miért talán mások emberszámba veszik a mi érzéseinket? Ti konohaiak hidegvérrel kivégeztétek az Akatsukit. Lehet, hogy számotokra csak pár bűnöző, de nekem ők fontosak voltak, főleg Deidara. De Sasuke miatt meghalt, és most egész nap a pofáját kell bámulnom, a szervezetben.
  - Sasuke csatlakozott az Akatsukiba?! - ijedt meg.
  - Ja. De nem hivatalos tag. Most pedig engedj el!
  - Nem tehetem. Itt a megfelelő alkalom arra, hogy elfogjalak.
  - Neked miért mindig az megy a fejedben, hogy elfogj engem?! Nincs jobb dolgod?! - kiabáltam vele.
  - Látod Nagu. Rá nem hatnak a szép szavak - jelent meg a fejemnél Obito. Csettintett egyet, majd ismét a beszakadt házon voltunk.
  - Sajnálom, hogy megzavartam a meghitt pillanatot, de történelmet kell írnunk - ragadta meg Obito a kezemet, majd hirtelen máshova teleportált minket.
Percekig csak álltunk a hóban.
  - Jól vagy? Ha nem megyek, akkor megöl.
  - Ha nem jössz, akkor meghalok. Ennyi. Nem mintha hiányoznék bárkinek is - vontam meg a vállamat.
  - Nagyon húzogatod a határaimat - fordult velem szembe - Szerinted miért mentettelek meg?
  - Sajnálom - szorítottam meg a kezét - Intézzük el ezt, és menjünk haza..
  - Számunkra nincs olyan hely, hogy haza.
Összeszorult a szívem Obito mondatán.
  - Ezért is fogunk egyet teremteni magunknak. Jó? - mosolygott rám. Hogy honnan tudtam, hogy mosolyog? Mert a maszkja félig volt csak az arcán.
Megszorítottam a nyakláncomat, melyet tőle kaptam már lassan 2 éve, szülinapomra. Ez valamiért megtudott nyugtatni, mert tudatta velem, hogy Obito itt van velem.


Az igazi banzáj akkor kezdődött, amikor Obito beteleportált minket a tárgyalóterembe, ahol az összes Kage meggyűlt, és jelenleg ott is voltak.
  - Mit jelentse ez az egész?! - kiabált ránk a Raikage, miután Obito elmondta a kis mondanivalóját neki.
  - Hogy mit? Hát háborút - erre mindenki összerezzent. Obito felállt, majd folytatta - Nem mást, mint a Negyedik Nagy Ninja Háborút.
  - Micsoda?! - ijedt meg a Mizukage.
  - Szóval készüljenek a Nemzetek az összecsapásra. Mert senkinek sem lesz könyörület! - azzal Obito eltűnt velem együtt.
  - Mehetünk haza? - sóhajtottam kint.
  - Mehetünk - szólt komoran.
Fél óra múlva hazaértünk, és Akanat magunk elé állítottuk.
  - Megtörtént minden. Pakolj, és hagyd el a szervezetet - parancsolt rá Obito.
  - De Madara..!
  - Nem! - kiabált rá Obito - Semmi de! Megállapodtunk, hogyha bejelentjük a háborút elmész. És nincs apelláta. Itt én vagyok a főnök.
  - É..értettem - szólt ijedten Akana.
  - Kapsz 5 percet, hogy szedd a cuccod, és elköszönj Nagutól.
Akana secc-pecc alatt összeszedte a nem túl sok cuccát, majd elém állt.
  - Örülök, hogy barátok lehettünk. És tudd. Ezek után se foglak ellenségemként tekinteni - szólt elfojtott hangon.
  - Hiányozni fogsz - öleltem meg szorosan őt. A könnyei csiklandozták a nyakamat.
  - Te is - távolodott el percekkel később.
  - Gyere - indult el Obito. Akana utána ment.
Obitonak kiderítette, hogy hol van Yamato, és Akana is megígérte, hogy soha semmit se mondd az Akatsukiról.


Eltelt pár nap. Na jó, szerintem volt az 1 hét is. Kisame és Obito még a hét elején elmentem valahova. A Nemzetek eldöntötték, hogy az utolsó két Bijuut megvédik, így elszállították őket valahova. Obitoék pedig utánuk mentek.
  Pár napja kapcsolatba léptem egy régi, de nem kedves ismerősömmel. Olyan ajánlatot akar tenni, amit csak személyesen tudtunk megbeszélni. Így találkoztunk Tűz Országa határánál.
  - Örülök, hogy eljöttél - köszöntött nagy mosollyal.
  - Hát eljöttél...Kabuto.