5. Fejezet: Segítség a hazától

Különös érzést kezdtem érezni a testemben, amit eddig soha. És nem csak ezt. Éreztem, hogy a fejembe ömlenek be az információk, amikre eddig a választ kerestem, azonban nem találtam. Itt volt. Itt volt a fejemben. Itt volt a múltamnak azon darabkája, mely már régen elveszett. Olyan dolgokat tudtam meg, amikről eddig fogalmam se volt. Olyan volt, mintha mindig is tudtam volna ezeket az információkat. Azonban ez nem volt igaz. Ugyanis elveszítettem, és most kaptam őket vissza. És emiatt olyan dolgok is eszembe jutottak, amik egyrészt fájdalmasok számomra, másrészt örömmel töltenek el. És emiatt majd beszélnem kell egy bizonyos illetővel. De az nem most lesz. Hiszen most nem maradatok itt. Sőt, jobb lenne, ha nem is lennék itt. Miattam van rengeteg vita, és én vagyok a konfliktusok fő okozója. legalábbis Hidan és Deidara számára én vagyok.

  - E...ez Sharingan? - szólalt meg Deidara ijedten.

  - Itachi - néztem a fiúra, akiről nagyon is fontos dolog derült ki - Elmegyek innen. Miattam vannak részben a viták, ez pedig nem hiányzik a szervezetnek. Szóval... - néztem a többiekre, miközben megemeltem a hangomat - Srácok! Kilépek az Akatsukiból.

Elkerekedett szemek, káromkodások, és sokkoló tekinteteket kaptam válaszul.

  - Köszönök mindent, de Kimori azt is mondta, hogy ha Deidara már nem törődik velem akkor már nincs maradásom. Felejtsem el. Szóval így is teszek - suttogtam, majd egy mosolyogtam erőltettem az arcomra, és szinte egy pillanat alatt, de otthagytam a többieket.

Most már minden rendben lesz az Akatsukiban.

Nem olyan hamar, de megérkeztem arra a helyre, ahol minden kezdődött. Reméltem, hogy itt megbocsájtást nyerek, újrakezdhetek mindent, és elfogadnak. Szerettem volna ezt hinni. Nagyon is. De minden más volt, amint megérkeztem Rejtett Szikla Faluba. Egy cseppet sem változott a falu. Körülnéztem, miközben láttam pár embert. És volt egy idősebb férfi, aki felismert, így megállt előttem. Bár ne tette volna.

  - Hé! Te ki...Te! - nézett rám dühösen - Nagu!

  - Jó napot - vakartam a fejem -  Hogy tetszik lenni, Yaky apó? - erőltettem az arcomra egy mosolyt.

  - Nem látunk szívesen! - jöttek elő a falusiak.

  - Mi? - szeppentem meg.

  - Tudjuk, hogy te ölted meg az Uzumaki családot! Meg különben is, te szökött ninja vagy! A szökött ninják nem térhetnek vissza a falujukba! - mondta kíméletlenül. 

Szóval tudják. Tudják, hogy én tettem. És nem tudom, hogy miképp tudták meg. És már nem is fogom megtudni.

  - Most komolyan? - rökönyödtem meg, egy erőltetett mosoly mellett.

  - Azonnal távozz, különben értesítem a rendőrséget!

  - Amúgy se maradtam volna... - szóltam keserű szájízzel, majd hátra léptem egyet, és amilyen gyorsan csak tudtam, eltűntem. 

Miközben igyekeztem minél távolabb kerülni a falutól, ahol felnőttem, az agyamban kattogtak a fogaskerekek, hogy hova mehetnék. Aztán egy aprócska szikra rázta meg az agyamat, és eszembe jutott valami. Egy hely, ahova eredetileg kellett volna mennem. A hely, amire nem emlékeztem, mégis az volt a szülőfalum. Konohaba kell mennem.

Ott álltam Konoha bejárata előtt. Ahogy néztem Tűz Országa leghírhedtebb faluját, úgy bizonyosodtam meg arról, hogy tényleg igaz, amit nemrég láttam a fejemben. Hogy tényleg igazak azok az információk. Nem itt nőtem fel, holott innen származom. Itt éltem, egészen öt éves koromig. Itt voltak azok a személyek, akik egykoron fontosak voltak nekem. Olyan személyek is, akik fontosak voltak. 

Ahogy álltam a nagy kaputól jó pár méterre, észrevettem egy kisebb csapatot, ahol három tartózkodott. Felismertem őket, ugyanis találkoztam már velük életemben. Tudtam, hogy nem láthatnak meg engem a köpenyben, mert akkor rájönnek, hogy Akatsukis vagyok, és azzal nem járnék jól. Szerencsére nem vettek részre, mert háttal álltak nekem. Én pedig kihasználtam ezt, és gyorsan befutottam a fák sűrűjébe. Ott levettem a köpenyemet, majd az egyik bokorba tettem, és a Föld stílusú Jutsum segítségével betemettem. Amint ezzel megvoltam, felálltam, és nagy levegőt vettem, majd kifújtam.

  - Jól van, Nagu - csaptam két oldalt az arcomra - megtudod csinálni. Találkoztál már velük. Beszéltél is velük. Megtudod csinálni. Nem tudják, hogy Akatsukis vagy.

Remegve, és hevesen dobogó szívvel mentem ki a poros útra, ahol Kakashiék mindössze pár méterre voltak már tőlem. Kíváncsian kapták felém a tekintetüket, és amikor realizálódott bennük, hogy ki is vagyok Sakura és Naruto arán nagy mosoly jelent meg.

  - Te mit keresel itt? - nevetett Naruto izgatottan.

Ők ekkora lelkesedéssel fogadnak engem, én pedig abban a szervezetben vagyok, akik leakarják vadászni Narutot. Szörnyű vagyok. Ám ezt most félrekell tennem. Külön kell választanom a munkát és a magánéletet.

  - Régen találkoztunk - szólaltam meg egy zavart mosoly mellett.

  - Nagu? - ejtette ki Kakashi a nevemet az ajkai között - Mit keresel itt?

  - Én... - kezdtem el keresni a megfelelő szavakat - Lényegtelen, hogy hogyan, de visszakaptam az emlékeimet a múltamról. való igaz, ti erről nem tudtatok, de most visszakaptam őket. És a legtöbb dologra emlékszem.

  - Ezt, hogy érted? - kérdezett rá Sakura.

Ekkor apró mosoly hagyta el az ajkaimat, majd lehunytam a szememet és felnyitottam. Szemeimben ott tündökölt a Sharingan.

  - Hogy mi? - kerekedett el Kakashi szeme.

  - Nem hamisítvány. Nem ültették át a szemembe. Igazi.

  - Az nem lehet - kerekedett el Kakashi szeme.

  - Igaz. Tényleg igaz. Vehettek vérmintát is, vagy DNS-t. De emlékszem rá - szóltam bizonytalanul - Én nem tartózkodtam a faluban, amikor Uchiha Itachi lemészárolta az Uchiha klánt. Én öt éves korom máshol éltem.

  - Ezt nehéz megemészteni - szólt Kakashi.

  - Sasuke klánja? - pislogott Sakura.

  - Az ország legnagyobb vesztesége volt azaz este - suttogta.

  - Nekem is az. De hiszem, hogy igaz. Mert igaz.

  - Te akkor most az Uchiha klánba tartozol? - hüledezett Naruto.

  - Igen - bólintottam.

  - Akkor - gondolkodott el - Rokonok vagytok Sasukeval?

  - Több annál - szóltam halkan, ugyanis nem szerettem volna pont nekik kimondani az igazságot.

  - Huh? - nézett rám furcsán Naruto.

  - Mindegy is - legyintett Kakashi, hogy engedjük el a témát - Mit keresel itt? Kihez jöttél?

  - Én.. - akadtam meg - Szeretnék szívességet kérni.

  - Szívességet? Kitől?

  - Tőled, Kakashi. És a Hokagetől - szóltam halkan.

  - Gyere velem. Elviszlek hozzá, és elmondod akkor.

  - Jó.

  - Ti menjetek haza. Nem megyünk edzeni - nézett Sakuraékra, akik bólintottak.

Kakashi lenézett rám, majd egy szempillantás alatt elvitt a Hokage irodája elé. Ott bekopogott, és amint választ kaptunk, beléptünk az ajtón.

  - Oh, nocsak, Kakashi. És benned kit tisztelhetek? - nézett rám.

Kakashira pillantottam félve, mire ő biccentett.

  - Uchiha Nagu vagyok - mosolyogtam.

  - Tessék? - kerekedett el a Hokage szeme - Ez még viccnek is rossz.

Félve, de bekapcsoltam a Sharinganom.

  - Ez lehetetlen - szólt blokkolva - Hogy lehet ez?

Ekkor elmondtam a hölgynek ugyanazt, amit Kakashiéknak a kapuban.

  - Ezt nem könnyű felfogni épp ésszel - rázta a fejét - És miben segíthetünk neked?

  - Szeretnék erősebb lenni - vallottam be halkan.

Természetesen eme buta ötletem miatt nem akarom azt, hogy esetleg igent mondanak nekem, és felhasználom ellenük. nem vagyok ekkora szemét. Nem ártottak nekem, és sose tennék ilyet.

  - Erősebb? - kérdezett vissza a Hokage.

  - Igen. E...ez a szülőfalum, és szeretném ha maguk közül valaki edzene engem. Visszaszeretnék térni ide. Nincs hova mennem - csuklott el a hangom.

  - Honnan jöttél? - kérdezett rá Tsunade-sama, mire összerezzent a gyomrom.

  - Régóta kóborolok már. Nem tudom, hogy mit tartsak otthonomnak.

  - Régen Rejtett Szikla Faluban éltél, nem? - kérdezett rá Kakashi.

  - Az akkor volt - válaszoltam.

  - Jó - sóhajtott Tsunade-sama - Meglátom mit tehetek. Ne várj sok mindent, ugyanis egyikünk ek sincs sok szabadideje, még a bizalmam is a mérlegen áll, veled kapcsolatban.

  - Persze megértem.

  - Azonban ma estére húzd meg magad valakinél, és holnap elmondom a döntésemet.

  - De...kinél? - kérdeztem bátortalanul.

Ekkor nagy morajlást hallottunk az ajtó felől, és az hirtelen kinyitódott, és bedőlt rajta Naruto és Sakura.

  - Nem hallgatoztunk - szólt a szőke.

  - Pofád befog! - ütötte meg Sakura.

  - Jókor jöttök - mosolygott a legidősebb hölgy - Sakura!

  - Tessék? - szólt a lány kissé megilletődve.

  - Kérlek, holnapig lásd el őt magadnál. A holnapi nap folyamán pedig kitalálunk számára egy eshetőséget.

  - Értettem - szólt a lány - Gyere Nagu - biccentett felém.

  - Naruto, kérlek te maradj még egy kicsit - szólt a Hokage.

Elindultam Sakuraval, teljesen csöndben, ami kezdett kínos lenni.

  Ahogy kiértünk az utcára, ő megszólalt.

  - Tsunade-samának elég jó híre van. Elég szigorú, szóval jobb ha felkötöd a gatyád, ha tényleg ő fog edzeni.

  - Ez lenne a célom. Megakarok erősödni - suttogtam. 

  - De ettől függetlenül jó lesz, hidd el - simogatta meg a karomat.

Kedvesen küldtem felé egy mosolyt, és hamarosan megérkeztünk a házukba. Késő délután, szinte már este volt már, azonban én rettentően fáradt voltam.

  - Beszélek a szüleimmel - szólt, miközben kiropogtatta a nyakát.

  - Jó. És Sakura - kezdtem bele - Sasuke hol van? Nem láttam veletek.

  - Sasuke-kun - szólt halkan - Ő elment.

  - Tessék? - illetődtem meg - Hova?

  - Orochimaruhoz.

Elkerekedett szemekkel néztem a lányra, és eldöntöttem, hogy nem faggatom tovább. Biztos érzékeny téma nála a fiú.

  - Értem. Siess a szüleidhez - mosolyogtam - Nem baj, ha addig pihenek egy kicsit? Nagyon fáradt vagyok.

  - Nem, pihenj csak - rázta meg a fejét, majd magamra hagyott.

Nagy sóhajtás mellett dőltem le az ágyra, és hunytam be a szememet. Hosszú, és rettentően rossz napom volt, amit nem akarok, hogy megismétlődjön. Hamar elnyomott az álom, ahol sokkal szebb volt minden, mint a valóságban.

  Másnap kora reggel Sakura elment valahová, én pedig egyedül maradtam a szobájában. Kellemetlenül éreztem magam emiatt, így felkeltem, és eldöntöttem, hogy körül nézek egy kicsit Konoha területén.

Kimásztam az ablakon, majd észrevétlenül ugrottam a földre.

  Konoha körbejárását a szélén kezdtem, ahol láttam egy ösvényt, amire betértem. Az erdőbe vezetett. Sétálgattam, élveztem a madarak csicsergését, és a reggeli, kellemes szellőt. Aztán kellemetlen és rossz érzés keletkezett bennem. Éreztem, hogy figyelnek. Túlzottan is. Az övtáskámból hirtelen kaptam ki egy kunait, majd lendületből megfordultam, és a legközelebbi fának nyomtam az illetőt miközben a karom a torkánál volt.

  - Hé! - kiabált rám az ismerős személy, miközben én leblokkolva néztem az arcát.

A tekintete ledermedt, és annyira elengedtem az izmaimat, hogy a kunai kiesett a kezemből, és beleállt a földre.

  - Deidara - suttogtam rémülten.

  - Előlem nem menekülsz! - majd fordult a kocka. Ő lendített meg, neki a fának. 

A testem megremegett, és nagyon féltem, hogy ártani fog nekem, vagy bosszút állni. Van miért. Nagyon is van. 

  - De...Deidara, én... - dadogtam ijedten.

  -  Na mi az? nem számítottál arra, hogy megtalállak? Hm - mosolygott gúnyosan.

  - Kellett volna? - nyeltem aprót - Kiléptem a szervezetből, hagyj békén...

  - Fogd már be a szád! Hm! - szólt rám.

  - Deidara, engedj el!

  - Fogd be! - szólt ijesztőbben, majd a következő pillanatban megragadta a kezemet és közel rántott magához.

Ijedten zártam össze a szemeimet, de teljesen feleslegesen. Pillanatok múlva megéreztem a fiú melegségét, és kellemes illatát. 

  - Soha többet ne csináld ezt. Ne tűnj el többet. Hm - szorított magához, miközben halkan formálta a szavakat.

A szívem őrületesen vert, miközben ajkaim megremegtek, és felvezettem a nyakába a kezeimet, és magamhoz szorítottam őt.

Szinte fel sem fogtam a helyzetet Hogy talált meg? Miért nem akar bántani?

  - Nem foglak bántani. Ne félj - suttogta a szavakat mély hangján.

  - De...Az otthoni dolgok - szóltam megbéklyózva, miközben arcomat a vállába fúrtam.

  -  Fájt. Nem tagadom, de rohadtul fájt. Rossz volt hallani, hogy mi is történt igazából Kimorival. De kényszerítettek téged, igaz? - aprót nyeltem, mire ő felsóhajtott - Annyira buta vagy - szorított magához, miközben kezét felvezettem barna hajamba - Miért nem szóltál? Hm - szorított magához - Megoldottuk volna, tudod jól. Hm.

  - Bántottak volna titeket - suttogtam meggyötörten.

  - Baszki - suttogta alig érthetően, majd az égre nézett - Kimorit már elveszítettem. Soha többet ne lépj le otthonról, te idióta. Hm.

Nagyot nyeltem, mire Deidara elhúzódott, és belenézett kék szemeivel, az én barna szemeimbe.

  - Menjünk haza. Hm - suttogta.

  - Deidara, én eljöttem ide, és beszéltem a Hokagéval és az egyik rangosabb emberrel, hogy segítsenek edzeni, hogy ne legyek ennyire gyenge. Plusz otthagytam a szervezetet is.

  - Dehogy hagytad. Hm - forgatta meg a szemét, majd egyik kezével megragadott, a vállra dobott könnyűszerrel, majd megfordult - Tobi! - szólt hirtelen, én pedig pislogni se tudtam.

Tobi megjelent előttünk, majd a következő pillanatban már a szervezet főhadiszállásán találtam magamat. Abban a régi, és eldugott épületben, ahol évek óta éltem. 

Deidara letett, majd sóhajtott egyet.

  - Felszedtél pár kilót? Hm.

  - Hé! - ütöttem meg a karját, és mielőtt ő bármit tudott volna tenni, hangokat hallottunk a szomszéd helységből.

  - Ez meg? - kérdezett rá Deidara, majd elindult, én pedig követtem.

  - Jó, de direkt mondtam, hogy nézd! - kiabált Hidan.

  - Ha annyira érdekel, akkor nézd te - szólt gúnyosan Kisame.

  - Veled semmire se megy az ember - kiabált Hidan ismét.

  - Kussoljatok ár be - szólt Deidara, ahogy beértünk az ajtóba. Én ott álltam mellette, és Kisamet illetve Hidant néztem, ahogy a régi bútorzat előtt veszekednek.

  - Nagu? - szeppent meg Hidan.

  - Na tessék, Deidara visszaért - zsörtölődött Kisame, majd ott hagyott minket.

  - Te mi a szart képzeltél? - nézett rám Hidan idegesen.

  - Jézusom - rezzent össze Tobi.

  - Itt van, nyugodj le, hülyegyerek. Hm - fintrogott Deidara.

  - Nagu-senpai, ugye nem gondoltad komolyan, hogy kilépsz? - fordult felém Tobi.

  - De... - szóltam halkan - 

  - Mégis itt vagy - jelent meg a szoba másik ajtaján Pein és Itachi, Pein pedig felém intézte a szavait - Tudod egyáltalán nem vettük komolyan a kilépésed.

  - Miért? - pislogtam a vezetőre.

  - Mert úgyis hazatalálsz. Mindig - sóhajtott, majd Itachira pillantott - Mindent elmondott nekünk, ami azzal kapcsolatos, ami abba a tekercsben volt. Mindent, amit te visszanyertél tegnap. Megkímélt téged attól, hogy magyarázkodni keljen - sóhajtott Pein - Innentől hagylak is, had tedd, amit akarsz - lökte el magát a faltól, majd magunkra hagyott.

  - Hé, én még ne... - kezdett bele Hidan, de Tobio elkapta őt, és kirángatta a helységből, Deidara pedig sóhajtva ment utánuk.

  - Szia Itachi - lépkedtem felé, és amikor elé értem, megálltam. 

  - Szia Nagu - mosolygott rám halványan.

És ott akkor végre úgy tekinthettem Itachira, ahogy régen is tekinthettem. Úgy, ahogy mostantól kell. Úgy, mint az unokatestvéremre, aki mindig is volt.